04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
 TiszaLINE Szalon

04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

A múló idő csintalansága
2017.02.05 - tiszatáj

IZSÓ ZITA: SZÍNRŐL SZÍNRE

Böcsületes kritikus, mikor olyan művészi produktummal szembesül, mint Izsó Zita lírája (tehát a húszas-harmincas generáció egyik legizgalmasabb és -érettebb költői jelenléte), talán úgy illene, hogy – bármily esetlen – kísérletet tegyen arra, hogy megragadja, mégis mely vonásával, eljárásával, tehát: hogyan emelkedik ki e teljesítmény a mezőnyből. Mi az, ami már a Tengerlakó kötetben is elismerésre méltó volt, s amiben a tavaly megjelent Színről színre talán még egy picit feljebb is rakta a lécet?

Mit ne mondjak, több minden is. Izsó költészetének ugyanis úgy van súlya, hogy képes ránehezedni az olvasóra, mégsem görnyeszti meg; tematizált problémái, észlelései és benyomásai egyszerre bírnak „a mindennapi élet” nagy és komoly sorskérdéseinek, (betegség, gyász, születés és hasonlók) és azoknál kevésbé fontosabb apró rezdüléseinek (egy-egy gesztus, szóhasználat, levegővétel és hallgatás) relevanciájával, és közben valami (a mostani fiatal lírára egyre kevésbé jellemző) varázsos, már-már mesei bájjal. Az izsói vers­beszélők szólamainak minden keserűsége és fájdalma, a ver­sekben megfogalmazódó vagy épp elhallgatással-sejtetés­sel megjelenő nem kevés szomorúság ellenére e művek világa zegzugosan játékos, mondhatni csintalan költészet.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, íme egy példa, rögtön a kötetnyitó Várakozásból: „nem ráz meg / van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak, / üdítős dobozban a maradék” (7.). S mindjárt egy másik is, az Építési terület című versből: „…a fák / olyan hanyagul dőltek el, / mint a tortából kiszedett gyertyák valami nagy ünnepség után” (47.). Az ilyen és ehhez hasonló, letargikust a banálissal fesztelenül könnyeden keverő, leheletfinom átmenetekkel dolgozó, váratlan képzettársítások mentik meg Izsó Zita költészetét a csak nagyon ritkán (mint mondjuk a csöppet szépelgőre sikeredett A felejtés lehetőségeiben vagy Az első búcsúban) fellelhető dagályosságtól és szenvelgő önsajnálattól, miközben meglepő mivoltukban is magától értetődő képiséggel tudnak az olvasó érzékeire hatni. Rengeteg lehetséges példa közül ezúttal csak egy, talán a legszebb: „Ad egy vattát, / szorítsd a sebre, / mint felhőt a napra a szél.” (46.)

Roppant érdekes az a feszültség is, amit Izsó szomorkásra hangolt, mégis leginkább szenvtelennek, távolságtartónak minősülő hangja és a kötet verseinek mélyen átélt (nem feltétlenül egyes szám első) személyessége, szinte programszerű, kérlelhetetlen empátiája teremt. A bármiféle (akár lírai, akár személyes) „én-ségtől” való (szándékosan egyszerre sikeres és sikertelen) távolító gesztusok sokasága és tudatos alkalmazása nemcsak a különböző szerepek (melyek váltakozása a legélesebben más-más nemű versbeszélők szerepeltetésénél érhető tetten), a legtöbbször az emlékezés módszerét alkalmazó, gyakran „valaki másról” (meg különben is, ahogy a kötet elején álló Rimbaud-reminiszcencia is felhívja ré a figyelmünket: az „én” is mindig „valaki más”) narráló versbeszédtechnikában fedezhető föl, hanem már a nagyívű gesztusban is, mellyel a szerző egész kötetét dedikálja egyszerre nagyon személyesen és személytelenül. Elvégre a kötet ajánlása, ha úgy vesszük, már önmagában egy hangsúlyos és figyelemfelkeltő távolító gesztus értékével bír, amennyiben Izsó Zita tulajdon költői alteregójának, a kötetversek egy jó részét jegyző Karádi Mártonnak dedikálja második könyvét. De ha úgy vesszük, hogy Karádi Márton, még ha egy másik költő is (vagy legalábbis költői arc, álarc), pro forma mégiscsak azonos Izsó Zitával (mondjuk így: jogi értelemben bizonyára az), akkor már-már pimasznak is vehető a kötetnyitó fricska, mellyel a szerző saját magának ajánlja legújabb művei csokrát.

A fenti bizonytalanság (azaz, az olvasó folytonos bizonytalanítgatása a szövegek által) éppen ellenkező (és ne tagadjuk el: rendkívül üdvös) irányú folyamat, mint ami a legtöbb mai fiatal költő megoldásaira jellemző. Miközben a verseket olvasva (legalábbis nyelvtani-logikai szinten) tiszta és átlátható viszonyokat kapunk, elejüktől a végükig tartó, hosszabb-rövidebb, de minden esetben felfogható és befogadható, megérthető történeteket olvasunk, mégis körbelengi valami ködszerű balladai homályszerűség a kötet egészét. Izsónál azonban ez a homályjelenség nem a másoknál oly sokszor tapasztalható lila köd esete, a költő nem érthetetlenül és direkte bonyolultan beszél, nem él különösebben sok kihagyással sem, nem titkolózik, önellentmondásokba sem kerül (megbízható narrátornak tűnik). Mégsem tudjuk dekódolni, hogy egyik-másik versben épp (tételesen) ki beszélhet hozzánk. („Féltünk, hogy jönnek. / Egyformának láttuk magunkat, de ők mindig találtak egyet, / akinek egy kicsit szebb, nagyobb a szeme, / egyenesebb a háta, világosabb a haja.” 19.). Persze a kötet egésze, egyáltalán, Izsó eddigi költészete is amellett látszik állást foglalni, hogy mindez persze lényegtelen is, nem a beszélők kiléte, szelfje számít, hanem a karaktervonások és – főleg – a mindannyiunk életét kitevő, kisebb-nagyobb horderejű történetek.

Fontosabb tényező azonban bizonytalanságérzetünkben, hogy azzal sem vagyunk tisztában, hogy az a bárki, aki épp hozzánk beszél, miért és hogyan mondja mindezt nekünk. Az egyes művekben a költői beszéd felütései szinte minden esetben in medias res indulnak, a verskezdetek legtöbbször egy már megkezdett kommunikációs aktus, egy már valamikor az időben korábban megalapozódott beszédhelyzet szerves darabjainak tűnnek. Az olvasó tehát szinte sosem megszólítottnak, hanem lényegében (habitus kérdése, hogy mennyire) valakit vagy valakiket kihallgató, legalábbis részben illetéktelen megfigyelőnek érezheti magát. Mintha sok-sok szereplő régi fényképalbumainak összekeveredett darabjai kerülnének a szemünk elé, más-más élethelyzetekbe és világokba csöppenve, más-más személyiségek más-más vonásaival ismerkedünk meg darabonként, a legtöbbször (a versek közvetlensége és az ábrázolt helyzetek érzékletes átélhetősége okán) megértő külső megfigyelőként, de sosem a bennfentesség megnyugtató érzetével. Meg is szédülünk talán egy csöppet, főleg, mivel a szomorúság, a szerencsétlenség, a megbánás és az elmúlt vagy épp múló idő feletti (nem hisztériás vagy közhelyes) kesergés különböző válfajai váltogatják egymást. Ennek köszönhetően a lírai beszélők (kommunikációs) helyzete akarva-akaratlanul (de persze: akarva) kijelöli az olvasóét is, aki így nem csak passzív befogadóvá, hanem megannyi szét- és tönkrement emberi sorsról olvasva egyben fájdalmasan tehetetlen befogadóvá is avanzsál, ahogy egyre inkább „bevonódik” érzelmileg a történetekbe, a könyv világába.

Szintén ingoványosítja a talajt a tény, hogy maga a kötetkompozíció igen nehezen körülírható. Ha mégis kísérletet próbálnánk tenni a megragadására, azt mondhatnánk, a versek talán mindegyikének legfőbb (lehet, egyetlen) közös vonása, hogy a hiány fogalomköre körül motoszkálnak. A hiány persze sokféle és fajta lehet, nemcsak tárgyaké („Ekkor már a gyertyatartó is hiányzott, utána pedig / a bundák tűntek el, apa aranyórája, aztán néhány bútor és porcelán.” 13.) és különféle értékeké („a rendszer elvette / több hektár földjét, hatalmas gyárait, / gyönyörű limuzinját” 12.), helyeké és emlékhelyeké („a kivágott lucfenyő helyén állok” 64.), embereké („A felvételeken mutatják a lakásokat és boltokat, / éppen olyan üresek, mint a te mozdulatlan tagjaid” 43.), társaké („csak az árnyékodról vehettem méretet” 25.). A rendre hangsúlyt kapó konkrét abortusz- és meddőségtörténetek („Egy ház a tested, / de nincs benne gyerekszoba.” 28.) mellett e két veszteségforma akár globálisan is kiterjeszthető a Színről színre világára-világaira, amennyiben különböző magányokról és elvetélt emberi kapcsolatokról is számos helyen olvashatunk. A versek legfőbb hiánytapasztalata azonban mégiscsak az idő, mely, illetve melynek hiánya, folytonos fogyása, eltűnése afféle katalizátorként szolgál a különböző lelki és fizikai romlásoknál, leépüléseknél: „Akkor vágtad le piros körmeid, / és mint a többi öregasszony, / azóta nyírod te is rövidre a hajad. // Elkezdted lebontani magad.” (28.) vagy: „valami olyasmit kezdtél magyarázni, / hogy nincs már sok időd, nem akarsz többé szép lenni, / meg akarsz hízni, és nem bánnád azt sem, ha megereszkednének a melleid, / az élet most már úgyis ellened dolgozik” (37.)

Megszédülünk, időről időre felkapjuk a fejünket a könyvből, talán hogy csak vegyünk egy nagy levegőt a gyakran fullasztóan klausztrofób versekből egy-egy pillanatra kiszakadva, aztán néha azon kapjuk magunkat, hogy míg belül emésztődnek az olvasottak, csak nézünk leforrázva, mint ló a moziban. De közben mindezt – az egyszeri voyeurök izgatott, minden bűntudattól sem mentes zavarával – azért persze nagyon élvezzük.

Izsó Zita verseit ugyanis az ember nem elolvassa, hanem (igekötő nélkül) olvassa. Egyik-másik versét ki tudja, hányadszor. Egyszerre rémlik is az utolsó olvasás élménye, mert a vers rögtön újraolvastatta magát – nemcsak a legjobban sikerültek) és közben mégis, sokadikra is az újszerűség élményével hatnak. Vagy ahogy a költő (jóval pontosabban) fogalmaz egy vele készült interjúban: „valami nem attól lesz új, hogy még nem találkoztál vele, hanem hogy mindig mást veszel észre benne”. Éppen ez a lírai szemléletmód az oka, mit ad isten, éppen annak az élménynek, amivel a Színről színre minden egyes újraolvasáskor megajándékoz bennünket.

Nyerges Gábor Ádám

 (Megjelent a Tiszatáj 2016/9. számában)

borito-izsoPrae.hu

Budapest, 2014

72 oldal, 2000 Ft  

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.04.15 - tiszatáj

SUSANNA CLARKE: PIRANESI
A regényben megjelenő belső és intertextuális utalások valójában már Piranesi nevében benne rejlenek. Nemcsak a Másik neve válik beszédessé, hanem a narrátoráé is, hiszen utal Giovanni Battista Piranesire, egy olasz építészre, rajzművészre, akinek rajzai hasonlóak a Clarke által megálmodott Csarnokokhoz, mindez pedig egy újabb külső referencia lehet az olvasók számára a kötet mélyebb megismeréséhez, értelmezéséhez… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.14 - tiszatáj

DRY CLEANING: NEW LONG LEG
Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben… – NAGY AMBRUS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

VESZELKA ATTILA: A KÖLTŐ, AKI HÜLYE VERSEKET ÍRT
Azt már tudjuk – József Attila révén is –, hogy: Aki költő akar lenni/ pokolra kell annak menni. A „főhősnek” (egyes szám harmadik személyben íródott önéletrajzról beszélünk) is alá kellett szállnia, mert költő akart lenni. És az lett is. Már addig sem volt szokványos az élete, de: „Aztán leszállt az alvilágba, nem sejtve még, hogy további életében tartósan ott is marad”… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.10 - tiszatáj

KARINTHY GÁBOR ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
Ha az olvasó egy olyan költő kötetét veszi a kezébe, amelyik harminc-negyven évvel ezelőtt bizonyos újdonsággal és máig érvényes hatással volt rá, akkor kétféle szempont érvényesül a versek olvasása közben. A félelem vagy csak óvatosság, hogy ennyi idő elteltével vajon ugyanazt az elragadtatást, ugyanazokat az érzelmeket éli újra át, vagy pedig a szöveg már nem talál benne olyan mély visszhangra, az irodalmi köznyelv, az olvasók ízlése megváltozott, és a relevancia helyett inkább irodalomtörténeti meghatározásra kényszerül… – SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.06 - tiszatáj

INTERJÚ LACKFI JÁNOSSAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Lackfi János József Attila-díjas költő és műfordító. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa és a kreatív írás program egyik vezető oktatója volt Vörös István mellett. A Hogyan írjunk verset? című könyv szerzője, a karantén-időszakban  indította el a Facebookon a Lackfi Kreatív Írás-kurzusát.

Tovább olvasom >>>
2021.04.04 - tiszatáj

BÁLINT ÁDÁM KÉPZŐMŰVÉSZ FÓLIÓK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Érzelmek dinamikája a szövetekben. A szövet-szerkezet lélegzetében… Szabad-szövésű arabeszkek!
Bálint Ádám Fóliói, akár az Idők végezetében eltűnt (kvázi) üzenetek, titokzatos lapok, melyek áttetsző hártyái között mikroszkopikus jelen(t)ések is lapulnak… Ezen lapok újra feltárt – és rétegesen átírt rejtjelek, talán (ön)megfejtésre várakozó enigmák, kalligrafikus fragmentumok, avagy, meta-nyelvek érzékenyített mozaik-részletei is lehetnek: egyek az Egyben…

Tovább olvasom >>>
2021.04.02 - tiszatáj

SÜVEGES RITA MELLETTE MINDEN PUSZTA GYOM CÍMŰ TÁRLATA AZ INDA GALÉRIÁBAN
Kék, fehér és fekete képek fogadják az INDA Galéria tárlatát felkereső látogatókat. A bejáratnál egy lesötétített helyiségben rideg kék fény világítja meg Süveges Rita két vásznát, amelyek mintegy sűrítve tartalmazzák a kiállítás tematikáját, és megadják annak alaphangulatát. A mezőgazdaság fenntarthatatlan gyakorlatát és annak társadalmi hatását vizsgáló alkotó ezúttal a monokultúrák és a szélükre szorult „természet” valósághű képével érzékenyíti a látogatót… – TAKÁTS FÁBIÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő