Tiszatájonline | 2017. február 7.

A készülődésre szükség van

BESZÉLGETÉS SZILASI LÁSZLÓVAL AMÍG MÁSOKKAL VOLTUNK C. REGÉNYE KAPCSÁN
A számkivetettség olyan állapot, amely kivet bennünket azokból az időkből és helyekből, amikor és ahol a számunkra igazán fontos dolgok történtek. Regényemben Mihálynak nem Budapest hiányzik, hanem a Négyesy-szeminárium, Móricznak nem a főváros, hanem 1848. március 15., Györgynek pedig nem Bécs, hanem Mária Terézia udvara és annak csatolt részei. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a hősök ezen bázisaik elvesztésétől rettegnek – ahogy az is egyértelmű, hogy éppen ezek a bázisok, ezek a bázistapasztalatok tartják őket másutt is életben… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS SZILASI LÁSZLÓVAL AMÍG MÁSOKKAL VOLTUNK C. REGÉNYE KAPCSÁN

Mit jelent számodra a számkivetettség? Kiegyenlíthető egyfajta készülődéssel, ahogyan ez regényed főhőseivel is történik?

– A számkivetettség olyan állapot, amely kivet bennünket azokból az időkből és helyekből, amikor és ahol a számunkra igazán fontos dolgok történtek. Regényemben Mihálynak nem Budapest hiányzik, hanem a Négyesy-szeminárium, Móricznak nem a főváros, hanem 1848. március 15., Györgynek pedig nem Bécs, hanem Mária Terézia udvara és annak csatolt részei. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a hősök ezen bázisaik elvesztésétől rettegnek – ahogy az is egyértelmű, hogy éppen ezek a bázisok, ezek a bázistapasztalatok tartják őket másutt is életben. Pontosabban ezeknek a tapasztalatoknak a túlfejlődése, egyéni túlfejlesztése: Mihálynak Dante, Móricznak a románc és a regény műfaja, Györgynek pedig a Tariménes felé. A készülődésre szükség van. A túlfejlődés, a fordulat mindig az egyedi ember feladata és teljesítménye, a siker azonban sok esetben túlnyomórészt a bázis függvénye: nem egyenlőek a hatóerők, a viszonyok ritkán dialogikusak. Regényemben a Négyesy-szeminárium, 1848. március 15-e és a bécsi udvar embereikkel együtt jól teljesítenek. A szegedi bölcsészkar diplomaosztóin azonban aggódva figyelem a frissen végzetteket: elegek leszünk-e nekik azokon a helyeken és időkben, ahol és amikor ők maguk lesznek majd a kultúra.

Miben állt az Amíg másokkal voltunk megírását megelőző kutatómunka?

– A kötetben szereplő irodalomtörténeti figurákhoz nem értek. Babitshoz Róna Judit csodálatos, összegző életrajzának első kötetét olvastam, Jókaihoz mindazt, amit a szerző élete során erdélyi útjairól összeírt, Bessenyeihez pedig Gálos Rezső 1951-es monográfiáját. Elolvastam a könyveket, kicéduláztam a hasznosnak tűnő mozzanatokat, aztán beillesztettem őket a kisregény-struktúrákba, amelyek (egyébként) egyáltalán nem regény-struktúrák. A regény megteheti, hogy némely pontján unalmas legyen. A kisregénynek (Mészöly Megbocsátásától Ottlik Hajnali háztetők című munkájáig elmenően úgy tapasztaltam) izgalmasnak kell lennie. Különös, hogy igyekezetem az izgalomra mennyire békés szöveget eredményezett. A kisregény műfaja pedig talán nem is más, mint az izgalom nem mindenki számára ismert formáinak tanulmányozására optimalizált szövegcsoport.

Regényed egy hármas egység, három kisregényt, ha nem is összefüggő, de lírai mélységeiben hasonló életpálya szakaszokat mutat be. Érdemes egybeolvasni?

– 1906, 1850, 1800: úgy gondolom, a hasonló életpályák a magyar értelmiség eddigi egyetlen virágkorából származnak. A Nyugat. Jókai százkötetes életművének születése. A felvilágosodás és a régi magyar irodalmi kultúra vége. Talán érdemes egybeolvasni a három történetet, de nem a hasonlóságok (száműzetés, kivonulás, periféria) hanem a különbségek mentén: Babits lefordítja az Isteni színjátékot, Jókai műveivel létrehozza a kiegyezés tudati hátterét, Bessenyei pedig a filozófia után eljut végre a művészetig. A magyar kultúra – aligha vitatható: – nem vagy csak nagyon ritkán, átmenetileg része a centrumnak. A munkánkat azonban – különböző stratégiáink segítségével – így is, itt is, siránkozás nélkül el kell végeznünk.

A regény tekinthető egyfajta lírába fojtott prózának?

– Azt beszélik, hogy a próza útjába ún. fekvőköltőket kell elhelyezni. Ez, szerintem, azt jelenti, hogy amikor már nagyon szalad a prózai szekér, akkor a fekvőköltő, mint a fekvőrendőr, jó alaposan megbillenti a rohanó járművet. Ne siess már annyira, még a végén befigyel a sietős prózádba egy lírai mondat. Az én regényemben, úgy gondolom, nincsenek lírai alakulatok. A szöveg lassú (talán lassan is olvasandó), de attól még a szavak között utazik, nem pedig bennük, benne a szavakban: mint tudjuk, Gaston Bachelard szerint próza és líra között ebben áll a különbség.

Az írás és az, amikor másokkal vagyunk, kizárják egymást? Ha ars poeticaként tekintünk a regényre, akkora számodra annak kulcsa az eltávolodásban rejlő emlékezet?

– A könyv címe („Amíg másokkal voltunk”) egy Marcel Prousttól származó idézet: a korabeli kritikával vitatkozva a 20. század elején azt állította, hogy amíg a szerző másokkal van, amíg másokkal tölti az idejét, addig nem művész, nem szerző, hiszen kifejezetten távol áll attól a mély éntől, amely csakis az irodalomban képes megszólalni. Én is úgy gondolom, hogy magam is csak akkor vagyok író, amikor írok. Ha szerzek, szerző vagyok, ha nem, nem. Ebben az értelemben regényem nem írókról szól, hanem olyan figurákról, akik lassan, nagyon lassan, ráfordulnak az irodalomra. Meg lehet maradni a csendben, számos életművet tarkítanak a hallgatás fehér foltjai. Az én figuráim azonban elindulnak. Mihály Fogarasra, Móricz a közelítő emlékezet irányába, György pedig bele egyenesen egy regénybe. A könyv utolsó bekezdése tőle való. Minden írás közben történik. Néha akkor írunk, amikor másokkal vagyunk. Néha akkor vagyunk másokkal, amikor írunk. De azt már nem hiszem, hogy a jó anyagot el lehetne rontani a rossz megírással. Csak a megírt dolgok léteznek. Az írás nélküli matéria tételezése metafizikus konstrukció. Nem hiszek benne.

Sirbik Attila