Világvégi mesék

VILÁGVÉGI MESÉK

A magyar műfaji képregény az utóbbi években kis lépésekkel és némileg bizonytalanul, de előretörni látszik. 2010-ben a Random Virtuális Képregénymagazin próbálkozott egy olyasféle sci-fi-horror-fantasy antológiával, amilyen a briteknél (nyomtatásban) a legendás 2000 AD, az inkább gyerekeknek szóló EpicLine is megpróbálkozott egy-két hangsúlyosan fantasys-szuperhősös sztorival, aztán jött a Slusszkulcs Klán, majd pedig a Café Postnuclear és a Kittenberger.

Bár a Random évekkel ezelőtt beadta a kulcsot (ahogy az EpicLine is kikerült az újságos terjesztésből), néhány törzstagja azóta is úgy ragaszkodik az akkori ideákhoz, mint posztapokaliptikus sofőr a benzinhez. Szűcs Gyula, az eredetileg a Randomban megjelent Café Postnuclear írója összesufnizott magának egy saját kiadót, a Kaméleon Komixot, és tavaly év végén piacra dobta első kiadványát, a három posztapokaliptikus történetet tartalmazó Világvégi meséket – tettestársai zömükben Random-veteránok, mint Wajzer Csaba (alias Chavez, a Random alapítója), Békefi Ákos és Tamás (alias Gombalovas) és a borítót rajzoló Budai Dénes (Café Postnuclear).

Az 52 oldalas képregény nagy részét (40 oldalt) az első történet, a Panledzsungel, Chavez és Gombalovas munkája teszi ki (ez egyébként korábban olvasható volt digitális formátumban a Képregény.Net-en), és kis túlzással – márpedig ilyen dicséretet nem osztok félvállról – elmenne az említett 2000 AD egyik számába is. Az éjsötét, brutális, végtelenül gonosz és cinikus világvége-balladában egy fiatal pár keveredik egy posztnukleáris város lehető legrosszabb szegletébe, ahol martalócokkal, kannibálokkal és egy fegyveres gyerekbandával kerül szembe.

A sztori egyszerű, a cselekményvezetés nyílegyenes, és nagyjából azt a befejezést kapjuk, amire számítunk – de Chaveznek van érzéke a ritmushoz, az atmoszférateremtéshez és a messze nem komplex, mégis jól működő karakterekhez, és ha a dialógusok itt-ott kicsit meg is nyikordulnak, a lendület és a bűnös élvezet meg az iszonyatos depresszió egymást valahogy ki nem záró elegye végig magabiztosan cipeli a hátán az egészet. Gombalovasék rutinosan vezetik a szemet, munkájuk szerkezetileg szépen átgondolt, bár maga a képi világ sokszor hagy kívánnivalót maga után, főleg az arcok, mimikák ábrázolásában, és a mozgások merevségében – az egyébként dicséretes A4-es albumformátum nem tesz szívességet az efféle problémáknak, kisebb méretben kevésbé lennének zavarók. De azért a véres-tüzes, pokoli és tébolyult fináléra összeszedik magukat annyira a rajzolók, hogy az olvasót elkapja a gépszíj. (A világmagyarázó egyoldalas szöveges bevezetőnek ellenben nem vagyok a rajongója. Egyrészt a sztori tökéletesen érthető lenne nélküle is, másrészt felfoghatatlan, hogy a hazai posztapokaliptikus képregények képtelenek szervesen beültetni a történetbe az efféle infókat, és elkerülni a fontoskodást – ugyanez megvolt a Slusszkulcs Klánban és a Café Postnuclearban is.)

A Paneldzsungel után Lakatos István mindössze kétoldalas kis szösszenete, a Speed Limit következik, egy kisfiúagyvelő-kirobbantós, anticuki, fekete zombipoén, amelynek ízét a műfajtól megszokott kendezetlen brutalitás meg a kedvesen régies-bájos képi világ és szövegezés kombinációja adja.

Eddig, kisebb gikszerek ide vagy oda, minden szép és jó, de sajnos az antológiát a hatoldalas Saltlands – Felperzselt só zárja Csátvák Soma és Lossonczy Bazsó tollából. Ez a Saltlands című magyar társasjátékhoz készült, nevezzük jobb híján tie-innek, bár sem történet-, sem karakter-, de még csak látványfronton sem áll valami jól.  Teljesen felesleges, elkapkodott darab, amelyről nagyon egyértelműen látszik, hogy sem az írónak, sem a rajzolónak nem a képregény az elsődleges médiuma.

A Világvégi mesék a gyerekbetegségei ellenére szimpatikus és láthatóan lelkes kezdeményezés, főattrakciója, a Paneldzsungel pedig kifejezetten üde színfolt a hazai palettán. Ha rakétastartot nem is vett a Kaméleon Komix, azért a gázba beletaposott, és szépen porzik mögötte az út.

Rusznyák Csaba