„Sokkal mélyebb reakciókat is ki akartam váltani a nézőkből”

VILLÁMINTERJÚ
BARNÁK LÁSZLÓVAL

Ezúttal a Szegedi Pinceszínház igen nagyon érdeklődést kiváltó legújabb bemutatójára, Spiró György: Prah című egyfelvonásosára voltunk kíváncsiak. A darab rendezőjével, Barnák László színművésszel Drubina Orsolya beszélgetett.

– Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést. Rögtön azzal indítanám a beszélgetésünket is, hogy hogyan alakult ez a kapcsolat a Pincével? Felkértek téged, vagy neked jött az ötlet, és találtál hozzá helyszínt?

– Régről datálódik az a tervem, hogy színpadra állítsam Spiró György darabját. Én kerestem meg a Szegedi Pinceszínházat az ötlettel, ami jól passzol a jubileumi magyar évad tervébe. Korábban már rendeztem ott egy előadást, a Házasságlevelet, „beugró” rendezőként, jól sikerült, így már ismertek. Írtam egy pályázatot az NKA-nak, akik biztosították a pénzügyi forrást, azután jött az egyeztetés, ami nem volt sima folyamat, több alkalommal is csúsztattuk a bemutató időpontját, végül a péntek 13 lett a befutó, ami szerencsésnek tűnt egy lottó ötösről szóló darabnál.

– Miért pont a Prah kacsintott rád, és került a rendezéseid közé? Azon kívül, hogy Spiró a tavalyi évadban „hozzánk igazolt”, a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetője lett, nem igen játszották nálunk, ha jól tudom, csak vendégjátékként szerepelt a fent említett darab is.

– Anno még a Radnóti Színházban láttam és azzal egy időben olvastam is, ugyanis akkor még színháztudomány szakos hallgatóként beadandót kellett írnom egy kortárs műről és annak színpadi megvalósításáról, én pedig ezt választottam. Nagyon megragadott a problémakör feldolgozása, az, ahogyan Spiró ebbe az általános témába belelopja az elmúlt évtizedre is jellemző társadalmi környezetet és a két ember viszonyának alakulását. Nagyon jó szerző, ez a darabja az egyik legtöbbet játszott színdarab határon innen és túl. Ezen kívül nagyon izgatott a feladat, hogy híven tudjam ábrázolni egy olyan házaspár viszonyát, akik már több évtizede élnek együtt. Kicsit talán a szüleim miatt is. Ők 46 évig éltek együtt. Érdekes, hogy így alakult, nincs összefüggés a szerző új szerepköre és a létrejött előadás között, a sors játéka, hogy először nem a Szegedi Nemzetiben „debütált” a színpadon.

– A szereplőid (Kosztolányi József és Kondász Rózsa) amatőr, de tapasztalt színjátszók. Miért éppen velük képzelted el az öttalálatos házaspár komikusan rendszerkritikus világát? Milyen volt a közös munka?

– Jóska első pillanattól a koncepcióm része volt. Korábban a 12 dühös emberben dolgoztunk együtt, amiben kiválóan játszott. Utána rögtön felmerült, hogy dolgozzunk még együtt, most jött el az ideje. Rózsa az ő „találmánya” volt, szó szerint is, hiszen az osztálytalálkozójukon mesélt neki Jóska az előadás tervéről és arról, hogy már több lehetséges női szereplővel is meghiúsult az együttműködés. Az a tapasztalatom, hogy a készülő előadásokban nagy része van a véletleneknek, a váratlan reakcióknak, a kiszámíthatatlan eseményeknek. Ilyen egy új szereplő felbukkanása vagy akár egy új kellék megtalálása, aminek azután külön „élete” lesz. A közös munka igazolta Jóska ötletét, hiszen Rózsa nagyon érzékenyen és szorgalmasan dolgozott és az is nagy előny volt náluk, hogy több évtizede ismerik egymást, így nem voltak szemérmesek egymás előtt.

– Spiró szövege rendelkezik egyfajta profán maisággal, téged, mint rendezőt ebből mi érdekelt a legjobban? Az előadás kétségkívül szórakoztatni akar, ahogy a hagyományos színpadi formanyelv is alátámasztja ezt.

– 2006-ban készült a szöveg, ahhoz képest bizonyos szempontból nem sok dolog változott, már ami a társadalmi berendezkedésünket illeti, ugyanakkor technikailag rengeteget fejlődött a világ. A mobil telefon például már nem számít nagy dolognak, sőt, inkább akkor az, ha nincs. Ennek megfelelően néhány helyen minimálisan alakítottam a szövegkönyvön, ez főleg húzást jelentett, ami miatt az előadás hossza másfél helyett bő egy órásra sikerült. Fontosnak tartottam, hogy működjön a szöveg humora, hiszen ezen keresztül könnyebben nyílnak meg a nézők a darab második felébe kódolt abszurdba hajló tragikumra. Azon túl, hogy jókat lehet kacagni a pár mondatain és reakcióin, mégis a félelmeik, frusztrációik és fájdalmaik felfejtése volt a leglényegesebb, hiszen ezek nélkül csak egy vicceskedő produkció született volna, én ennél sokkal mélyebb reakciókat is ki akartam váltani a nézőkből. Az első előadásokon szembesültünk azzal, hogy nem is olyan mulatságos ez a történet a nézőtéri visszajelzések alapján sem. Elég súlyos mondatok hagyják el a Férfi és a Nő száját és ezekhez meg kellett teremteni a megfelelő színészi állapotot és színpadi miliőt. A formanyelv a naturálishoz közelít, ugyanakkor helyenként próbálkozik szürreálisabb elemekkel, is, mint például a hokedlik felpakolása vagy torlaszként használása.

– Milyen bemutatókban láthatunk téged, mint színészt, vagy mint rendezőt a közel jövőben?

– Jelenleg egy sűrű időszakon vagyok túl, egymás után három bemutatóm volt anyaszínházamban, közéjük préseltem be a Prahot is. Tavaly év végén Zsótér Sándorral dolgoztunk Bulgakov Menekülés című darabjában, rögtön ezután pedig Keszég László rendezett a Mesél a bécsi erdőben, ezek futnak most a Kisszínház repertoárján. Próbálom tovább vinni az elmúlt évadban létrehozott osztálytermi előadást, a romeo.es.juliát és várom az új pályázati kiírásokat, amikkel kapcsolatban van már egy együttműködési tervem a Homo Ludens Projecttel is, de szeretnék önálló produkciót is létrehozni, illetve bízom abban, hogy a következő évadban komolyabb feladatok várnak majd rám, akár rendezőként is.

– Köszönöm a beszélgetést.

Drubina Orsolya