04.19.
| REÖK – Meghosszabbítva a Táblaképfestészeti Biennálé jelentkezési határideje >>>
04.18.
| Alkotói pályázatot hirdet a Trafó >>>
04.15.
| 6 fesztiválfellépést lehet nyerni a debreceni tehetségkutatón >>>
04.02.
| Bogyó és Babóca 4. ‒ Tündérkártyák ‒ 13 + 1 új mese bemutatója >>>
03.31.
| Magyarországi kulturális javakat tesz elérhetővé a Digipédia >>>
03.31.
| A virtuális térbe költözött a Kazinczy Múzeum >>>
03.30.
| Segíts te is menteni a magyar webet! >>>
03.30.
| Csík János és a Mezzo rendhagyó karanténklipet készített >>>
03.24.
| Információs plakát pályázat a koronavírussal kapcsolatos személyes óvintézkedésekről >>>
NAPI TANDORI

04.02.
| Szolidaritásra buzdítanak a hazai zenészek >>>
04.01.
| Az interneten rendezik meg idén a Krakkói Filmfesztivált >>>
04.01.
| Elindul az színházi háttérszakmák áthidaló támogatására a FESZ Segélyalap >>>
03.31.
| Európai Örökség címet adományozott Szentendrének az Európai Bizottság >>>
03.24.
| Online fesztivált rendez a Friss Hús a korábbi évek filmjeiből >>>
03.23.
| Ingyenesen nézhető díjnyertes magyar természetfilmek >>>
03.23.
| Számos kulturális intézmény jelentkezik online tartalmakkal >>>
03.22.
| Több száz hangoskönyv lett ingyenesen hallgatható az MTVA Archívumában >>>
03.20.
| A mellékelt példa – A Tiszatáj Diákmellékletei >>>

Tisztelt Olvasóink, Szerzőink!

Tekintettel a járványügyi veszélyhelyzetre, a Tiszatáj szerkesztősége úgy döntött, hogy áprilistól a Tiszatáj folyóiratot kizárólag digitálisan teszi elérhetővé az érdeklődők számára. Bízunk benne, hogy a válság elmúltával, amennyiben a folyóirat-támogatások is beindulnak, olvasóink újra nyomtatott formájában is kezükbe vehetik a lapot.

>>>

Beszarni könnyű, de jól összecsinálni magad, na arra nem mindenki képes. Elengeded, had folyjék, aztán lesz ami lesz. Ehhez nem kell tudomány. Csurog a combon, csurog a térden, egy kicsi a bokára, egy kicsi a szőnyegre, ahogy esik, úgy tottyan. De ahhoz, hogy csupa szar legyen minden körülötted, azt már nem tudja bárki jöttment szarógalamb. Technika, rátermettség, elhivatottság és egészséges öntudat. Ezek szükségeltetnek egy tisztességes beszaráshoz. […]

>>>

A múló idő csintalansága
2017.02.05 - tiszatáj

IZSÓ ZITA: SZÍNRŐL SZÍNRE

Böcsületes kritikus, mikor olyan művészi produktummal szembesül, mint Izsó Zita lírája (tehát a húszas-harmincas generáció egyik legizgalmasabb és -érettebb költői jelenléte), talán úgy illene, hogy – bármily esetlen – kísérletet tegyen arra, hogy megragadja, mégis mely vonásával, eljárásával, tehát: hogyan emelkedik ki e teljesítmény a mezőnyből. Mi az, ami már a Tengerlakó kötetben is elismerésre méltó volt, s amiben a tavaly megjelent Színről színre talán még egy picit feljebb is rakta a lécet?

Mit ne mondjak, több minden is. Izsó költészetének ugyanis úgy van súlya, hogy képes ránehezedni az olvasóra, mégsem görnyeszti meg; tematizált problémái, észlelései és benyomásai egyszerre bírnak „a mindennapi élet” nagy és komoly sorskérdéseinek, (betegség, gyász, születés és hasonlók) és azoknál kevésbé fontosabb apró rezdüléseinek (egy-egy gesztus, szóhasználat, levegővétel és hallgatás) relevanciájával, és közben valami (a mostani fiatal lírára egyre kevésbé jellemző) varázsos, már-már mesei bájjal. Az izsói vers­beszélők szólamainak minden keserűsége és fájdalma, a ver­sekben megfogalmazódó vagy épp elhallgatással-sejtetés­sel megjelenő nem kevés szomorúság ellenére e művek világa zegzugosan játékos, mondhatni csintalan költészet.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme egy példa, rögtön a kötetnyitó Várakozásból: „nem ráz meg / van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak, / üdítős dobozban a maradék” (7.). S mindjárt egy másik is, az Építési terület című versből: „…a fák / olyan hanyagul dőltek el, / mint a tortából kiszedett gyertyák valami nagy ünnepség után” (47.). Az ilyen és ehhez hasonló, letargikust a banálissal fesztelenül könnyeden keverő, leheletfinom átmenetekkel dolgozó, váratlan képzettársítások mentik meg Izsó Zita költészetét a csak nagyon ritkán (mint mondjuk a csöppet szépelgőre sikeredett A felejtés lehetőségeiben vagy Az első búcsúban) fellelhető dagályosságtól és szenvelgő önsajnálattól, miközben meglepő mivoltukban is magától értetődő képiséggel tudnak az olvasó érzékeire hatni. Rengeteg lehetséges példa közül ezúttal csak egy, talán a legszebb: „Ad egy vattát, / szorítsd a sebre, / mint felhőt a napra a szél.” (46.)

Roppant érdekes az a feszültség is, amit Izsó szomorkásra hangolt, mégis leginkább szenvtelennek, távolságtartónak minősülő hangja és a kötet verseinek mélyen átélt (nem feltétlenül egyes szám első) személyessége, szinte programszerű, kérlelhetetlen empátiája teremt. A bármiféle (akár lírai, akár személyes) „én-ségtől” való (szándékosan egyszerre sikeres és sikertelen) távolító gesztusok sokasága és tudatos alkalmazása nemcsak a különböző szerepek (melyek váltakozása a legélesebben más-más nemű versbeszélők szerepeltetésénél érhető tetten), a legtöbbször az emlékezés módszerét alkalmazó, gyakran „valaki másról” (meg különben is, ahogy a kötet elején álló Rimbaud-reminiszcencia is felhívja ré a figyelmünket: az „én” is mindig „valaki más”) narráló versbeszédtechnikában fedezhető föl, hanem már a nagyívű gesztusban is, mellyel a szerző egész kötetét dedikálja egyszerre nagyon személyesen és személytelenül. Elvégre a kötet ajánlása, ha úgy vesszük, már önmagában egy hangsúlyos és figyelemfelkeltő távolító gesztus értékével bír, amennyiben Izsó Zita tulajdon költői alteregójának, a kötetversek egy jó részét jegyző Karádi Mártonnak dedikálja második könyvét. De ha úgy vesszük, hogy Karádi Márton, még ha egy másik költő is (vagy legalábbis költői arc, álarc), pro forma mégiscsak azonos Izsó Zitával (mondjuk így: jogi értelemben bizonyára az), akkor már-már pimasznak is vehető a kötetnyitó fricska, mellyel a szerző saját magának ajánlja legújabb művei csokrát.

A fenti bizonytalanság (azaz, az olvasó folytonos bizonytalanítgatása a szövegek által) éppen ellenkező (és ne tagadjuk el: rendkívül üdvös) irányú folyamat, mint ami a legtöbb mai fiatal költő megoldásaira jellemző. Miközben a verseket olvasva (legalábbis nyelvtani-logikai szinten) tiszta és átlátható viszonyokat kapunk, elejüktől a végükig tartó, hosszabb-rövidebb, de minden esetben felfogható és befogadható, megérthető történeteket olvasunk, mégis körbelengi valami ködszerű balladai homályszerűség a kötet egészét. Izsónál azonban ez a homályjelenség nem a másoknál oly sokszor tapasztalható lila köd esete, a költő nem érthetetlenül és direkte bonyolultan beszél, nem él különösebben sok kihagyással sem, nem titkolózik, önellentmondásokba sem kerül (megbízható narrátornak tűnik). Mégsem tudjuk dekódolni, hogy egyik-másik versben épp (tételesen) ki beszélhet hozzánk. („Féltünk, hogy jönnek. / Egyformának láttuk magunkat, de ők mindig találtak egyet, / akinek egy kicsit szebb, nagyobb a szeme, / egyenesebb a háta, világosabb a haja.” 19.). Persze a kötet egésze, egyáltalán, Izsó eddigi költészete is amellett látszik állást foglalni, hogy mindez persze lényegtelen is, nem a beszélők kiléte, szelfje számít, hanem a karaktervonások és – főleg – a mindannyiunk életét kitevő, kisebb-nagyobb horderejű történetek.

Fontosabb tényező azonban bizonytalanságérzetünkben, hogy azzal sem vagyunk tisztában, hogy az a bárki, aki épp hozzánk beszél, miért és hogyan mondja mindezt nekünk. Az egyes művekben a költői beszéd felütései szinte minden esetben in medias res indulnak, a verskezdetek legtöbbször egy már megkezdett kommunikációs aktus, egy már valamikor az időben korábban megalapozódott beszédhelyzet szerves darabjainak tűnnek. Az olvasó tehát szinte sosem megszólítottnak, hanem lényegében (habitus kérdése, hogy mennyire) valakit vagy valakiket kihallgató, legalábbis részben illetéktelen megfigyelőnek érezheti magát. Mintha sok-sok szereplő régi fényképalbumainak összekeveredett darabjai kerülnének a szemünk elé, más-más élethelyzetekbe és világokba csöppenve, más-más személyiségek más-más vonásaival ismerkedünk meg darabonként, a legtöbbször (a versek közvetlensége és az ábrázolt helyzetek érzékletes átélhetősége okán) megértő külső megfigyelőként, de sosem a bennfentesség megnyugtató érzetével. Meg is szédülünk talán egy csöppet, főleg, mivel a szomorúság, a szerencsétlenség, a megbánás és az elmúlt vagy épp múló idő feletti (nem hisztériás vagy közhelyes) kesergés különböző válfajai váltogatják egymást. Ennek köszönhetően a lírai beszélők (kommunikációs) helyzete akarva-akaratlanul (de persze: akarva) kijelöli az olvasóét is, aki így nem csak passzív befogadóvá, hanem megannyi szét- és tönkrement emberi sorsról olvasva egyben fájdalmasan tehetetlen befogadóvá is avanzsál, ahogy egyre inkább „bevonódik” érzelmileg a történetekbe, a könyv világába.

Szintén ingoványosítja a talajt a tény, hogy maga a kötetkompozíció igen nehezen körülírható. Ha mégis kísérletet próbálnánk tenni a megragadására, azt mondhatnánk, a versek talán mindegyikének legfőbb (lehet, egyetlen) közös vonása, hogy a hiány fogalomköre körül motoszkálnak. A hiány persze sokféle és fajta lehet, nemcsak tárgyaké („Ekkor már a gyertyatartó is hiányzott, utána pedig / a bundák tűntek el, apa aranyórája, aztán néhány bútor és porcelán.” 13.) és különféle értékeké („a rendszer elvette / több hektár földjét, hatalmas gyárait, / gyönyörű limuzinját” 12.), helyeké és emlékhelyeké („a kivágott lucfenyő helyén állok” 64.), embereké („A felvételeken mutatják a lakásokat és boltokat, / éppen olyan üresek, mint a te mozdulatlan tagjaid” 43.), társaké („csak az árnyékodról vehettem méretet” 25.). A rendre hangsúlyt kapó konkrét abortusz- és meddőségtörténetek („Egy ház a tested, / de nincs benne gyerekszoba.” 28.) mellett e két veszteségforma akár globálisan is kiterjeszthető a Színről színre világára-világaira, amennyiben különböző magányokról és elvetélt emberi kapcsolatokról is számos helyen olvashatunk. A versek legfőbb hiánytapasztalata azonban mégiscsak az idő, mely, illetve melynek hiánya, folytonos fogyása, eltűnése afféle katalizátorként szolgál a különböző lelki és fizikai romlásoknál, leépüléseknél: „Akkor vágtad le piros körmeid, / és mint a többi öregasszony, / azóta nyírod te is rövidre a hajad. // Elkezdted lebontani magad.” (28.) vagy: „valami olyasmit kezdtél magyarázni, / hogy nincs már sok időd, nem akarsz többé szép lenni, / meg akarsz hízni, és nem bánnád azt sem, ha megereszkednének a melleid, / az élet most már úgyis ellened dolgozik” (37.)

Megszédülünk, időről időre felkapjuk a fejünket a könyvből, talán hogy csak vegyünk egy nagy levegőt a gyakran fullasztóan klausztrofób versekből egy-egy pillanatra kiszakadva, aztán néha azon kapjuk magunkat, hogy míg belül emésztődnek az olvasottak, csak nézünk leforrázva, mint ló a moziban. De közben mindezt – az egyszeri voyeurök izgatott, minden bűntudattól sem mentes zavarával – azért persze nagyon élvezzük.

Izsó Zita verseit ugyanis az ember nem elolvassa, hanem (igekötő nélkül) olvassa. Egyik-másik versét ki tudja, hányadszor. Egyszerre rémlik is az utolsó olvasás élménye, mert a vers rögtön újraolvastatta magát – nemcsak a legjobban sikerültek) és közben mégis, sokadikra is az újszerűség élményével hatnak. Vagy ahogy a költő (jóval pontosabban) fogalmaz egy vele készült interjúban: „valami nem attól lesz új, hogy még nem találkoztál vele, hanem hogy mindig mást veszel észre benne”. Éppen ez a lírai szemléletmód az oka, mit ad isten, éppen annak az élménynek, amivel a Színről színre minden egyes újraolvasáskor megajándékoz bennünket.

Nyerges Gábor Ádám

 (Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)

borito-izsoPrae.hu

Budapest, 2014

72 oldal, 2000 Ft  

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.04.05 - tiszatáj

A PLATFORM
Színdarabnak készült, Galder Gaztelu-Urrutia azonban 2 év alatt felturbózta az alapanyagot és filmmé gyúrta át. Nem váltja meg a világot a Netflixen kikötő A platform, jobbára serényen illeszkedik a kortárs spanyol zsánerfilmek sorába, horror-és suspense-elemekkel tűzdelt társadalombírálata viszont nagyrészt jól működik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.04.03 - tiszatáj

BATYKÓ RÓBERT: RHOMBUS HEAD
Batykó konzekvensen épülő festészeti életművében nemrég új lépcsőfokot jelentettek a képein megjelenő enigmatikus képterek és rejtélyes kompozíciók. Legújabb képein – amiket a Rhombus Head sorozatban láthatunk – is továbbviszi poszt-digitális festészeti gyakorlatát: amíg eddigi sorozataiban a virtuális valóságban fellelhető képi formák festészeti újrafogalmazásán dolgozott, új művei már határozottan az ábrázolhatóság kérdéseit feszegetik… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.04.03 - tiszatáj

KORMÁNYOS ÁKOS AJÁNLÓJA

Ligeti György: Viola Sonata
Brácsa: Daniele Colombo
A borítókép Hans Hofmann festménye

>>>
2020.04.01 - tiszatáj

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE
KONRÁD GYÖRGGYEL 
…a merészebbek fél lábbal kívül voltak a rendszeren, de fél lábbal belül. Nekem viszont az egyik lábam sem volt benn. Úgyhogy amikor a Csoóri Sanyi először próbálkozott a Hitel megalapításával, mondtam neki, ezt soha nem fogjátok megkapni, majd adnak helyette valami kockacukrot. Legalább állítsatok össze egy számot, és azt tegyétek le a Széchenyi Könyvtárban, hogy legyen valami kézzelfogható. Mondtam Sanyinak, hogy a legjobb az volna, ha szamizdatban megcsinálnátok, de erre nem vállalkozott.

>>>
2020.04.01 - tiszatáj

Tisztelt Olvasóink, Szerzőink!

Tekintettel a járványügyi veszélyhelyzetre, a Tiszatáj szerkesztősége úgy döntött, hogy áprilistól a Tiszatáj folyóiratot kizárólag digitálisan teszi elérhetővé az érdeklődők számára. Bízunk benne, hogy a válság elmúltával, amennyiben a folyóirat-támogatások is beindulnak, olvasóink újra nyomtatott formájában is kezükbe vehetik a lapot.

>>>
2020.03.31 - tiszatáj

LAUDÁCIÓ GERGELY ÁGNES TISZATÁJ-DÍJÁHOZ
Gergely Ágnes 1989-ben közölte a Péter-Pál után című versét a Tiszatájban, vagyis 31 éve rendszeres szerzője a lapnak. Több olyan darabot is közölt a folyóiratban, amelyre a szakma is felfigyelt. Legutóbb például a szintén Tiszatáj-díjas Sándor Iván írt 12 pontból álló kommentárt Az utolsó pillanat című költeményéről, amely a folyóirat 2017/10-es számában jelent meg. A vers azért is jelentős esemény a Tiszatáj számára, mert Gergely egyrészt tanúként szólal meg, Nagy Imre nem pusztán metaforikus alak a költeményében… – ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA

>>>
2020.03.30 - tiszatáj

Hogy egy olyannyira világgal-foglalkozó költő aktualitásáról beszélünk (hirtelen?), amilyen fokig e kritérium Szabó Lőrincnek legalább három kötetére illhet, vajon az így vizsgált líra megnövéséről az időben, vagy az idők „jelleges változásáról” (globali­zá­ciós és egyéb napjainkat tekintve: romlásáról) szól-e?
Válaszunkat előrevetítve: globálisan sem-sem, beállt korunkat (kinek-kinek tetszé­sére bízzuk, az idő készülődését tekintve huszonvalahány évet, netán tizenegy, tíz stb. évet számol-e így), a már valóban tagadhatatlan, múlandónak nem remélhető jellegeket tekintvén igencsak, igen-igen […]

>>>
2020.03.29 - tiszatáj

TERÉZIA MORA: SZERELMES UFÓK
A tíz elbeszélést felsorakoztató Szerelmes ufók mérföldkőnek tekinthető a leginkább regényeivel (el)ismertté vált Terézia Mora pályáján: novellákkal kezdte pályafutását, s immáron kanonizált szépíróként visszatért alkotói origójának műfajához. Az összehasonlítás apropója így adott, sőt egyenesen kikerülhetetlen. Az eltelt tizenhét év eredménye pedig az írói kibontakozás vonatkozásában – Mora történeteivel és hőseivel ellentétben – egyértelműen optimizmusra ad okot… – HAJNAL ZSOLT KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő