Gazemberek társasága

VOLPONE, SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Egy pillanatig úgy tűnik, hogy van Volpone, és vannak a többiek. De hamar tisztul a kép, egy brancs ez, csak éppen az egyikük agyafúrtabb a többinél, s ő a saját szórakoztatására egymás torkának ugrasztja a körülötte lévőket.

Régi, több mint négyszáz éves történetről beszélünk, így akár öregecske is lehetne, de bizony, egyáltalán nem avítt. Csak az eredeti megszövegezés, és a cselekmény túlbonyolítottsága veszített fogyaszthatóságából a megírása óta, de ezeket a nehézkességeket már letisztogatták Ben Jonson Volpone című darabjáról a 20. századi átdolgozók és fordítók. A Szegedi Nemzeti Színház előadásán most egy még frissebb változatot kapunk Spiró György beavatkozásának köszönhetően, általa a darab úgy pörög, és úgy szól, mintha csak tegnap vetették volna papírra.

Csiszár Imre rendező nagyon ráérzett Spiró szövegére, a színpadon nincsenek üresjáratok, a tempó fergeteges, a színészi játék szinte a stilizáltságig felhúzott. Az előadás egy pillanatra sem engedi el a nézőjét, úgy élvezetes és szórakoztató, hogy közben a figyelni- és gondolkodnivalót sem spórolja el.

Adva van egy kapzsi, ravasz léhűtő, Volpone, akinek az a kedvenc szórakozása, hogy miközben ismerősei előtt a saját gazdagságát lebegteti, betegnek tetteti magát. E két tényállás szorgos prezentációja igen jövedelmező a számára, mert hasonlóan pénzéhes, de könnyebben becsapható üzlettársait egyre bőkezűbb ajándékozásokra serkenti egy későbbi nagy haszon reményében. Amiből soha sem lesz semmi, hiszen Volpone csak egymás ellen játszatja ki őket, miközben beharangozott végrendeletének kedvezményezettjeit a végletekig hitegeti. A dolgok jól haladnak, hiszen mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, csak egy valamiről, pontosabban egyvalakiről feledkezik meg, a szolgájáról Moscáról, aki bizalmas tettestársként még nála is ügyesebben gabalyítja a szálakat, de erről majd később.

A színpadkép pompás velencei palotabelsőt mutat, olyannyira pompásat, hogy méláztam is rajta, vajon az eleven színek a korabeli friss festékszagot érzékeltetik, vagy az újgazdagság harsányságát. Hajlok az utóbbira, pláne, hogy a díszlettervezést is jegyző Csiszár Imre azt a (Velencéhez egyébként nem köthető) Bronzino művet pingáltatta a díszletfalra, amely a Bujaság allegóriáját ábrázolja. Beszélő kép a javából, hisz a főalakokat mintegy a színpadi szereplők alteregói, s az elkerülhetetlen végzet megtestesülései övezik, nevezetesen: a Féltékenység, a Gyönyör, a Csalás, valamint az Igazság, s az Idő alakjai.

Ebben a műben valamennyi figura kifejezetten komédiás szerep a szó legnemesebb értelmében, hiszen nem egyszerűen vígjátéki alakokról van szó, hanem kíméletlenül elrajzolt, szatirikus karakterábrázolásokról. Gömöri Krisztián Volpone-ja olyan felelőtlen, mint egy vásott kamasz, akit nem érdekel tetteinek súlya és következménye, csak a saját ügyessége. Kétes sikerei egyre jobban a fejébe szállnak, ettől egyre féktelenebbé válik, s amikor szorul a hurok – megint csak, mint egy gyerek – sírva-ríva egérútért könyörög. Mindemellett – mint minden önelégült alak – az utolsó pillanatig hiszi, hogy ő a játékmester, s elbizakodottságában nem veszi észre szolgája viselkedésében a pozícióját veszélyeztető árulkodó jeleket. A Borovits Tamás által játszott Mosca ugyanis nem egyszerű beosztott, de egyre kreatívabban ébredező önálló tervező elme. Először csak apró jelek utalnak erre, például amikor egyenrangúként csipeget az ételből, aztán jönnek a saját ötletek, majd a mesteri kivitelezés. Mosca soha nem veszíti el a fejét, türelemmel rendezget, s csak a végén derül ki, hogy folyamatosan arra várt, mikor támad kihasználható rés a hierarchiában.

A drótokon rángatottak csoportját Rácz Tibor közjegyzője (Voltore), Pataki Ferenc kereskedője (Corvino) és Galkó Balázs uzsorása (Corbaccio) alkotják. Mindhárman lubickolnak a szerepükben, olyanok, mint egy clown trió. Különösen élvezetes Galkó Balázst a szegedi deszkákon látni, aki hajléktalanra formázott zugkereskedőként, életszagú ki- és beszólásaival – pénzéhség ide, uzsorakamat oda – kifejezetten kedvelhetővé teszi a figurát.

A sokat emlegetett, palotában megfordult kurtizánok közül csak egyetlen jelenik meg a színen, Canina Szabó Gabi alakításában. A többiekhez képest ő az egyetlen őszinte ember a kompániában, mert a pénznél jobban érdekli a tisztességes asszonyélet perspektívája, ezért férjül venné Volponét. Szabó Gabi könnyed és játékos, Caninája praktikus és önkritikus, már-már ott tartunk, hogy vak ez a Volpone, hogy nem látja a nő jó oldalát. De, hát ebben a darabban senki sem makulátlan, még Corvino pórázon tartott felesége, Colombina sem, aki – Tolnai Hella alakjában – gond nélkül alakul át erényes hölgyből férfigyógyítóvá.

Ben Jonson eredeti művében egyébként a darab végén mindenki pórul jár. A fent említett 20. századi átigazítások során – egy cinikusabb korban – azonban egyvalaki kicsusszant a hálóból: Mosca. A szegedi előadásban, amikor már a kisemmizett Volpone is kikullog a színről, Mosca, a mások szemében jelentéktelennek tűnő csendestárs a szekrényhez sétál, magára ölt egy szuperdivatos kabátot, elővesz egy hozzáillő utazótáskát, és komótosan telepakolja Volpone pénzével.

Érdekes módon a táska mintája valahogy nagyon emlékeztetett egy menő Gucci modellre. Így Bronzino festményének két maradék alakja, az Igazság és az Idő most is szerep nélkül maradt.

Ibos Éva

Fotó: SZNSZ