Tiszatájonline | 2017. február 4.

Felszáll az égbe

JOYCE DIDONATO: IN WAR AND PEACE
Aki kicsit is figyelte, mi történik az elmúlt években az opera világában, annak nyilván nem meglepetés, hogy ha megjelenik egy Joyce DiDonato-lemez, az nagyjából olyan, mintha Cecilia Bartoli adott volna ki albumot, vagy netán hirtelen, a semmiből bukkanna elő Luciano Pavarottinak egy ismeretlen korongja. Mint tudjuk: utóbbi aligha lehetséges, ám DiDonato mennybemenetelét sokadszor látjuk, itt van előttünk, pontosabban a szerencsésebbek előtt tényleg a maga fizikai valójában… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

JOYCE DIDONATO: IN WAR AND PEACE

Aki kicsit is figyelte, mi történik az elmúlt években az opera világában, annak nyilván nem meglepetés, hogy ha megjelenik egy Joyce DiDonato-lemez, az nagyjából olyan, mintha Cecilia Bartoli adott volna ki albumot, vagy netán hirtelen, a semmiből bukkanna elő Luciano Pavarottinak egy ismeretlen korongja. Mint tudjuk: utóbbi aligha lehetséges, ám DiDonato mennybemenetelét sokadszor látjuk, itt van előttünk, pontosabban a szerencsésebbek előtt tényleg a maga fizikai valójában, a kevésbé szerencsések meg hallgathatják a lemezeit, nézhetik a közvetítésekben. Ha jól emlékszem, én is így láttam először, az Urániában, egy MET-közvetítésén, és akkor éppen még csak nem is énekelt. Hanem a szünetekben vezette körbe a világ másik felén ülő nézőket, mutogatta, hogy ez micsoda az operában, azt mire használják, és csak néztem, hogy hát így is lehet, nem magamutogatón, nem öntelten, hanem szépen és visszafogottan kalauzolni. Mintha ugyanerről szólna Joyce DiDonato zenei karrierje is, félszeg indulás, aztán lassú belátása annak, hogy van ám hangja, és nem is akármilyen.

Mert úgy indult, hogy musicalénekesnő vagy énektanárnő akart lenni, legalábbis a középiskolában musicalbetéteket adott elő, és hát tudjuk, innen nem feltétlenül az operaénekesnői pálya következik. Valahogy mégis az következett, egyre nagyobb szerepek, egyre nagyobb operaházak, és most tartunk ott, hogy ő a mezzoszoprán egyik királynője, őt lehet tűzpiros ruhákban a borítókra pakolni. Működni fog.

Azért is mondom, hogy működni fog, mert most is működik, pedig az új lemeze borítóján még piros ruha sincs, komorabb válogatás ez, és pont olyan válogatás, amilyeneket eddig DiDonato készített. Visszamegy a hanyagolt korba, oda, ahová csak ritkán járnak énekesek, és akkor sem operákat, hanem inkább, mondjuk, oratóriumokat vesznek elő. Persze, azt már eddig is tudtuk, hogy DiDonato kedveli a barokk opera hőseit, a tragikus sorsú figurákat, akiket Jommelli, Vivaldi, Händel, vagy éppen Purcell teremtett.

Ha így nézzük, borzasztóan egyszerű témájú lemezről van szó: vették a nagy tragikát, vagyis inkább a nagy tragikák azon áriáit, amelyekkel meg lehet mutatni, hogy Tatjana előtt is voltak nagy formátumú hősök, csak esetleg nem úgy sétáltak ki a színről, ahogy az orosz hősnő. Hogy ez a túlságosan is egyértelmű koncepció működjön, nos, ahhoz kell Joyce DiDonato. Kell, hogy már az indulásnál azt a nyilvánvalóan téves benyomást szűrje le az ember, Händel talán egyenesen az ő hangjára írta a Jephtha első felvonásbeli áriáját. Persze, persze, nem neki írta, de mégiscsak olyan jól játszik a hangjával, hogy örömmel ringatom magam ebbe a tévképzetbe.

Amúgy végig ezt érezni a lemez hallgatása közben, jöhet egy részlet a Dido és Aeneasból, a Julius Caesar Egyiptomban című Händel-operából, igazából mindegy, honnan, DiDonato úgy játszik a hangjával, mintha ezen múlna minden, most lenne a felvételije. Utóbbinak a magam részéről csak örülni tudok, mert hát még azt elhiteti velem, hogy vége egy számnak, rövidke csönd, és már azt hiszem, jön a következő, amikor ismét nekiindul. Tragikus hősök ezek, persze, akik ott fekszenek a földön, de DiDonato hangja csak száll és száll.

Gera Márton

005766298_500Joyce DiDonato: In War and Peace

Parlophone, 2016