05.30.
| Asztali beszélgetések… – Pilinszky János üzenetei >>>
05.24.
| ZUG színház és művészeti tetthely – Homo Ludens Project: Humánia >>>
05.17.
| Szegeden rendez Alföldi Róbert >>>
05.14.
| Jazz Kocsma – Izsó Zita Éjszakai földet érés című kötetének bemutatója >>>
05.10.
| SZAKADOZÓ JEL / BREAKING SIGN – MAMŰ >>>
05.09.
| FISZ – Erőszak az irodalomban >>>
05.09.
| Vass Norbert Indiáncseresznye című kötetének bemutatója >>>
05.07.
| SZTE BTK – Ha május 7-e és 8-a, akkor BölcsészFeszt2! >>>
05.04.
| Megálló – Tarján felett az ég – Majális+ >>>
04.27.
| Jazz Kocsma – Dékány Dávid Dolgok C-hez című kötetének bemutatója >>>
05.10.
| Gorajeci műfordítótábor >>>
04.08.
| Önkénteseket vár a Szegedi Szabadtéri >>>
04.02.
| Teljeskörű zeneipari szolgáltatást nyújt a megújult budai tehetségkutató >>>
03.22.
| Az Oscar-díjas Ida és Hidegháború producere is Budapestre jön a Friss Hús fesztiválra >>>
03.16.
| Teljes az év operájának szereposztása >>>
03.14.
| Legéndy Jácint: Földalatti Oltár >>>
02.22.
| Zsótér Sándor is játszik az újszegedi Moliére-komédiában >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>

Aczél Géza, Bödecs László, Csehy Zoltán, Csordás Kata, Debreczeny György, Farkas Arnold Levente, Peer Krisztián versei
Interjú Krusovszky Dénessel
Jászberényi Sándor, Sayfo Omar prózája
VOLT EGYSZER EGY SZÍRIA
Szír novellák, Adonis verse, Mércz András, Mestyán Ádám, Nacsinák Gergely András írásai
Diákmelléklet: Fogarasi György a brit balladáról II.

>>>

BESZÉLGETÉS GYÁNI GÁBOR TÖRTÉNÉSSZEL
Gyáni Gábor történész nem ritka vendég a szegedi bölcsészkaron: néhány évvel ezelőtt a Történeti Intézet hívta meg, majd 2018 őszén a frissen megjelent Nemzeti vagy transznacionális történelem című kötetéről beszélgetett vele Sándor Klára. Ezúttal április 4-én az Audmax-esték keretében szintén Sándor Klára kérdezte Gyánit, a diskurzus középpontjában pedig ismét a történetírás legaktuálisabb kihívásai, a nemzeti versus transznacionális történészi vizsgálat problémái álltak… – FRITZ GERGELY BESZÁMOLÓJA

>>>

Hans-Jörg Rheinberger: Cetlik és firkák
2017.02.01 - tiszatáj

 

A Tiszatáj folyóirat 2017. februári számában, illetve az online kultúrtechnikai blokk az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok, technikák (TKI01241) című projektje keretében valósult meg. A blokk vendégszerkesztői: Keresztes Balázs (ELTE-WWU Münster) és Smid Róbert (MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport). A szövegek a szerzők tudtával és engedélyével kerültek közlésre. A fordítók nevében is hálás köszönetet mondunk Csécsei Dorottyának, Kelemen Pálnak, Kerekes Amáliának és Vincze Ferencnek a kontrollfordításban nyújtott segítségükért. A szögletes zárójelben szereplő megjegyzések a fordítók jegyzetei.

 

1. Bevezetés*

Az elmúlt harminc évben a tudománytörténet és a kapcsolódó irodalomtudomány részletesen tárgyalta a tudományos írást és publikációt. Következésképpen nagyfokú figyelmet szenteltek az irodalmi technikáknak, különösen a fokozás, a meggyőzés és a leplezés különböző retorikai formáinak és eszközeinek.[1] Ez a dolgozat a tudományos írás egy másik aspektusára összpontosít. Azok a cetlik és firkák érdeklik, amelyek a laboratóriumból származnak, arról a kutatási helyről, ahol a tudományos tudást előállítják, és ahol az keletkezése közben megragadható. Egyre több – különösen a mikrotörténeti rekonstrukciókban érdekelt tudomány- és technológiatörténészek tollából származó – tudománytörténeti munkát szentelnek a laboratóriumi jegyzetfüzeteknek és a laboratóriumi, valamint kutatási feljegyzések egyéb formáinak.[2] Néhány kivétellel azonban eddig nagymértékben elhanyagolták ezeknek a feljegyzéseknek a tudástermelés átfogó rendjében betöltött episztemikus szerepét.[3] Nem állíthatom, hogy a következőkben kompenzálom ezt a hiányt, de szeretnék legalább néhány szempontot kiemelni a laboratóriumi írás sajátos formáinak a tudáselsajátítás folyamatában betöltött termékeny funkcióját illetően. Más szóval a laboratóriumi írást episztemikus pozitivitásában szeretném megvizsgálni.

 

2. A laboratóriumi írás

Másol már részletesen tárgyaltam a kísérleti rendszereket mint azokat az anyagi elrendezéseket, amelyeken belül véleményem szerint a modern tudományosismeret-előállítás játéka végbemegy.[4] A következő rövid beszámoló kiindulási pontként szolgál majd e tanulmány érveléséhez. A kísérleti rendszereket úgy jellemeztem mint a keletkezésben levő tudomány legkisebb egységeit és az episztemikus manipuláció rendszereit, amelyeket arra terveztek, hogy még nem ismert válaszokat adjanak még nem világos kérdésekre. Ahogy a francia molekuláris biológus, François Jacob egyszer nagyszerűen megfogalmazta, ezek nem mások, mint a „kiagyalt elvárások” rendszerei vagy „a jövőteremtés gépezetei”.[5] A kísérleti rendszerek egymástól elválaszthatatlan módon hozzák létre a jelenségeket és a hozzájuk kapcsolódó fogalmakat, amelyeket e jelenségek technoepisztemikus összetételükben megtestesítenek. Ezeket a kísérleti rendszerben manipulált noumenális-fenomenális entitásokat episztemikus dolgoknak neveztem. Episztemikus dolgok, tehát egy homályos köztes teret foglalnak el, és ebben alakulnak ki: úgyszólván a tudomány anyagi és fogalmi oldala közötti interfészen helyezkednek el. E hibriditás nyomatékosítása érdekében grafématikus entitásokként is jellemeztem őket.[6] Ez azt jelenti, hogy tág értelemben véve szkripturálisan konfiguráltak, amellyel Jacques Derrida ruházta fel ezt a fogalmat, és amelyhez még visszatérek e tanulmány legvégén. A grafématikusság tartományában a kutatás tárgyai még nem váltak véglegesen tanulmánnyá [paper], és a papír [paper] – a cetli, a firka – még mindig része és darabja a materiálisan közvetített kísérleti foglalatosságnak. Még mindig teljes mértékben a laboratórium tudásrendszeréhez tartozik.

Ha közelebbi pillantást vetünk ezekre a helyekre, akkor feltárul előttünk az elsődleges írott, a történeti vizsgálatra kész kutatási nyomok és jelek roppant változatossága. E nyomok lehetnek tudományos munkák kivonatai, töredékes ötletek vagy előzetes feltevések jegyzetei, kísérleti beállítások vázlatai vagy az ezekből a kísérletekből származó adatok jegyzékei és elrendezései, de ugyanúgy lehetnek kísérleti eredmények tapogatózó értelmezései és számításai, esetleg a már létező felszerelés kalibrálása vagy az új apparátus tervrajzai. Ezek számos hasonló tevékenységgel együtt kijelölnek egy teret, és egyszerre bele is íródnak egy térbe, amely a kísérleti rendszerek anyagiságai és a végső, írott közlemények szellemisége között helyezkedik el, mely utóbbiakat később végül megosztanak a tudományos közösséggel.

A laboratóriumi „feliratok” elsődleges formáit régóta az adatok egyszerű feljegyzéseinek tartották. Ezekre az adatokra cserébe úgy tekintettek, mintha azok valami eszményi módon a „természet irónjából” erednének, következésképpen pedig transzparensek volnának annak a dolognak a tekintetében, amelynek a körvonalait kellett érthetővé tenniük. A lekövetés [tracing] formáit, mint például a XIX. századi fiziológia „görbéken alapuló módszerét” vagy a XIX. század végi bakteriológiában alkalmazott mikrofotográfiát ilyen transzparens ábrázolások példáiként dicsőítették. Hogy az – általában eleve kifinomult kísérleti konstellációból származó – adatgyűjtés eredményei, az csak része ezeknek a grafikus megállapításoknak, hiszen ezek eleve egy szélesebb laboratóriumi diszkurzivitás részét képezik.[7] Nem közömbös és külsőleges kiindulópontjai a rákövetkező tudásalkotás valódi „intellektuális” folyamatának, mivel ők maguk is szerves részei ennek a folyamatnak, amelynek episztemikus tárgyaiból származnak, és azt ehhez a folyamathoz kapcsolják. A kísérleti rendszer e csapásainak, nyomvonalainak és nyomainak az az episztemikus szempontból termékeny funkciója, hogy kezdettől fogva bemutatják és közszemlére teszik azt a tapogatózó szöveggé változtatást, amelyet bármely episztemikus dolog lényegi aspektusának lehet tekinteni.

A laboratóriumi munkaasztalon történő felvázolás és írás folyamatának egyik eminens funkcióját a kísérleti elrendezés „újradimenzionálásának” nevezhetjük. Ez először is annyit tesz, hogy a kísérlet időbeli és térbeli elrendezését és a megfelelő, négy dimenzióba szétszórt adatait lényegében kilapítják és ráragasztják egy kétdimenziós felületre. A felületek kikényszerítik és lehetővé teszik, hogy felfedezzük a rendteremtés és az elrendezés új lehetőségeit. Az egymást követő eseményeket egyidejűségükben, az időbeli kapcsolatokat pedig térbeliekként mutathatják be. Szűkebb értelemben véve a laboratóriumi jegyzőkönyv azt állítja elő, amit a sűrítés hatásainak nevezhetünk. Ez a sűrítés kiterjedhet a redukció különböző szakaszaira, ahol minden egyes szakaszban új minták válhatnak észlelhetővé az adattömörítés rendje és mennyisége szerint. Egy jól vezetett laboratóriumi jegyzőkönyv esetében alapvető, hogy ezek a redukciós folyamatok visszafordíthatók maradjanak. Lehetővé teszik, hogy a transzformációk láncán mindkét irányban átlósan végigjárhassuk, visszautazhassunk, és végül a sűrítést az ellentétes irányba fordíthassuk: éppen ebben rejlik a jegyzőkönyvek episztelomógiai termékenysége.[8]

A laboratóriumi jegyzőkönyv tehát bizonyos értelemben a kísérletek egész sorozatának beépített emlékezetét képviseli, amely megkönnyíti, és bármikor lehetővé teszi az adat lekérdezését. A memória méretének csökkentése és kronológiából a jelek — ikonok, szimbólumok, indexszámok — rugalmas összeállításává történő átalakítása nem csak kvantitatív funkcióval bír. Az ebből következő újradimenzionálás a laboratóriumot úgyszólván kezelhető és szállítható formába önti, s így az áthelyezés és az elrendezés új formáit hozza létre.[9] Ily módon a laboratóriumi jegyzőkönyvek a forrásokat és a szedimentumokat készletekké és anyagokká alakítják át, amelyekkel aztán játszani lehet, és amelyekből új kérdések merülhetnek fel. A sűrítés erői által vezérelve a jegyzőkönyvek felszabadítják a szinopszisok töredékes állapotában rejlő véletlen erőit.

Az úgynevezett elsődleges tudományos írás terében a tudós egyéni képességeiben rejlő lehetőségek kiaknázhatóvá és kijátszhatóvá válhatnak. Ez az a hely, ahol a tudományos újdonság előállításának egyéni stílusát érvényesítik és gyakorolják. Ezen a szinten a keletkezésben lévő tudományról teljesen más képet kapunk, mint a szövegek és az általuk javasolt vizsgálati lehetőségek szintjén. Itt már bőven a mindenféle normativitást megelőző térben járunk, ahol a tudáselsajátítás opportunizmusa akadálytalanul megmutatkozik; a „kísérlet” terében a szó mélyebb értelmében, abban az értelemben, amely konstitutív jelentőséggel bír a tudomány művelése számára. A próbálkozás nem teszt, nem vizsga, hanem felderítő lépés, amely kísérleti jellegének még nem az alaposság a mércéje. Ezért a kísérleti rendszerek felderítő potenciálja átkerül a jegyzetkészítés szűk kompatibilitási szempontoktól mentes felderítő terébe, amelyet a kombinálhatóság fokozott szabadsága jellemez.

Miként François Jacob nemrég megjegyezte, a nyilvánosság elé lépő tudósok „úgy írják le saját tevékenységüket, mint az ötletek és kísérletek szigorú logikai sorrendbe kapcsolt, jól elrendezett sorozatát. A tudományos cikkekben az érvelés a sötétségből a világosság felé vezető úton halad, mindenféle hiba és rossz döntésre utaló jel nélkül. Semmi rendetlenség, csakis tökéletes érvelés. Hibátlan.”[10] A kutatási jegyzetek másfelől dokumentumértékű maradványok, annak a termékei, amit Jacob a módszeresen gondolkodó „nappali tudománnyal” szemben az „éjszakai tudomány” nyugtalanságaként jellemzett. „Az éjszakai tudomány ellenben vakon kóborol. Hezitál, botladozik, meghátrál, izzad, felriad álmából. Mindent kétségbe von, örökké igyekszik megtalálni, megkérdőjelezni, újra összeszedni magát. Az éjszakai tudomány a lehetőségek műhelye, ahol kidolgozzák azt, ami majd a tudomány építőanyagává válik. Ahol a hipotézisek a homályos sejtelmek és ködös benyomások formájában maradnak. Ahol a jelenségek még nem többek összefüggéstelen magányos eseményeknél. Ahol a kísérletek tervezete még alig ölt alakot. Ahol a gondolat kanyargós utakat és csavaros ösvényeket jár be, és a leggyakrabban nem vezet sehová.”[11] Ezen a kísérlet és a tanulmány [paper] közötti senkiföldjén, ahol a kutatási jegyzetek összekeverését és újrakeverését végrehajtják, találja meg elsődleges játékterét a kutatást végző tudós egyéni művészi potenciálja.

 

3. Carl Correns kutatási jegyzetei

Hadd illusztráljam ezeket a megfontolásokat a genetika korai történetéből vett példával. 1896 tavaszán a német botanikus Carl Correns borsófajtákkal végzett keresztező kísérletsorozatba kezdett a Tübingeni Egyetem kis botanikus kertjében. 1894 óta a xénia-kérdésre kereste a megoldást: Vajon bírhat-e közvetlen befolyással egy idegen faj virágpora egy anyanövény gyümölcsének és magjának jellemvonásaira? Correns átvizsgálta a szakirodalmat olyan növények után kutatva, amelyeken demonstrálni lehet a jelenséget, amely már Darwint is zavarba ejtette. A Zea mays [kukorica] és a Pisum sativum [borsó] azon növények között voltak, amelyek a jelentések alapján xéniát mutattak. Correns először is abban reménykedett, hogy képes lesz kísérlet útján előállítani a jelenség világos és vitathatatlan példáját. Másodszor pedig meg akarta oldani a rejtvényt a gyümölcsözés folyamatának fiziológiai-szövettani vizsgálatával.

Correns Pisummal és kukoricával folytatott kísérleteinek jegyzőkönyveit megőrizték,[12] így lehetővé vált számunkra, hogy felderítsük annak a fokozatosan kibontakozó folyamatnak a kezdetét, amely során az eredeti kutatási kérdést leváltotta a keresztezett utód jellemvonásainak eloszlásában rejlő szabályosságok megfigyelése és magyarázata. Ez utóbbi szempont Gregor Mendel 1866-os Verhandlungen des Naturforschenden Vereins in Brünn című tanulmányából származott.[13] Ez a dolgozat alig kapott figyelmet Mendel kortársaitól, és nem is tett szert szélesebb elismertségre egészen 1900-ig, mely a genetika történetének évkönyveiben a mendeli törvények „újrafelfedezésének” éveként szerepel. Correns eredményeinek megjelentetését 1900 tavaszán az amszterdami Hugo de Vries dolgozata váltotta ki, amely ugyanarról a jelenségről tudósított.[14]

Az 1894 és 1899 közötti években Correns a megfigyelések egyre növekvő tárházát halmozta fel, ezek a keresztezett magok jellemvonásaira összpontosítottak, amelyek két kísérleti növényéből és azok változataiból származtak. Máshol már részletesen, évről évre követtem Correns kísérletezésének ösvényét.[15] Itt kifejezetten a jegyzetkészítési módjának néhány jellegzetességére szeretnék összpontosítani. Egyértelmű, hogy Correns kezdetben teljesen a xénia-kérdésnek szentelte a figyelmét. A kukorica- és borsófajták figyelemre méltó mennyiségével kísérletezett, amelyeket gyümölcseik jellemvonásai alapján választott ki. Célja nyilvánvalóan az volt, hogy a keresztezett gyümölcsök széles spektrumát állítsa elő, amelyeken keresztül megvizsgálhatja és tanulmányozhatja a lehetséges xéniát. E fajták kölcsönös keresztezéseiből minden esetben igen korlátozott számú hibrid növényt nevelt fel, amelyeket továbbvitt a második és a harmadik nemzedékbe ugyanannyi kontroll növénnyel és esetleges visszakeresztezéssel. Ennek megfelelően minden egyes keresztezésnél jegyzőkönyvbe vette a magok színének és szerkezetének, csakúgy, mint a bennük lévő embrióknak a részletes leírását. Mivel ezeket a kísérleteket hat éven át folytatta, mérhetetlenül sok részlet gyülemlett fel. A történész tekintete könnyen eltéved az adatok rengetegében. E roppant terjedelemből ugyanakkor érezhető, hogy a kísérletező mennyire elmerült munkájának aprólékos részleteiben, és az is világossá válik, hogy jegyzetei szinte tökéletesen leképezték a kísérleti kert elrendezését és a kísérletező évről évre végzett munkájának gyümölcseit – jóllehet hozzáférhetően és tömörítésre készen, ahogy az a továbbiakban egyértelmű lesz.

Érdemes megemlíteni, hogy Correns úgy vezette a jegyzőkönyveit, hogy később képes volt bármikor visszavezetni minden egyes magot és az ezekből felnevelt növényt a megelőző generáció megfelelő növényeire és magvaira. Papíron tehát gyakorlatilag teljes nyilvántartása volt az egyedi magok leszármazásáról, amelyet előre- és hátrafelé is végig tudott követni. Ezeket a papíralapú nyomvonalakat a megfelelő anyagi tárhely egészítette ki: maguk a dobozokban és polcokon tárolt magok. Ez az észrevétel igencsak összhangban van azzal a feltételezéssel, miszerint Correns Pisum-kísérleteinek semmiképpen sem az volt a kiindulási pontja, hogy alátámasszon egy statisztikai szabályosságot – ami várható lenne, ha ötletét Mendel dolgozatának első dokumentált, 1896-os olvasásából merítette volna.[16] Ehelyett a magok meglepő jellegzetességei után kutatott, és ezek megjelenését e tágan vett keresztezéssorozatokon belül várta.

Annak ellenére, hogy látszatra a kert rendjének és terményeinek hű papíralapú másolatának tűnnek, a jegyzőkönyvek tehát nem pusztán az adatok közömbös lejegyzései. Elrendezésük és szerkezetük igazodott a vizsgálat eredeti tárgyához, és egyben le is fordította azt. A jegyzőkönyvek elrendezése továbbá a tárgy meghatározott aspektusaira irányította a figyelmet. Másfelől Correns úgy vezette a jegyzeteit, hogy mind visszamenőleg, mind előretekintve a lehetséges információ elegendő gazdagsága és fölöslege állt rendelkezésére ahhoz, hogy egy későbbi szakaszban a kísérlet iránya megváltoztatható legyen. Figyeljük meg a következő példát.

 

rheinberger

Hibrid gr + p ♂ A1 (sárga).
A Max-Planck Intézet Történeti Archívuma, Berlin, III. Abt., Rep. 17, mappa: „Pisum Results 1897”

 

Ezen az 1897-es jegyzőkönyvlapon világosan látjuk az individualizáló jelölést, amely a növény és a hüvelyek számozásától az általuk tartalmazott borsók számozásáig és részletes leírásáig terjed. Azt is látjuk, hogy a lap bal szélén üres helyet hagyott, amelyet egy későbbi szakaszban végül a hozzáadott megjegyzések sajátos formája tölt majd be. Az írott feljegyzésekből összegyűjtött, itt azonban részletesen nem bemutatható jelekből arra következtethetünk, hogy az elsődleges jegyzőkönyv felülírása az 1899-es év során történt meg. Az első megjegyzés így szól: „∑ 22 volt, és most 22. Ezekből a magokból tehát egyiket sem vetették el. 18 sárga csírával, 77,8%, 4 zölddel 22,2%.”

A jegyzőkönyv jobb oldalától a bal oldaláig haladva végigkövethetjük a leíró és individualizáló xénia-rendszerről a numerikus és statisztikus Mendel-rendszerre történő átváltást. A különbség nem is lehetne drasztikusabb. A kísérletezés egy meghatározott pontján, minden valószínűséggel akkor, amikor 1897 őszén a furcsa kukoricakeresztezések eredményét szemlélte, amelyek fel nem ismert hibridekkel való véletlen visszakeresztezéseknek bizonyultak, Correns valószínűleg gyanítani kezdte, hogy valami más is történik a kísérleteiben: valami, aminek eddig nem szentelt figyelmet. Okkal feltételezhető, hogy kísérletsorozatának ezen a pontján Mendel tanulmányának korábbi olvasata új értelmet nyert számára. Amikor 1896 tavaszán először olvasta a dolgozatot, csak annak reményében vizsgálta meg, hogy a xénia-kérdést illetően lehetséges nyomokra talál. Olvasata mostanra egybeolvadt kísérleteinek eredményeivel, amelyek lopva, észrevétlenül elkezdték megtölteni jegyzetfüzetének oldalait és kísérleti pajtájának dobozait. Csak most ébredt rá, hogy míg a borsói nem hajlandók semmilyen egyértelmű xéniát mutatni, a Pisum burjánzó hibridjei – és kevésbé egyértelműen, de a kukoricafajtái is – világos elkülönülést mutattak a magok jellemvonásai tekintetében, amelyekre a figyelmét összpontosította. Az állományon belül az egyik jellemvonás dominánsak tűnt, mivel elterjedt a hibridek egész első generációjában. Bár a második generációban a domináns jellemvonás már csak az utódok háromnegyedében volt uralkodó, a maradék egynegyedben, amint azt láttuk a fentebbi idézetben, az elnyomott jellemvonás újra változatlanul felbukkant.

Correns most egy teljesen más szemszögből tudta végigböngészni jegyzőkönyveinek teljes jegyzékét, anélkül, hogy újra kellett volna kezdenie a kísérletezést. Elég volt egyetlen jellemvonáspárra összpontosítania, nevezetesen a csíra színére (sziklevél), és figyelmen kívül hagyhatta a mag formáját, ahogy a maghéj színét is, amelyre nagy figyelmet fordított korábbi leírásaiban. Vissza tudta keresni, mely magokat használta a hibrid palánták soron következő generációjának neveléséhez, és hozzá tudta adni a megmaradtakhoz, hogy gyakorlatilag teljes jegyzéket kapjon. Miután így tett, és összegezte az összes egyedi palántát, valamint azok magjának termését, értékes számokhoz jutott el, amelyek lehetővé tették számára, hogy kezdeti terve helyett számaival alapos statisztikai értékelést hajtson végre. Az 1900-as publikációjában leírt „kísérlet”, amely valójában azoknak a keresztezéseknek az összeolvasztása, amelyeket korábban 1896 és 1899 között végzett ezzel a két borsófajtával, végül több száz borsóval számol az egymást követő generációk mindegyikében a vizsgált jellemzőpár esetében. A kutatási jegyzetek egy olyan tárhely és eszköz pozitív szerepét töltötték be, amely képes volt a kísérletező tekintetet a kísérletek elején Correns számára elképzelhetetlen irányokba terelni.

A kísérletek kiindulópontjának szerencsés melléktermékének tekinthető, hogy Correns olyan jellemvonásokra összpontosított, amelyek megjelenésére a magokon számított. Paradox módon a xénia egyszerre megakadályozta abban, hogy korán felismerje az átvitel később megfigyelt arányait és mindenek ellenére lehetővé tette számára, hogy éppen ezt tegye. Rendszerében ugyanis a jegyzőkönyveken – vagyis a papíralapú jegyzeteken – túl maguk a magok váltak a zöld és sárga sziklevelek egyfajta természetesen digitalizált anyagi jegyzőkönyvévé. Ez a tárhely azért jött létre, mert Corrensnek össze kellett gyűjtenie és meg kellett őriznie a magokat, hogy a következő években elvethesse a következő generációt. Correns pedig bármikor visszatérhetett ehhez az anyagi jegyzőkönyvhöz – a borsókkal teli dobozaihoz –, akár egy vagy két év elteltével is, ráadásul használhatta őket jegyzeteinek ellenőrzésére is. A rendszer e jellegzetessége csakis azt követően lett releváns Correns számára, hogy négy éven át mélyen beleásta magát a Zea mays és a Pisum nemzőrendszerének tanulmányozásába, és ráébredt, hogy az eredményei eltérő irányba tartanak. Véleményem szerint ez egy sajátos csomópont, ahol egy kísérleti papírnyomvonal és egy kísérleti rendszer anyagi jellemvonásai összeérnek, amely ismételhető értelmezési gesztusokra teremt lehetőséget – mindez valószínűleg a kísérletező felfedezés általánosítható jellemvonását jelképezi. Mindenesetre jól példázza a tudományos jegyzetelés episztemikus és lehetséges tudástermelő szerepét.

 

4. A laboratóriumi írás kollektív formái [17]

Menjünk egy lépéssel tovább, és tegyük fel a kérdést: vajon léteznek-e „kollektív” megfelelői a tudományos jegyzetelés azon egyéni, többé-kevésbé „magán” formáinak, amelyekkel Correns esetében találkoztunk. A kérdés egy olyan grafizmus felderítését jelenti, amely már nem tekinthető egyszerű jegyzőkönyvnek, de még nem az érvelés meghatározott formája. A tudományban a reprezentációnak vannak köztes formái, amelyek a laboratóriumi munkaasztal és a tudományos közösség szervezett nyilvános diskurzusa közötti térben helyezkednek el. Michel Foucault szavaival beszélhetnénk a laboratóriumi archeológia „beszéd-tárgyainak” [discourse-objects] felderítéséről.[18] Beszélhetnénk magáról a laboratóriumról annak szkripturális elrendezésében. Ebben a köztes tartományban az írás, a megőrző nyomok és jelek különböző kategóriáit találhatjuk meg, amelyeket önmagukban, általános jellemvonásaik felől is érdemes feltárni.

Az egyik kategória listákat és táblázatokat, valamint az úgynevezett tudományos könyvelés egyéb formáit tartalmazza. Ezeket a számolás technikáinak nevezhetjük.[19] A kutatási folyamat során ezek olyan jegyzékként működnek, amelyből lekérdezhetők a kísérleti berendezés összeállításához vagy egy meghatározott kísérlet végzéséhez szükséges információk, adatok vagy számok. Ebben a szerepben ezek a lekérdezés rendszerei, magának a laboratóriumnak a beépített archívumai. Ezen felül adatbázisnak is tekinthetők, amelybe beírhatók a kutatási eredmények, és így elérhetővé tehető egy adott laboratórium kollektív munkája, sőt együttműködő laboratóriumok hálózata számára. Az elsődleges adatok cseréjének médiumaként és közvetítőjeként szolgálnak tehát. Ezek a számolástechnikák manapság túlnyomórészt az adattárolás, -lekérdezés, -megjelenítés és -átvitel elektronikus formáját jelentik. Kiemelkedő példa erre a DNS-szekvenciák adatbázisai, amelyekre a molekuláris genetikusok és a géntechnológusok támaszkodnak, amikor felépítik a tesztjeiket, összehasonlítják az eredményeiket, és amelybe cserébe feltöltik szekvenciáikat. Azok az elemek, amelyek ezt a közös információkészletet alkotják, a kutatási folyamat kollektivizálásának első formáját hozzák létre. Következésképpen egy új forrást képviselnek, amelyből az összehasonlítás és az áttekintés eredményeként új kérdések fakadhatnak.

A tartomány másik kategóriája félig szabványosított jegyzőkönyveket és laboratóriumi használati utasításokat tartalmaz. Ezeket az írás meghatározott technikáinak lehetne nevezni. Ez a kategória írott eljárásokból áll, amelyek elég szilárdnak és megbízhatónak bizonyultak ahhoz, hogy legalább a beavatottak többé-kevésbé rutinszerűen alkalmazzák őket. Ezek a jegyzőkönyvek elhagyták az egyéni kutató egyéni gondolkodásmódjának tartományát, de általában továbbra is magukon hordozzák a helyi laboratóriumi közösség kollektív beállítottságát. Adalékos módon, néha akár több tudósnemzedéken keresztül, megőrzik a laboratóriumi gyakorlat sikeresnek bizonyult elemeit. Ezek a laboratóriumi élet – közel sem lebecsülendő – írásos formái, amelyekben az újonnan érkezők szocializálódnak. És mint ilyenek sajátos laboratóriumi identitást formálnak.

Erős a kísértés, hogy a „laboratóriumot” tudományos írásközösségként fogjuk fel, amely ezekből a rögzített, írott, sokszorosított és hosszú időn keresztül átírt formákból és formátumokból jön létre. Az írásos közösség megőriz egy sajátos laboratóriumi hagyományt, a kísérletvégzés azonosítható módját és stílusát, amelyet pontosan e jegyzőkönyvi konkretizálások miatt ismételnek. A laboratóriumi funkciót kollektív szerzőként mutatja be, amely sokkal többet jelent egy meghatározott eredmény érdekében történő puszta emberi együttműködésnél. Sokkal inkább azt a koreográfiát jelöli, amely az eredményre jutáshoz szükséges: egy episztemikus szubjektum kollektív formája, az a mód, ahogy a tudományban a „személyiség” és a „stílus” az interperszonális munka alakját ölti, amely egyszerre verseny és együttműködés. Egy ilyen laboratóriumfunkció áll azon viták a középpontjában, amelyek már régóta zajlanak a tudománykutatásban és tudománytörténetben a kutatási hagyomány és a kutatóiskolák címszavai alatt.[20] Ahelyett, hogy ezen iskolák és hagyományok szociológiai jellemvonásaira, mint például az erős vezetőre, egy helyi intézmény különleges lehetőségeire vagy egy bizonyos laboratóriumon belül történő diszciplináris találkozásokra koncentrálnánk, úgy vélem, érdemes részletesebben megvizsgálni e jelenségek episztemikus alapzatának anyagi körülményeit és testet öltött gesztusainak tárházát. Úgy sejtem, az említett példákhoz hasonló sajátos számolás- és írástechnikák meghatározó szerepet játszanak e hagyományok alakításában. A kutatás hagyományai az anyagi reprodukció folyamatából emelkednek ki, amelyben a laboratórium írásosan rögzített egyéni kifejezésformái, a receptek, az ügyrendi közlemények, az űrlapok, a szabványosított kísérleti tervezetek és a megfelelő szoftverek helyettesíthetetlen részét képezik a helyi kutatási kultúrának.

A számolás- és írástechnikák különböző formái ebben a félig anyagi és a félig nyomtatott közötti mediális tartományban léteznek, amelyek még nem a nyilvánossággal megosztott szövegek rendjéhez, de már nem is az egyéni kutató magánnaplójához tartoznak. Formájukat egyfajta közösen felhalmozott emlékezetből és köztulajdonban lévő tapasztalatból nyerik, és cserébe maguk is egyik laboratóriumi nemzedékről a másikra alakítják ezt az emlékezetet és tapasztalatot. A kérdés az, hogy ezek a formák mit tudnak elmondani nekünk a félig meghatalmazott szubjektivitás és a félig egyéni objektivitás különös, de episztemikus szempontból döntő formájáról, amely különbözik az „aláírt” írástól. Episztemikus értelemben mi kell ahhoz, hogy egy kutató egy tudásszerző közösség részévé váljon? Milyen alakban és pontosan milyen szerepben működik a kutató a munkaasztalnál? Ki beszél kihez a kutatás folyamatában, és főleg az írott médium mely formáján keresztül? Hogyan jellemezhetjük azt a teret és időt, ahol az episztemikus dolgok többé nem privát álmok, de még nem is jóváhagyott tények, azt a félig nyilvános tartományt, ahol a hajszálfinom bensőséges kapcsolat felülírja a hivatalos kommunikációt? A megerősítés mechanizmusai, amelyek mind a szinkrón, mind pedig a diakrón tengely mentén összetartanak egy laboratóriumhoz hasonló tudástermelő közösséget, egy sajátos laboratóriumi diskurzusban testesülnek meg annak egyedi laboratóriumi írásrendszerével, amely valahol a tömör és áthatolhatatlan kísérleti elrendezés és az artikulált koncepció között helyezkedik el, valahol a munkaasztalnál levő tudós és a tudományos dolgozatot szerző tudós között. Ahogy a művészet nyelvei a szimbólumok rendszereiként képesek a sűrűség és az artikuláció, kép és szöveg között oszcillálni,[21] ez a laboratóriumi viszony is úgy képes hibrid formákká, olyan keverékké és eleggyé válni, amely a cselekvő szubjektum repedés nélküli sűrűségéből, valamint az aláírás pontszerű elkülönüléséből áll: vagyis a performatív, majdhogynem magánjellegű jegyzetelési és tárgyjelölési formákkal bíró, a be nem avatottak számára hozzáférhetetlen receptzsargonból, valamint a tanulmányok érvvezetésének ritualizált és kodifikált formájából.

Ebben a rövid esszében a laboratóriumi adatgyűjtés és írás különböző formái álltak érdeklődésem középpontjában. Megpróbáltam rávilágítani, hogy a grafématikus nyomhagyás folyamata és a munkaasztalnál magvalósuló formái önmagukban nem passzív adatrögzítő eljárások. Éppen ellenkezőleg, a kísérleti beállítás elsődleges nyomai, lenyomatai és indexei egy strukturált összefonódás részeivé válnak, amelyet a tudósok az adatok „értelmezésére” tett erőfeszítéseik során szólítanak és tapasztalnak meg. A tudásalkotás folyamata ezen a síkon alakul ki. Ez az episztemikus barkácsolás kitüntetett síkja. Ez az a sík, ahol a tudományos reprezentációk alakot öntenek. A barkácsolás itt pontosan azt jelenti, ahogyan Claude Lévi-Strauss meghatározta, miszerint „a jelöltek jelölőkké változtatják magukat és fordítva”.[22] Lévi-Strauss szavaival a barkácsolásban a nyomok még mindig a jelek átlátszatlanságával bírnak, de még nem érték el a fogalmak átlátszóságát.

Ahogyan Correns példájából láthattuk, a kutatási jegyzetek nagyítóján keresztül vetett mikrotörténeti pillantás feltárhatja azokat a késleltetéseket, amelyek konstitutívnak tűnnek az empirikus indíttatású gondolkozás számára. Ezek azok a „lassúságok és problémák, amelyek bensőséges módon, funkcionális szükségszerűségként jelennek meg magában a megismerésben”,[23] amelyekről Gaston Bachelard beszélt a tudományos szellemről szóló pszichoanalízisében. Correns kutatási jegyzetei nemcsak rendkívül világosan segítenek kiemelni ezt, hanem a jegyzetelés folyamatának bonyolultságát és egyediségét saját rekurzív potenciáljának pozitivitásában is bemutatják. Az iterativitás tudásalkotásbeli jelentőségét a gyakorlatban mutatják be. Marges de la philosophie című művében Jacques Derrida az írás általánosított nézetét terjesztette elő, mely szerint az írás az „iteráció” folyamatának példája.[24] Derrida szerint az írást az jellemzi, hogy elválasztható vélt eredeti referensétől, amelyre az írás utal, és amelyből ered, valamint az író személy feltételezett eredetétől. Az első lehetőséget a laboratóriumi írásról szóló részben ismertettem, és a Corrensről szóló szakasz példáján keresztül vizsgáltam meg. A második a laboratóriumi írás általánosított formáit tárgyaló utolsó szakasz témája volt. A cetlik és a firkák, a feljegyzések és az átírások történeti produktivitása pontosan az ismeretszerzés folyamatában bekövetkező, efféle kettős veszteség lehetséges előfordulásában rejlik.

Fordította: Vásári Melinda

 

JEGYZETEK

* Hans-Jörg Rheinberger, Scrips and Scribbles, MLN, 2003/3, 622–36. (A fordítást az eredetivel egybevetette: Keresztes Balázs)

[1] L. pl. Steven Shapin – Simon Schaffer, Leviathan and the Air-Pump: Hobbes, Boyle, and the Experimental Life, Princeton University Press, Princeton (NJ), 1985; Charles Bazerman, Shaping Written Knowledge: The Genre and Activity of the Experimental Article in Science, University of Wisconsin Press, Madison (WI), 1988; Greg Myers, Writing Biology: Texts in the Social Construction of Scientific Knowledge, The University of Wisconsin Press, Madison (WI), 1990; Inscribing Science. Scientific Texts and the Materiality of Communication, szerk. Timothy Lenoir, Stanford University Press, Stanford (CA), 1998.

[2] Tudománykutatási perspektívából l. Karin Knorr Cetina, The Manufacture of Knowledge: An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science, Pergamon Press, Oxford, 1981; Bruno Latour – Steve Woolgar, Laboratory Life: The Construction of Scientific Facts, Princeton University Press, Princeton (NJ), 1986; tudománytörténeti perspektívából való áttekintésért l. Reworking the Bench: Research Notebooks in the History of Science, szerk. Frederic L. Holmes – Jürgen Renn – Hans-Jörg Rheinberger, Kluwer, Dordrecht, 2003.

[3] Kivétel ez alól: Uber Schall: Ernst Machs und Peter Salchers Geschoflfotografien, szerk. Christoph Hoffmann – Peter Berz, Wallstein, Göttingen, 2001.

[4] Hans-Jörg Rheinberger, Toward a History of Epistemic Things: Synthesizing Proteins in the Test Tube, Stanford University Press, Stanford (CA), 1997.

[5] Francois Jacob, La statue intrieure, Editions Odile Jacob, Párizs, 1987, 13.

[6] Hans-Jörg Rheinberger, Experimental Systems-Graphematic Spaces = Inscribing Science, 285–303.

[7] Soraya de Chadarevian, Graphical Method and Discipline: Self-Recording Instruments in Nineteenth-Century Physiology, Studies in History and Philosophy of Science, 24 (1993), 267–91. Ordnungen der Sichtbarkeit. Fotografie in Wissenschaft, Kunst und Technologie, szerk. Peter Geimer, Suhrkamp, Frankfurt/M, 2001.

[8] A visszafordíthatóság szép példájaként l. Bruno Latour, Le pedofil de Boa Vista = Uő., La clef de Berlin, La Decouverte, Párizs, 1993, 171–225.

[9] Christoph Hoffmann – Peter Berz, Machs Notizbuch = Über Schall, 91–141.

[10] François Jacob, Of Flies, Mice, & Men, Harvard University Press, Cambridge (MA), 1998, 125.

[11] Uo., 126.

[12] Archive for the History of the Max-Planck-Society, Berlin, III. Abt., Rep. 17.

[13] Gregor Mendel, Versuche fiber Pflanzen-Hybriden, Verhandlungen des Naturforschenden Vereines in Brünn, 4 (1866), 3–47.

[14] Hugo de Vries, Sur la loi de disjonction des hybrides = Comptes rendus de l’Academie des Sciences de Paris, 130 (1900), 845–47; Carl Correns, G. Mendel’s Regel fiber das Verhalten der Nachkommenschaft der Rassenbastarde = Berichte der Deutschen Botanischen Gesellschaft, 18 (1900), 158–68.

[15] Hans-Jörg Rheinberger, Carl Correns’ Experimente mit Pisum, 1896–1899, History and Philosophy of the Life Sciences, 22 (2000), 187–218.

[16] Hans-Jörg Rheinberger, When did Carl Correns read Gregor Mendel’s paper? A research note, Isis, 86 (1995), 612–16.

[17] Ez a fejezet a következő tanulmány szakaszán alapul: Hans-Jörg Rheinberger, Discourses of Circumstance: A Note on the Author in Science = Scientific Authorship, szerk. Peter Galison – Mario Biagioli, Routledge, London, 2003, 309–23.

[18] Michel Foucault, A tudás archeológiája, Atlantisz, Budapest, 2001, 179.

[19] Az efféle technikák különböző típusai megtalálhatók az egyes tudományágakban. A kémiához l. Ursula Klein, Paper Tools in Experimental Cultures, Studies in History and Philosophy of Science, 32A (2001), 265–302.

[20] Átfogó áttekintésért l. Research Schools: Historical Reappraisals, szerk. Gerald L. Geison – Frederic L. Holmes, The University of Chicago Press, Chicago (IL), 1993.

[21] Nelson Goodman, Languages of Art, Bobbs-Merrill, Indianapolis (IN), 1968.

[22] Claude Lévi-Strauss, La pensée sauvage, Plon, Párizs, 1962, 13.

[23] Gaston Bachelard, La formation de l’esprit scientifique, Vrin, Párizs, 1969, 13.

[24] Jacques Derrida, Signature, événement, contexte = Marges de la philosophie, Editions de Minuit, Párizs, 1972, 365–93.


Címke: , , ,
2019.05.23 - tiszatáj

Díjnyertes munkáról van szó. A Forum Könyvkiadó Intézet meghívásos regénypályázatán nyert még 2016-ban. Szerzője a szerbiai Kishegyesről származó Kocsis Árpád (1988–), aki a Pécsi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Műve, az Oktopusz, a bomlás regénye: bomlanak a halak, megbomlik az elme, látomások mentén lazul meg a kulimunka monotonitása… – MOLNÁR DÁVID KRITIKÁJA

>>>
2019.05.23 - tiszatáj

MAROSI KATA ÉS SZEPESI DÓRA ANNA KIÁLLÍTÁSA ELÉ
A Károlyi utcai műteremben őrzöm már egy pár éve Marosi Kata méteres vakrámára ragasztott farostlemezét. Nem fetisizmusból teszem, hanem a lemez felületének alapozása miatt. A szilárd alap olyan barázdáltságú, mintha a hidegburkolók fogas-vasával lenne felvíve, amelyre a falicsempét illesztik. A földművelés első fázisát a szántás után a szabályos föld-barázdák alkotják, ebbe kerül a jó vetőmag, amely életnövekedése végén termést hoz […]

>>>
2019.05.19 - tiszatáj

MAURITS FERENC: BUKOTT ANGYAL ABLAKA. FÉNYVERSEK UTAZÁSAIMRÓL
Pontatlan és felszínes megállapítás lenne, miszerint a Bukott angyal ablaka megdöbbentően összetett kötet. Tudniillik, aki kicsit is ismeri a szerző, Maurits Ferenc életművét (vagy akár csak elolvassa a borító fülszövegén írtakat, melyből száraz adatként is kiderül, hogy ő „grafikus, festőművész, költő. A hatvanas évek jugoszláv figuralizmusának meghatározó alapja, az Új Symposion, majd a Forum Könyvkiadó grafikai szerkesztője.”), az a jelen versgyűjtemény összetettségén nem döbbenhet meg… – SZARVAS MELINDA KRITIKÁJA

>>>
2019.05.15 - tiszatáj

INTERJÚ GABORJÁK ÁDÁMMAL ÉS SZABÓ ISTVÁN ZOLTÁNNAL
Május 17-én rendezi meg a Próza Nostra az első tudományos konferenciáját, amely a Végtelen határok – Konferencia a populáris kultúráról címet kapta. A rendezvény létrejöttével és kivitelezésével, a szerkesztőség terveivel kapcsolatban Szabó István Zoltán „Steve” főszerkesztővel, illetve Gaborják Ádám főszerkesztő-helyettessel beszélgettünk… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2019.05.14 - tiszatáj

BÍRÓ TÍMEA: A PUSZTÍTÁS REGGELEI
Nem tudom, Bíró Tímea örült-e, amikor először vette kezébe a kinyomtatott (amúgy nagyon szép kiállítású) könyvét – feltehetően igen, hisz ez csak természetes –, mert a benne található verseket olvasva, az a benyomásunk támad, mintha a fiatal költő semmiben sem találná az örömét – a kötet majd’ minden költeménye fájdalmat, nyomort, gyászt, pusztulást és halált lehel… – JAHODA SÁNDOR KRITIKÁJA

>>>
2019.05.13 - tiszatáj

A magyar olvasó immár a második Európai Irodalmi díjas makedón regényt tarthatja a kezében, ezt is Czinege-Panzova Annamária kitűnő fordításában.
Lidija Dimkovszka egyike azoknak a tehetséges kortárs makedón íróknak, akit korábban már a versesköteteiért is több díjjal tüntettek ki. Ugyanakkor ezzel a regényével már sikeres kétkötetes íróként is bemutatkozott az olvasók számára… – KUZDER RITA KRITIKÁJA

>>>
2019.05.12 - tiszatáj

IL VOLO: MUSICA
Nem akarok a lemez borítójával viccelődni, de mégis kikívánkozik belőlem: a képen az Il Volo tagjai egyik kőről lépnek át a másikra, az ember rögtön azt gondolja, hogy ez nyilván a szintlépést jelenti, biztos arra utaltak a grafikusok, hogy ez már egy másik trió, amire nem csupán a rajongóknak érdemes odafigyelni. Lelövöm a poént: a borító nem mond igazat, legalábbis megtéveszti a hallgatót, mert ez nagyon is az az Il Volo, amely nagyjából kilenc éve itt van velünk… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

>>>
2019.05.10 - tiszatáj

CSÉFALVAY ANDRÁS KIÁLLÍTÁSA A TRAFÓ GALÉRIÁBAN 
Az Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad című kiállításán a kép, a szöveg és a hang mind egy olyan alternatív atmoszféra megteremtésére törekszik, amely egészen új irányokat tud adni a képzőművészeti befogadásesztétika kultúrájának. A teremben szinte teljes sötétség uralkodik, nem úgy érzékeljük a körülöttünk lévőket, mint egy szokványos kiállításon. Az egyedüli fényforrás Cséfalvay videóinstallációinak fénye, monitorok, illetve a random, meglepetésszerűen vetített csillagos ég, amely mintegy leheletnyi finomsággal emeli be a külvilágot… – TÓTH EMESE ÍRÁSA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő