Szénási Ferenc: Két Petrarca-szonett új fordítása elé
Kik elszórt rímekben most sóhajok
szavát hallgatjátok, melyek szivemnek
tévelygő ifjuságában születtek,
midőn más voltam, mint ki most vagyok,
vegyes hangom – mert meddő bánatok
s vak remények közt tűnődöm s kesergek –,
attól, ki élte s érti a szerelmet,
részvétet várhat tán, s bocsánatot.
[…]
A prózafordítás szövege gyorsabban kopik, a versfordításé időtállóbb. Mégis, verseknek egy időben-korban több magyar változatuk is születik, mert egy-egy jelentős vers tömör és képzetgazdag szövegvilágának, különösen ha kötött forma is nehezíti, sohasem lehet egyetlen, végleges fordítása. A nehéz költői feladvány új és új tollpróbára sarkall, s az is gyakran előfordul, hogy pályája során a fordító egy-egy versnek többször nekirugaszkodik, s az újabb változatokban olykor a stílus és ezzel együtt az alaphang is módosul. Úgy hírlik, Kányádi Sándor az évek során tíznél is több változatban fordította le egy román költőtársa versét. Újrafordítás tehát korántsem csak a „gyengébb helyett jobbat” elv alapján készülhet, s ezt azért is szükséges előrebocsátanom, mert Petrarca két szonettjének jelesebb magyar fordításait – Sárközi György, Csorba Győző, Weöres Sándor munkáit – igen nagyra becsülöm, sőt, legfőbb erényeikben fölülmúlhatatlannak tartom. A híres szonettek újrafordítására éppen az a vágy ösztönzött, hogy az eddigi átültetések kivételes értékeiből minél többet átmentve készítsek újabb változatot, olyat, amely technikai megoldásaival még közelebb vihet Petrarcához. A Daloskönyv nyitószonettjében igyekeztem megőrizni Sárközi szövegének példásan zenei hangzását, illetve Csorba mintaszerű és mégis poétikus szöveghűségét, s eközben előbbinek szóhasználatán próbáltam frissíteni (búgtak, mostan, fiadzhat), utóbbinak pedig igyekeztem változatosabbá tenni quartina-rímeit; a zarándokhasonlat szonettben Sárközi költőiségét a magam eszményének is tekintve törekedtem a ritmustörő enjambement-ok kerülésére (5-6, 10-11) és a félrevezető „talmi” jelző kiigazítására, illetve Weöres légies könnyedségét vágyott eszményül fogadva kerestem a quartinák igei rímsora helyett az eredetinek jobban megfelelő változatosabbat, s próbáltam megőrizni az utolsó Petrarca-strófa közvetlen megszólításmódját. Annak megítélésére, hogy törekvéseimet mennyire tudtam megvalósítani – s persze az esztétikai élvezet kedvéért is –, idézem az említett fordításokat, s várom, hogy az én változatom után is szülessen majd újabb, amely valamennyi eddigi fordítás valamennyi értékét átmentve igyekszik meghaladni kevésbé sikeres megoldásainkat.
| Petrarca, I | |
| Sárközi György fordítása: Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban a sóhajok hangját, melyek szivemben búgtak tévelygő ifjú éveimben, mikor részben más voltam, mint ki mostan; a váltott hangért, min sírtam s daloltam hiú remények közt s kétségeimben, bocsánatát s részvétét adja minden társam, ki próbát tett szerelmi gondban. Ma látom már és szégyellem miatta magam magam előtt mostan gyakorta: mindenki csúfja voltam s hiuságom a szégyent és a bánatot fiadzta s azt, hogy tudom már megvilágosodva: a földön a gyönyör csak röpke álom. |
Csorba Győző fordítása: Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben a sóhajok szavát, étkét szivemnek botló ifjúságában életemnek, midőn más voltam még, másfajta ember; váltott hangom – mert sírnom kell s merengnem, míg meddő kínok és álmok gyötörnek, – ha tudjátok titkát a szerelemnek, elnézitek tán, és megszántok engem. Ma látom már: miképpen hordta széjjel hírem a nép mesélő kedvtelése; magamtól is gyakran szégyellve bánom. Pironkodás járt, ím, e dőreséggel és önvád és fénylő fölismerése: e földi boldogság csak röpke álom. |
|
Petrarca, XVI |
|
| Sárközi György fordítása: Havas fejével indul az atyóka a drága helyről, éltét hol leélte, és a kicsiny család, reszketve érte, sokáig néz az eltávolodóra. Ő meg vén csontjait vonszolja Róma felé, az élet alkonyához érve, s bizony csupán a jószándék vezére, mert kortól s úttól tört egész valója; s eléri vágya városát egy este, hogy lássa annak, kit majdan szeretne látni az égben földi arcvonását. Szép Hölgyem, én is így járok, keresve téged másokban: vajjon hogy lehetne meglelni vágyott képed talmi mását. |
Weöres Sándor fordítása:
A fehér, sápadt apó cihelődik az édes helyről, hol telt annyi napja, és kis család mellől, mely megriadva látja, hogy jó öregjük készülődik; aztán vén csonttal ösvényen vesződik, élete végóráit így folytatja, erejét ajzza, amennyire tudja, évektől rokkan, úttól megtörődik; s Rómába ér, kivánságát követve, meglátni Annak arca földi mását, kit látni remél odafenn a mennyben: én is, ó jaj, így bolyongok, keresve, ha lehet, másban Hölgyem ragyogását, igaz alakját oly igen esengem. |
Daloskönyv, I
Kik elszórt rímekben most sóhajok
szavát hallgatjátok, melyek szivemnek
tévelygő ifjuságában születtek,
midőn más voltam, mint ki most vagyok,
vegyes hangom – mert meddő bánatok
s vak remények közt tűnődöm s kesergek –,
attól, ki élte s érti a szerelmet,
részvétet várhat tán, s bocsánatot.
Ma már jól látom, mennyi szóbeszéddel
kísért a nép, nevemet hírbe hozták,
s ezt magam is gyakran szememre hányom;
tévelygő éveim gyümölcse szégyen,
és bánkódás, s a fényes bizonyosság:
a földi öröm csak tünékeny álom.
Daloskönyv, XVI
A sápadt, ősz aggastyán odahagyja
kedves helyét, hol éveit leélte,
s kis családját, mely megriadva, félve
pillant a drága, távozó alakra;
s amint agg csontjait mind távolabbra
vonszolja, végső napjaihoz érve,
a szent céltól erősebb lesz a lépte,
évek törték meg, s az út fáradalma;
Rómába tart, oda indítja vágya,
annak földi arcmását megcsodálni,
akit a mennyben, fönt, látni remél még.
Utamat ily erőtlenül bejárva
próbálom én másokban megtalálni,
ó hölgy, lényed vágyott, valódi képét.
