07.15.
| Capa Központ – MIAU! >>>
07.16.
| Kossuth Kiadó – A karanténnapok hordaléka… >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
07.24.
| Már próbál a Dóm téri „Akárki” Zsótér Sándorral és Hegedűs D. Gézával >>>
07.17.
| Vissza a moziba! címmel rendez országos fesztivált a Cirko Film >>>
07.11.
| Western-klasszikusok mozivásznon Ennio Morricone emlékére >>>
NAPI TANDORI

07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>
06.09.
| Mégis lesz Szabadtéri Játékok a Dóm téren >>>
06.05.
| Életre kel az árvíz előtti szegedi belváros >>>
06.05.
| A FISZ új kötetei >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

A múló idő csintalansága
2017.02.05 - tiszatáj

IZSÓ ZITA: SZÍNRŐL SZÍNRE

Böcsületes kritikus, mikor olyan művészi produktummal szembesül, mint Izsó Zita lírája (tehát a húszas-harmincas generáció egyik legizgalmasabb és -érettebb költői jelenléte), talán úgy illene, hogy – bármily esetlen – kísérletet tegyen arra, hogy megragadja, mégis mely vonásával, eljárásával, tehát: hogyan emelkedik ki e teljesítmény a mezőnyből. Mi az, ami már a Tengerlakó kötetben is elismerésre méltó volt, s amiben a tavaly megjelent Színről színre talán még egy picit feljebb is rakta a lécet?

Mit ne mondjak, több minden is. Izsó költészetének ugyanis úgy van súlya, hogy képes ránehezedni az olvasóra, mégsem görnyeszti meg; tematizált problémái, észlelései és benyomásai egyszerre bírnak „a mindennapi élet” nagy és komoly sorskérdéseinek, (betegség, gyász, születés és hasonlók) és azoknál kevésbé fontosabb apró rezdüléseinek (egy-egy gesztus, szóhasználat, levegővétel és hallgatás) relevanciájával, és közben valami (a mostani fiatal lírára egyre kevésbé jellemző) varázsos, már-már mesei bájjal. Az izsói vers­beszélők szólamainak minden keserűsége és fájdalma, a ver­sekben megfogalmazódó vagy épp elhallgatással-sejtetés­sel megjelenő nem kevés szomorúság ellenére e művek világa zegzugosan játékos, mondhatni csintalan költészet.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme egy példa, rögtön a kötetnyitó Várakozásból: „nem ráz meg / van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak, / üdítős dobozban a maradék” (7.). S mindjárt egy másik is, az Építési terület című versből: „…a fák / olyan hanyagul dőltek el, / mint a tortából kiszedett gyertyák valami nagy ünnepség után” (47.). Az ilyen és ehhez hasonló, letargikust a banálissal fesztelenül könnyeden keverő, leheletfinom átmenetekkel dolgozó, váratlan képzettársítások mentik meg Izsó Zita költészetét a csak nagyon ritkán (mint mondjuk a csöppet szépelgőre sikeredett A felejtés lehetőségeiben vagy Az első búcsúban) fellelhető dagályosságtól és szenvelgő önsajnálattól, miközben meglepő mivoltukban is magától értetődő képiséggel tudnak az olvasó érzékeire hatni. Rengeteg lehetséges példa közül ezúttal csak egy, talán a legszebb: „Ad egy vattát, / szorítsd a sebre, / mint felhőt a napra a szél.” (46.)

Roppant érdekes az a feszültség is, amit Izsó szomorkásra hangolt, mégis leginkább szenvtelennek, távolságtartónak minősülő hangja és a kötet verseinek mélyen átélt (nem feltétlenül egyes szám első) személyessége, szinte programszerű, kérlelhetetlen empátiája teremt. A bármiféle (akár lírai, akár személyes) „én-ségtől” való (szándékosan egyszerre sikeres és sikertelen) távolító gesztusok sokasága és tudatos alkalmazása nemcsak a különböző szerepek (melyek váltakozása a legélesebben más-más nemű versbeszélők szerepeltetésénél érhető tetten), a legtöbbször az emlékezés módszerét alkalmazó, gyakran „valaki másról” (meg különben is, ahogy a kötet elején álló Rimbaud-reminiszcencia is felhívja ré a figyelmünket: az „én” is mindig „valaki más”) narráló versbeszédtechnikában fedezhető föl, hanem már a nagyívű gesztusban is, mellyel a szerző egész kötetét dedikálja egyszerre nagyon személyesen és személytelenül. Elvégre a kötet ajánlása, ha úgy vesszük, már önmagában egy hangsúlyos és figyelemfelkeltő távolító gesztus értékével bír, amennyiben Izsó Zita tulajdon költői alteregójának, a kötetversek egy jó részét jegyző Karádi Mártonnak dedikálja második könyvét. De ha úgy vesszük, hogy Karádi Márton, még ha egy másik költő is (vagy legalábbis költői arc, álarc), pro forma mégiscsak azonos Izsó Zitával (mondjuk így: jogi értelemben bizonyára az), akkor már-már pimasznak is vehető a kötetnyitó fricska, mellyel a szerző saját magának ajánlja legújabb művei csokrát.

A fenti bizonytalanság (azaz, az olvasó folytonos bizonytalanítgatása a szövegek által) éppen ellenkező (és ne tagadjuk el: rendkívül üdvös) irányú folyamat, mint ami a legtöbb mai fiatal költő megoldásaira jellemző. Miközben a verseket olvasva (legalábbis nyelvtani-logikai szinten) tiszta és átlátható viszonyokat kapunk, elejüktől a végükig tartó, hosszabb-rövidebb, de minden esetben felfogható és befogadható, megérthető történeteket olvasunk, mégis körbelengi valami ködszerű balladai homályszerűség a kötet egészét. Izsónál azonban ez a homályjelenség nem a másoknál oly sokszor tapasztalható lila köd esete, a költő nem érthetetlenül és direkte bonyolultan beszél, nem él különösebben sok kihagyással sem, nem titkolózik, önellentmondásokba sem kerül (megbízható narrátornak tűnik). Mégsem tudjuk dekódolni, hogy egyik-másik versben épp (tételesen) ki beszélhet hozzánk. („Féltünk, hogy jönnek. / Egyformának láttuk magunkat, de ők mindig találtak egyet, / akinek egy kicsit szebb, nagyobb a szeme, / egyenesebb a háta, világosabb a haja.” 19.). Persze a kötet egésze, egyáltalán, Izsó eddigi költészete is amellett látszik állást foglalni, hogy mindez persze lényegtelen is, nem a beszélők kiléte, szelfje számít, hanem a karaktervonások és – főleg – a mindannyiunk életét kitevő, kisebb-nagyobb horderejű történetek.

Fontosabb tényező azonban bizonytalanságérzetünkben, hogy azzal sem vagyunk tisztában, hogy az a bárki, aki épp hozzánk beszél, miért és hogyan mondja mindezt nekünk. Az egyes művekben a költői beszéd felütései szinte minden esetben in medias res indulnak, a verskezdetek legtöbbször egy már megkezdett kommunikációs aktus, egy már valamikor az időben korábban megalapozódott beszédhelyzet szerves darabjainak tűnnek. Az olvasó tehát szinte sosem megszólítottnak, hanem lényegében (habitus kérdése, hogy mennyire) valakit vagy valakiket kihallgató, legalábbis részben illetéktelen megfigyelőnek érezheti magát. Mintha sok-sok szereplő régi fényképalbumainak összekeveredett darabjai kerülnének a szemünk elé, más-más élethelyzetekbe és világokba csöppenve, más-más személyiségek más-más vonásaival ismerkedünk meg darabonként, a legtöbbször (a versek közvetlensége és az ábrázolt helyzetek érzékletes átélhetősége okán) megértő külső megfigyelőként, de sosem a bennfentesség megnyugtató érzetével. Meg is szédülünk talán egy csöppet, főleg, mivel a szomorúság, a szerencsétlenség, a megbánás és az elmúlt vagy épp múló idő feletti (nem hisztériás vagy közhelyes) kesergés különböző válfajai váltogatják egymást. Ennek köszönhetően a lírai beszélők (kommunikációs) helyzete akarva-akaratlanul (de persze: akarva) kijelöli az olvasóét is, aki így nem csak passzív befogadóvá, hanem megannyi szét- és tönkrement emberi sorsról olvasva egyben fájdalmasan tehetetlen befogadóvá is avanzsál, ahogy egyre inkább „bevonódik” érzelmileg a történetekbe, a könyv világába.

Szintén ingoványosítja a talajt a tény, hogy maga a kötetkompozíció igen nehezen körülírható. Ha mégis kísérletet próbálnánk tenni a megragadására, azt mondhatnánk, a versek talán mindegyikének legfőbb (lehet, egyetlen) közös vonása, hogy a hiány fogalomköre körül motoszkálnak. A hiány persze sokféle és fajta lehet, nemcsak tárgyaké („Ekkor már a gyertyatartó is hiányzott, utána pedig / a bundák tűntek el, apa aranyórája, aztán néhány bútor és porcelán.” 13.) és különféle értékeké („a rendszer elvette / több hektár földjét, hatalmas gyárait, / gyönyörű limuzinját” 12.), helyeké és emlékhelyeké („a kivágott lucfenyő helyén állok” 64.), embereké („A felvételeken mutatják a lakásokat és boltokat, / éppen olyan üresek, mint a te mozdulatlan tagjaid” 43.), társaké („csak az árnyékodról vehettem méretet” 25.). A rendre hangsúlyt kapó konkrét abortusz- és meddőségtörténetek („Egy ház a tested, / de nincs benne gyerekszoba.” 28.) mellett e két veszteségforma akár globálisan is kiterjeszthető a Színről színre világára-világaira, amennyiben különböző magányokról és elvetélt emberi kapcsolatokról is számos helyen olvashatunk. A versek legfőbb hiánytapasztalata azonban mégiscsak az idő, mely, illetve melynek hiánya, folytonos fogyása, eltűnése afféle katalizátorként szolgál a különböző lelki és fizikai romlásoknál, leépüléseknél: „Akkor vágtad le piros körmeid, / és mint a többi öregasszony, / azóta nyírod te is rövidre a hajad. // Elkezdted lebontani magad.” (28.) vagy: „valami olyasmit kezdtél magyarázni, / hogy nincs már sok időd, nem akarsz többé szép lenni, / meg akarsz hízni, és nem bánnád azt sem, ha megereszkednének a melleid, / az élet most már úgyis ellened dolgozik” (37.)

Megszédülünk, időről időre felkapjuk a fejünket a könyvből, talán hogy csak vegyünk egy nagy levegőt a gyakran fullasztóan klausztrofób versekből egy-egy pillanatra kiszakadva, aztán néha azon kapjuk magunkat, hogy míg belül emésztődnek az olvasottak, csak nézünk leforrázva, mint ló a moziban. De közben mindezt – az egyszeri voyeurök izgatott, minden bűntudattól sem mentes zavarával – azért persze nagyon élvezzük.

Izsó Zita verseit ugyanis az ember nem elolvassa, hanem (igekötő nélkül) olvassa. Egyik-másik versét ki tudja, hányadszor. Egyszerre rémlik is az utolsó olvasás élménye, mert a vers rögtön újraolvastatta magát – nemcsak a legjobban sikerültek) és közben mégis, sokadikra is az újszerűség élményével hatnak. Vagy ahogy a költő (jóval pontosabban) fogalmaz egy vele készült interjúban: „valami nem attól lesz új, hogy még nem találkoztál vele, hanem hogy mindig mást veszel észre benne”. Éppen ez a lírai szemléletmód az oka, mit ad isten, éppen annak az élménynek, amivel a Színről színre minden egyes újraolvasáskor megajándékoz bennünket.

Nyerges Gábor Ádám

 (Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)

borito-izsoPrae.hu

Budapest, 2014

72 oldal, 2000 Ft  

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.07.13 - tiszatáj

GUILLAUME MÉTAYER TÜRELEMÜVEG CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Guillaume Métayer-t hazájában irodalomtörténészként, Fried­rich Nietzsche fordítójaként, a magyar irodalom (például József Attila és magyar kortárs szerzők) francia tolmácsolójaként is ismer(het)ik, és nem mellesleg költőként is, aki nemrégiben a Magvetőnek köszönhetően a magyar olvasóknak is bemutatkozott az Időmérték címet viselő sorozatban. Debütálás tehát ez a vékonyka, kabátzsebbe illő kötet… – ÉLES ÁRPÁD KRITIKÁJA

>>>
2020.07.12 - tiszatáj

A HALHATATLAN GÁRDA
Csúcsra járatta üzletpolitikáját a Marvel Moziverzum: a Végtelen háború és a Végjáték téren-időn átívelő, ősgonoszt földbe tipró és sajnálatosan gügye humorú szuperhős-megalomániái nemcsak rekordbevételt gyűjtöttek össze, hanem az egykor csillogó páncélzatú Bosszúállók hitelét is lerombolták. Tavaly még a hírét is alig lehetett hallani, a Netflix viszont nemcsak az év eddigi talán legnagyobb sleeper hitjével örvendeztet, de hathatós szintézist is nyújt a megafilm-panelekbe fáradtaknak… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.11 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
A könyv az Emlékezés a kortárs irodalomban alcímet viseli, ebből, a fülszövegből, valamint a tartalomjegyzék felületes áttekintéséből már világosan kirajzolódik, milyen témát járnak körbe az egyes írások. Ahogyan Angyalosi Gergely is írja az Erdődy Edit-díjas szerzőnek szánt laudációjában: „Szabó Gábor tanulmányai ugyanis nem egyszerűen különféle szerzők egyes műveiről szóló, egymástól elkülönülő esszék, hanem végigvonul rajtuk […] egy jól körülírható problematika”… – DECZKI SAROLTA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.10 - tiszatáj

INTERJÚ AZ AZNAP PROJEKT TAGJAIVAL
A dunakanyari AZNAP Projekt a transzzene, valamint a jazz fuzionálásának igazán különleges hangzásvilágával bűvöli el hallgatóit. Ennek a formációnak idén jelent meg az első nagylemeze Számtalan címmel. A zenekar három tagjával beszélgettünk, Stanislaw Lazarussal (doromb, mc), Németh Balázs Kristóffal (dob) és Őri Kiss Botonddal (zongora)… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.07.09 - tiszatáj

FAMILY ROMANCE, LLC
Dokumentumfilmként talán jobban üzemelne a sztori. Kaspar Astrup Schröder 2012-es, itthon a 10. VERZIO Fesztiválon bemutatott, Családkölcsönző című etűdje egy famíliatagok bérbeadásával foglalkozó japán férfit követ nyomon: szakmájában hibátlanul teljesít, népes otthonában viszont a magány öngyilkosságba taszító gondolata foglalkoztatja… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

BÁN ZSÓFIA: VAGÁNYBAGOLY ÉS A HARMADIK Á
Bán Zsófia mesekönyve kellemes időtöltést nyújthat felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hiszen kimagasló nyelvi leleményével olyan örökérvényű igazságokat fogalmaz meg kilencvenhat oldalban, amelyek minden korosztály számára megszívlelendők. Az érzékenyítő célzattal íródott kötet az „avagy mindenki lehet más” alcímet viseli, utalva ezzel a történet mondanivalójára… – VOJNICS-ROGICS RÉKA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

(1928–2020)
Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva… – SZABÓ G. ÁDÁM NEKROLÓGJA

>>>
2020.07.06 - tiszatáj

SZEMÉLYES KÖNYVAJÁNLÓ
Nagyon is jól emlékszem, és időről-időre újra emlékeznem is kell arra a kényszerű megtorpanásra, amikor Báthori Csabát a piarista orosztanárunk visszaparancsolta a helyére. Második utáni nyáron Csaba lefordította Gogol Revizorját, mert nem volt megelégedve az ismert fordítással. Kezében a kockás füzettel a katedra felé indult, hogy tanárának átadja egész nyarának, minden erejének és tudásának summázatát, az újrafordított Revizort… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ALÁNLÓJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő