Markus Krajewski: Kérdezd Jeevest!

AZ INASOK MINT KERESŐMOTOROK*

If there’s something you’d like to try
Ask me – I won’t say “no”– how could I?
(The Smiths, Ask, 1986)

1. AskJeeves: a keresőmotorok poétikájáról

Képzeld azt, hogy 1923-ban járunk. Te vagy Bertie Wooster, a londoni felső tízezer jobb köreiből származó, gazdag angol agglegény. Jókora vagyon biztosítja megélhetésedet, ráadásul szükségtelen ezzel kapcsolatban bármit is tenned, vagy a pénzügyeidben közreműködnöd. Tágas lakást birtokolsz Westminsterben az inasoddal, Jeevesszel – az urasági inassal [gentleman’s personal gentleman] – egyetemben. Semmiben nem szenvedsz hiányt, és megvan a szabadságod arra, leszámítva néhány alkalmankénti családi és társasági kötelezettséget, hogy semmittevésben töltsd napjaidat, ebben pedig Jeeves az ő sajátos módján még segít is téged.

Képzeld azt, hogy 1996-ban járunk. Az internet körüli felhajtás csak most kezd kibontakozni, és azzal a dilemmával szembesülsz, hogy nevet kell találnod egy még csak a remek ötlet stádiumban lévő keresőmotornak, amelyre már a kockázati tőkét is kieszközölted. A keresőmotorod alapötlete a felhasználó azon képességére épít, hogy fel tud tenni természetes – mondjuk így, beszélt – nyelvi kérdéseket, ami rendkívüli előny az adott időszakban elterjedt kulcsszóbeíráshoz, vagyis egy olyan keresési módszerhez képest, amely egy lexikon használatát és képzetét idézi. Ehelyett egy olyan virtuális beszélgetőpartner-figurára lenne szükséged, aki – amennyire ez lehetséges – mindentudó, és akire lehet számítani mindenféle kérdés megbízható megválaszolásában. Eszedbe jut egy vidám szöveg, amelyben egy talpraesett inas, Reginald Jeeves nem csupán arra képes, hogy használható tanácsokat adjon minden égető kérdésben, de ezt az ő klasszikusan diszkrét modorában, a megérzés és bölcs előrelátás nagyszerű művészetének szolgálatában teszi. Ez az inas válaszolna az összes látogatód legkülönfélébb kérdéseire. Nem teketóriázol tovább, elkereszteled a céged és a hozzátartozó weboldalt AskJeevesnek.

Úgy tűnik, jó választás volt. Az internetfelhasználók élnek az általad nyújtott szolgáltatással, a keresőmotorod kapós, és olyan szerencséd van, hogy szemtanúja lehetsz egy majdhogynem példanélküli sikertörténetnek: két éven belül az éves eladások százszorosával növekednek, a cég egy multimilliódolláros vállalkozásként lép be a tőzsdére, és eléri a részvényenkénti 190 dollár értéket. A weboldal látogatóinak száma folyamatosan növekszik, Jeeves nem győz válaszolni kereséseikre. A havonta tizennégy millió egyéni látogatónak köszönhetően a tizenhetedik leglátogatottabb virtuális térré válik. Egy eddig példátlan reklámkampányban pedig a logó még almákon és banánokon is felfedezhető. Összefoglalva: az üzlet simán megy.

Aztán elérkezik 2000, és ezt az egyedülálló sikertörténetet páratlan tőzsdekrach követi. A számok továbbra is milliós értékben mozognak, valójában elképzelhetetlen szinten, noha ezúttal egy mínuszjellel a számjegyek előtt. Ráadásul felbukkan egy Google nevű konkurens, és rövid időn belül eléri, hogy a cég nevéből ige váljék. Ettől kezdve az AskJeeves lejjebb csúszik a ranglétrán [takes on a humbler character]. A .com buborék kipukkadásának eredményeképpen a cég piaci értéke a részvényenkénti 190 dollárról 0,85 dollárra esik. Az üzlet viszont legalább egy marad azon kevesek közül, amelyek sikeresen túlélnek egy időszakban, amikor számtalan internetes vállalkozás bedől. A kezdeti bővülés azonban már a múlté. Még egy fokozatos talpra állás sem teszi lehetővé, hogy utolérje a három nagykutyát: Google, Yahoo (ami egy irodalmi alakról lett elnevezve a Gulliver utazásaiból) és az irodalmiatlan MSN Search (később Windows LiveSearchre, legújabban Bingre átnevezve). Eljött az idő, hogy levond a következtetést. A vezetőséget jó néhányszor lecserélted; az üzlet egyes részei eladásra, míg más elemek megszerzésre kerültek. A konszolidáció óvatos folyamatát hajtod végre. 2005-ben egy mélyreható törés következik be a vállalati politikában; szeptember 23-án a hírekben napvilágot lát, hogy Barry Diller, a cég új tulajdonosa azt az utasítást adta: a vállalat nevét meg kell változtatni, a cég jelképe és a cég arculatát meghatározó jellegzetes Jeeves tulajdonnév, valamint folyamatosan megújított logója visszavonásra kerülnek.[1]

Erre a lépésre állítólag azért volt szükség, mert az irodalomban tájékozatlan felhasználók állandóan Jeeves jelentése után nyomoztak. Ha kérdésüket egyszerűen a virtuális Jeeveshez intézték volna, bizonyára gyorsan szolgált volna válasszal, illetve hivatkozással P. G. Wodehouse történeteire. Továbbá az is közrejátszott, hogy a keresőmotor szolgáltatásportfóliója ekkor olyan irányba bővült (eszköztár, képkereső, stb.), hogy a természetes nyelvi kommunikáció egy komornyikkal – mégha az olyan barátságos és majdhogynem mindentudó is, mint Jeeves – többé nem nyújtott illő kontextust és megfelelő vizualitást a felhasználó-felülethez. A rossz nyelvek szerint viszont Jeeves eltávolítása inkább személyes rivalizálásból eredt: a valódi ok az új tulajdonos külső megjelenésének és a wodehouse-i irodalmi karakter céges képének hasonlósága.[2] A XX. század utolsó évtizedében egy inast megtenni egy globális keresőmotor ikonjának már eleve anakronizmusnak hat. Noha a szobainas [valet de chambre] mint a szolgáltatóipar egyik funkciója hosszú ideig állt az eltűnés szélén, és úgy tűnik, hogy legkésőbb az első világháború óta nem csak az a hanyatlás temette maga alá, amelyet Stefan Zweig A tegnap világában mutatott be. E háttér előtt a rendszerszerű, belső változások (Diller hatalomátvétele) és a név megváltoztatása Ask.com-ra mégiscsak az egyetlen logikus lépésnek tűnik, leginkább akkor, amikor az emberszabású [humanoid] médiumokról a dolgokra való átmenet – mint az a XIX. századot jellemezte a komornyik és az inas hagyományos szolgáltatásainak átruházásával a technikai felszerelésekre – a virtuális térben megkettőződik. Ma a kíváncsiskodó internethasználók többé már nem címezik kérdéseiket egy furcsán öltözött, hibrid [chimeric] avatarhoz, ehelyett kérdéseikre a potenciális válaszokat – a „csináld magad” paradigmához igazodva – az eszköztárak [toolbar] és más virtuális szerszámosládák [toolboxes] segítségével kell megtalálniuk. 2006-ban a rendszer változásával az emberszabású apród [steward] (a múlt maradványaként) felhasználóbarát koncepcióját a virtualitás királyságában [virtual realm] leváltotta az általánosan elkerülhetetlen önkiszolgálás. Noha ez a változás a fizikai világban ment végbe, e lépés könnyen értelmezhető tünetként: szükségessé vált egy olyan figura eltávolítása, akiben nem vélünk felfedezni semmi közös vonást a mai szép új, gazdaságilag alakított [molded] számítógépes világgal.

Ha valaki elképzelhetetlennek tartja azt, hogy egy céget a pillanatnyi nosztalgia vagy egy kellemes esti olvasgatás szentimentális emléke egy inasfigura reklámarccá megtételére ösztönözzön, és ennek okát inkább a körülmények rendszerszerű összejátszásában látja, akkor a kérdés egészen pontosan az: miben áll az inas és a keresőmotor analógiája, és nem kevésbé pedig az, milyen okok sorakoztathatók fel végsősoron az e metaforáról való lemondás mellett?

2. A dolgok ura: az inas

Első pillantásra szokatlannak hathat az inast információközpontként jellemezni. A beosztottak mint másodlagos entitások vagy mint alávetett [subservient] alkalmazottak – főként mikor hírvivőfunkciót töltenek be – elsődlegesen a tudás hordozóiként kategorizálhatók. A tudás és annak felügyelete autoritást biztosítanak, ekképpen pedig az uralom alapeszközei mind a családfő, mind pedig az uralkodó számára. Azonban annak mértéke, hogy az alkalmazottak mennyire a hatalom előszobájában mozognak, és ezért az uralkodó tudásnak [ruling knowledge] nem csupán résztvevői, hanem ténylegesen irányítják és magabiztosan kezükben tartják azt, túl gyakran elbagatellizálódik vagy egyáltalában figyelmen kívül marad.[3] Az inas számára biztosítva volt – még a hagyományos funkcióit tekintve – egy olyan kiemelt pozíció, amely felhatalmazza őt az információ gyűjtésére és megfigyelésre, szortírozására és elemzésére, elkülönítésére és súlyozására, rendszerezésre és feldolgozásra, ahogyan arra is, hogy azt elhintse vagy szelektíven terjessze. Az olyan urasági inasok, mint amilyen Jeeves is, soha nem tanácstalanok a válaszadást illetően, és ebből fakad cselekvőképességük [agency] legnagyobb hányada. A személyzet tagjainak tudása, legyen az férfié vagy nőé, elsődleges uralkodótechnikaként írható le.[4]

A három aspektus, amelyek az inast a tudás kiváltságos őrévé és irányítójává teszik a következők: összekötő funkciója zsanérként és közvetítőként a különböző [társadalmi] körök között; egy bizonyos ökonómia logikája, amely szolgáltatásaiban rejlik; olyan meghatározott helyként történő intézményesülése, amely az információelosztás kiváltságos érintkezési pontjaiként konszolidálódott. Az inasok, a gyári munkásokkal vagy a vidéki napszámosokkal ellentétben, inkább anyagtalan dolgok előállításával foglalkoznak, és elsődleges tevékenységük kevésbé artefaktumok gyártásából, semmint az információ feldolgozásából áll. Ezt a különbség már a századfordulón széleskörben felismerték: „Az a tény, hogy az inasok nem állítanak elő semmiféle, közvetlenül kereskedelmi forgalomba kerülő árucikket, ahhoz vezetett, hogy sokan nem is sorolták őket a népesség aktív rétegéhez.”[5] Habár annak mértéke, hogy az információfeldolgozás mint üzlet, illetve annak kivitelezője [actors] épp ugyanannyira produktív és hatékony tud lenni, mint a hardver munkaigényes gyártása, talán belátható a szolgálók közvetítőszerepének vizsgálata által.

2.1. Az inasok mint közvetítők

Azok a területek, amelyek között az inas közvetítőként működik, számtalan formában jelenhetnek meg. Azonban – már jócskán a XX. században – ezek mind a háztartás [complex of the house] köré (oikos) lettek szervezve az ősi oikonomia [’igazgatás, házvezetés’] értelmében. A háztartáson belül az alkalmazottaknak először is a szerkezeti kapcsolatteremtés volt a szerepük. A kiváltságos szolgálók, mint a főkomornyik vagy az inas a hierarchia legkülönbözőbb szintjei között közvetítenek, kapocsként szolgálva a fentiek és a lentiek között annak érdekében, hogy a szervezés az alagsorban maradjon. Ez biztosítja a ház zökkenőmentes működtetését a tehermentesített fenti élettel, a szalonokkal és reprezentatív lakosztályokkal való kommunikáció során. Másodszor, a szolgálók térbeli közvetítést hajtanak végre az által, hogy egymástól távoli helyeket kapcsolnak össze, oly mértékűre minimalizálva a köztük lévő teret, amennyire ez csak lehetséges. Nem minden szolgáló hírvivő, de megközelítőleg minden hírvivő szolgáló tekintet nélkül arra, hogy komornyik vagy kifutófiú, amennyiben az üzenet közvetítésének szolgálatát végzi.

A szolgáló csúszkaként működik az osztályok által végletesen elválasztott szférák között. Ő szolgál kapcsolatként, zsanérként a rétegek [strata] közt, összekötve az alacsony és magas társadalmi környezeteket, akár finom modora, akár a szalonból az alagsorba a további terjesztés reményében hozott információ révén. A személyzet ezért állandóan és egyidejűleg két mezőben találja magát. Egyrészt közemberként él a méltóságos családban, így profitál a „jobb körök” szokásaiból: „A szolgálók nyitottak tudnak lenni ötletekre, és engedik, hogy szokások lekopjanak róluk, ami a közemberek nagy része számára érthetetlen külsőségnek tűnne csak, viszont épp ez biztosítja a szolgálók impozáns karakterét.”[6] Másrészt pedig a „valódi életet” hozza a szalon kifinomult atmoszférájába, igaz, csak illendő mennyiségben, és elsősorban csak akkor, ha kérik: „(A cselédek) a vadságot [wild] hozzák a házba vagy a háztartásba (oikos).”[7] A „teljes házat” szervező alagsori szolgálati helyről a szolgálók összekötik az átlagemberek kinti, gátlástalan világát a hatalom háttérszobáiba vezető ellenőrzött bejáratokkal, a felső tízezer titkos tárgyalószobáival, ahol a szolgálók teljes diszkrécióval, ugyanakkor kiélezett érzékekkel állnak a hatalmasok rendelkezésére. Azon gyakorlatukkal, hogy szakértő módon egyesítik az egymástól távoli köröket, az alkalmazottak kifejlesztik annak különleges képességét, hogy hidegvérrel alkalmazkodnak eltérő környezetekhez. Kétéltű lények ezek.

Ahogy a szűk polgári család formái kialakulnak 1800 körül az oikosra adott válaszként, és a szolgálók az immár kisebb nukleáris család közösségéből kiszorulnak, úgy kialakul – a hivatal és lakás, műhely és ház, munka és lakóhely különválasztásával – az igény az emberi [humanoid] kommunikációs kapcsolatokra, mely igényt – az elektromos telekommunikáció hajnalán – az alkalmazottak a klasszikus funkcióikat betöltve (hírvivőként és kifutófiúként) elégítenek ki. A személyzet újfent köztes helyet tudhat magáénak. Amennyiben az információ megőrzését nem bízzák a levélre vagy a lepecsételt dokumentumra, a szolgáló ismét a legmagasabb pozíciót tölti be: mindenről tud. Ez a telematikus aktusa az interpretációnak a küldő és fogadó között semmiesetre sem korlátozza az értelmező tudását, még akkor sem, amikor a hírvivő a másik felhatalmazására cselekszik, és tulajdonképpen proxiként számol be (a küldő hangján beszél). Éppen ellenkezőleg: annak ellenére, hogy cselekedetei valaki más által meghatározottak, a hírvivő kiterjedt befolyással bír az elmondandó üzenetre: „Pontosan azért válik relevánssá a kérdés, vajon a hírvivő megőrzi-e saját kettős [heteronomic] státuszát és az abba fektetett semlegességet, vagy inkább szuverénként és manipulátorként tálalja üzeneteit, és ezért kihagy, torzít, vagy kitalál részeket, hiszen a kommunikáló felek nem érik el egymást.”[8] A hírvivő az üzenet felett hatalommal rendelkezik, ezáltal a tudás felett is uralkodik. A hagyományos személyzet tudása egyáltalán nem fedi le a szolgáló széleskörűbb tudását. A szolgáló irodalmi alakként szintén bevett módon helyezkedik el a tudás kitüntetett helyén, ami segíti őt abban, hogy felfedjen titkokat, vagy intrikákat szőjön annak érdekében, hogy előmozdítsa a cselekményt, esetleg feszültséget generáljon. Az irodalomban igen gyakran – akár az olyan regényekben, mint a Gil Blas, vagy librettókban, mint a Figaro – a szolgáló leleményessége a narráció motorjaként szolgál, és a történet előrehaladása szempontjából döntő információ rendszerint az alkalmazottól származik. Mint egy servus ex machina, a rövid színpadi jelenlét és a kirívó viselkedés között lavírozó szolgálóalakok döntő tetteket hajtanak végre, például tapintatlanul viselkednek, kéretlen üzeneteket közvetítenek, részvétet nyilvánítanak, előjeleznek dolgokat, vagy fontos felismeréseket tesznek (mint Odüsszeusz sebe esetében). A lényeges információ gyűjtésének, manipulálásának és terjesztésének feladata a szolgálók által kiviteleződik, hiszen a cselekvők/szereplők [actors] azon sajátos, bennfentes tudásával rendelkeznek, amelyik bőven meghaladja az állítólagos főszereplők tudását (önmagukról). A drámában a szolgálók hagyományosan a színpad és a zenekari árok között jelennek meg, a darab és annak nézői között közvetítőként működnek, a cselekmény kommentátorai. A színpad negyedik falának ekképpeni szétzúzásával a szolgálók olyan interfészt hoznak létre, amelyen keresztül megoszthatják kivételes tudásukat a közönséggel.

A szolgálók kiváltságos tudáshoz való közelségének további következménye, hogy a kémkedés állandó gyanújának vannak kitéve. A szolgáló által birtokolt tudás rendkívül kényes, és annak megosztása nem mindig válik mindenki hasznára. Mindezeken túl azonban a kémkedés lehetősége a szolgáló egyik elsődleges működésmódjával jár együtt. Alig észrevehető felbukkanása – hogy testileg jelen van ugyan, ám szellemileg kívül marad a helyzeten – nem akadályozza az arra fordított kiélezett figyelmet, amit nem az ő szemeinek és füleinek szántak. Ellenkezőleg: a szolgálót csöndes és diszkrét modora olyan pozícióba helyezi, ahonnan észrevétlenül megfigyelheti, elemezheti és – amikor helyénvalónak ítéli –kihasználhatja mások beszélgetéseit és helyzeteit. Ez a viselkedésforma arra predesztinálja a szolgálót, hogy feltalálja magát, hogy bátran éljen a mellékesen megszerzett információval a saját hasznára; profitáljon belőle, vagy továbbítsa azt. Nem meglepő, hogy rengeteg úr érezte úgy, sőt még rengeteg herceg is, hogy a szolgálóik megfigyelik őket: e tendencia 1800 körül totális paranoiává nőtte ki magát, amit nem utolsósorban az olyan regények olvasása okozott, amelyekben a szolgálók idézik elő a cselekmény döntő fordulatait. Azon félelmük legyőzése érdekében, hogy saját cselédjeik kémkednek utánuk, és információt csalnak ki tőlük, számos uraság a szolgáltatás iránti vágyát bizalommal fordította a technikai médiumok felé. Inkább, minthogy megengedjék maguknak azt a luxust, hogy olyan hűtlen inasok szolgálják ki őket, akik folyton meggyanúsíthatók azzal: titkaik elárulásában settenkednek – ezért néha kifizetődőbb önmagunkat kiszolgálni olyan technikai eszközökkel, mint a zsúrkocsi.

Az emberszabású médiumokba vetett bizalom elvesztése együtt járt az úr és a szolgáló közti dialógus új csöndjével. A szolgálóhoz intézett nyelv tömörré válik. Az addig kedvelt hivatalos arisztokrata stílus rövid utasításokba csap át. Ezen utasítások példája megmutatja azt, ami már addig is nyilvánvaló volt: a kommunikáció gépi nyelvvé változott. William Thackeray még kérkedett is ezzel 1850-ben: „Soha nem szólunk egy szót se a szolgálónkhoz, aki kiszolgált minket húsz évig.”[9] A kommunikáció az urak és a szolgák között, úgy tűnik, megbicsaklott a XVIII. századi csúcspontja után. „A viktoriánus háztartást belengi a fokozott csend.”[10] Mi okozza ezt a csendet? Valami kettészeli a régi ember–ember interfészt. Az átalakulás, a hallgatástól a zsúrkocsiig, rámutat az okra: a XIX. század az az időszak, amikor a legkülönbözőbb szolgáltatások ruházódtak át a technikai médiumokra, amelyek telematikus, közvetett, egyoldalú kommunikációs képességeikkel a személyközi társalgást elszemélytelenített megértésre cserélik fel. Talán ebben a fokozatos, ám széleskörű átruházó folyamatban rejlik az oka annak, hogy az AskJeeves vállalat miért döntött végül az inas képének elhagyása mellett.

De miért lényegesek ebből a szempontból a személyzeti szolgáltatás különböző tulajdonságainak a funkcionális jellemzői? A cseléd azon vonásaiban lelhető fel hasonlóság a keresőmotorok szolgáltatásportfóliójával, amelyek őt az információgyűjtés és -elosztás központjává emelik. Ezáltal mutatható be, hogy a keresőmotorok és a személyzet tudása milyen alapossággal mérhetők fel. Másfelől az implicit egymás mellé helyezése a szolgálónak és a keresőmotornak előhívta Jeevest, arra kényszerítve az embert, hogy a metafora plauzibilitására keressen rá. A személyzet tagjainak kiváltságos tudása nemcsak hírvivői tevékenységükből táplálkozik, hanem elbeszélői státuszukból és a hierarchiák közti alakváltó szerepükből is – nem is beszélve hatékony kém-mivoltukról. Az összes ilyen tulajdonság – az információ gyűjtése, továbbadása, formába öntése és végső feldolgozása – cselekvő szolgát feltételez, olyat, aki strukturálisan hasonló módon működik, mint azok az ágensek,[11] amelyek a Google számára vadásznak adatokat: a szolgálóból programmá válás kicsiny, ámde jelentékeny lépés. A virtuális ágensek, mint a Googlebot, Teoma (az AskJeeves keresőprogramja), és általában véve a keresőrobotok arra lettek programozva, hogy az interneten jövedelmezően feldolgozható információ után kutatva rendszeresen mindent végigpásztázó spiclik egyenek.

A bevett szolgáltatásfunkcióiknak a technikai médiumokra történő átvitelével egy olyan berendezkedés [setting] bukkan fel a XIX. század folyamán, amely a ma ismert keresőmotorok alapjait rakja le. A szolga az adat technológiai csatornájává válik: először telegráfvezetékként, aztán telefonvonalként és végül a modern számítógép adatkábelének formájában. A szolgálat dolgokra való átruházásával a szolgáló a tudás médiatechnikai alakjává válik, melynek mai leszármazottjai a keresőprogramok.

2.2 Az alkalmazottak ökonómiája

A központban elhelyezkedve, és a köztesség felett uralkodva a szolgáló abban a beláthatóan kedvező helyzetben találja magát, amely lehetővé teszi az ökonómia egy sajátos logikájának kialakítását. Mialatt a szolgáló tálal, vagy türelmesen várakozik a szék mögött – mintha ott sem lenne –, lehetséges, hogy kiélezett figyelemének hála éppen információt szivárogtat azokból a beszélgetésekből, amelyekhez hozzáfér; olyan információt, melyet a szolgáló meg tud dolgozni, és így gazdaságilag vagy stratégiailag hasznos lehet a számára. Az uraság gyanakvása, miszerint személyzete kémkedik utána, végtére is nem alaptalan. A személyzet elismert kritikusai, mint amilyen Daniel Defoe is volt, úgy jellemezték a szolgálót, mint a tőkének a magasabb és az alacsonyabb osztályok közti fuvarosát, és hozzátehetjük, hogy ezt a tőkét információbőségként is kell érteni: a szolgáló megfelelő mértékben járatos az uraság ügyleteiben, és ezt a tudást fel tudja használni saját maga és vállalkozásai számára is.[12] Így nemcsak hideg maradék érkezik az alagsorba, hanem tőzsdetippek is, amelyeket alacsony rangú házicselédek szállítanak a házból a spekuláció helyeire, miközben a fenti társaság nekilát a desszertnek. A hír maga régóta egy termék, ami értékké alakítja a mellékesen szerzett információt: vagy közvetlenül a tőzsdén térül meg, vagy azon tippek formájában, amelyeket továbbadnak egy harmadik félnek. Ami első pillantásra a másodlagos gazdasági haszon példájának tűnhet, mindemellett azzal is járt, hogy a szolgáló másodlagos tudása saját életre kelt, és az információt elsődleges információvá alakította – nagyon hasonlóan a Google és az AskJeeves keresőágenseihez.

Noha a házicseléd, aki képes a tőkésosztályhoz csatlakozni a tőzsdei spekuláción keresztül, talán mégsem a szabályt képviseli, a kisbefektetők összeadódó tevékenysége kétségkívül nagy hatással bír a tőzsdére. A gazdaságtörténet számon tart különböző alkalmakat, amikor a kisszámú részvények iránti keresleten keresztül – olyan összegben, amit a szolgálók is megengedhettek maguknak – a tőzsdebuborékok felfújódtak, majd kipukkadtak. A buborék kipukkadása előtti pillanatot merészen Dienstmädchenhaussenak [’cselédlányrészvény-növekedés’] nevezte a német nyelvű pénzvilág.[13] A személyzet azon tagjai, akik középtávon eredményesen fektetik be az újonnan megszerzett uralkodó tudást, részt vesznek a mindig is ingatag úr–szolga-viszony megváltoztatásában. A szolgálók tőzsdei aktivitásával, ahogyan Defoe elemezte 1725-ös The Compleat English Tradesman [sic!] című esszéjében, a tőke és a vagyon kérdése újratárgyalódik, és a szolgáló pénzügyi sikere esetén a hatalmi egyensúly az úr és a szolga között talán még visszájára is fordul. Defoe igazi szemiotikai éleslátással hasonlítja össze a cselédek tőzsdei spekulációit a pénz csereforgalmával: megszabadulva eredeti tulajdonosuktól gátlástalanul áramolnak – Defoe mind a szolgákat, mind a csereforgalmat szabadon áramló jelölőkként képzeli el. Defoe szerint az értékmodell működésmódját követő szolgálat többé nem tulajdonoshoz kötött, ahogy a pénzügyi csereforgalom is egy olyan úrhoz való kötöttségből származtatható, aki nincs többé közel a pénzhez, így saját birtoklási igényétől eltekint, mint ezt a piac toposza szemlélteti is. Ennek az eloldozott kapcsolatnak a hatása abban a tényben összpontosul, hogy a szolgáló a piacról való tudáson és e tudás manipulációján keresztül sajátos szuverenitásban részesül, ami kiemeli őt a szolgálói viszonyból. Ez az eltávolodás a klasszikus tulajdonviszonytól, ami egybeesik a papírpénz 1700 körüli megjelenésével, és a pénznek a konkrét tulajdonosára utalásának a felfüggesztésével (a kötelék ellenében), újradefiniálja a kapcsolatot úr és szolga közt; a határvonal törékennyé és labilissá válik, legalábbis megengedi az elmozdulást felfelé. Ugyanis Defoe attól tart, hogy egy túlbuzgó szolgáló az urát kitúrja az üzletből: „a szorgalmas szolgáló veszélyezteti urát; minél jobb hírnévre tesz szert a szolgáló az ügyletei révén, annál több figyelmet kell az úrnak arra fordítania, nehogy a fejére nőjön, és kifúrja a saját ügyeiből.”[14] A vagyon ilyesfajta átvándorlása [az úrtól a szolgához] még az olyan szolgáló esetében is fenyeget, aki engedelmesen teljesíti kötelességeit, mert a tudás, amit eközben felhalmoz, magától is dinamikussá, formatívvá és jövedelmezővé válhat; mégha akaratlanul és mellékesen is, de ahhoz vezethet, hogy a szolgáló szuverén cselekvővé válik.

A tudás vagyonná alakításának stratégiája egy biztos hatalmi technika. Ha a szolgáló többet tud, mint az úr, és a bennfentes információ kapóra jön az alkalmazottaknak, akkor ki ural kit? A Google és az AskJeeves esetében ez régóta megválaszolt kérdés: valószínűleg senki nem nevezné magát úrnak, mikor egy keresőkifejezést gépel egy keresőmotor felhasználó-felületén. Ha a felhasználó és a keresőmotor viszonyában az információ elemzése, előkészítése és osztályozása a lényeges, akkor a hatalom már rég át lett ruházva a dolgok urára, aki megkérdőjelezhetetlenül a szolgáló.

2.3 Az információ intézményesítése

De mi a különbség a terjesztett és a központosított információ között? Mi a haszna egy mindentudó cselédnek, ha az ember azt se tudja, hol találja meg? Vagy hogyan lehet profitálni az alkalmazottak közös tudásából, ha az a tudás nem választható és előhívható, összegyűjthető és egybekötött előre meghatározott helyeken? Melyek ezek a helyek, és a szolgálók tudása hogyan jelenik meg bennük intézményesített formában?

Ha valaki a házban [oikos] keresi ezeket a helyeket, akkor kevésbé a dolgozószobába, mint inkább az alagsori konyhába kell belépnie, ahol semmi esetre sem csak a főzés az egyetlen dolog, ami történik. Épp ellenkezőleg: a kemence és a cselédek asztala információtermináloknak bizonyulnak, ahova fentről és kintről beszivárognak a hírek, és ahol azokat megtárgyalják. Ugyanezt a célt szolgálja a polgári paloták előcsarnoka, a hatalom azon előszobája, ahol különböző urak szolgálói futnak össze. Itt, ahol Carl Schmitt szavaival a „közvetett” lakik, végződik az ösvény, amit a hatalom felé végig kell járni.[15] Természetesen a kémkedés csatornái szintén itt érnek össze, mindenekelőtt a szobainasok alakjában, akik – a titkosrendőrség parancsnokaiként (XIV. Lajos alatt) – e rejtett összefonódások felett is hatalmat gyakoroltak. Ha valaki kilép e meglehetősen exkluzív körből, és a közterületek felé veszi az irányt, rádöbben, hogy lehetetlen csak úgy elmenni a borbélyszalon mellett, mely információs zsíróbank nem csak az irodalomban a kíváncsiskodás helye [topos], majd mielőtt végleg valamely tetszőleges elő- vagy főtéren találja magát, fel tud bérelni egy hordárt mindenféle célra; valakit, aki nemcsak tökéletes helyismerettel rendelkezik, de minden szolgáltatást képes biztosítani vagy megszerezni.

Az úgynevezett Hordárszolgálatot 1862-ben egy bizonyos Dr. Folkmann hozta létre, és olyan szolgáltatások kiszervezésére törekedett, amelyek korábban a háztartásban állandóra foglalkoztatott alkalmazottakra voltak rábízva. Folkmann alapított egy „munkaképtelen cselédeket helyettesítő” céget és egy bécsi intézményt is, amely úgy jellemezte magát mint az európai hagyományokra építő cselédkölcsönző pult (egészen a legutóbbi időkig Bécs nyugati vasútállomásán még lehetett hordárt fogadni).[16] Minden ilyen kis és nagy intézményben, a kölcsönzőknél, illetve a Hordárszolgálatnál az az információ, melyet a számos lótifuti és szolgáló a legváltozatosabb forrásokból állítanak össze és folyósítanak, végül olyan központokba áramlik, amelyek ennek köszönhetően regionális befolyásra tesznek szert.

3. Az inastól a PDA-ig

Az alkalmazottak [subservient subjects] és az elektronikus keresőmotorok közti összefüggések ellenére léteznek diszkontinuitások is. Talán a legnagyobb különbség a kettő közt a térbeli elérhetőségükben rejlik: a Google és az AskJeeves olyan oldalak, amelyek virtuális létük és statikus webcímeik ellenére sem lokalizálhatók, amennyiben szolgáltatásaik globálisan működnek. A szolgálók nem osztoznak ebben a jellemzőben: alkalmazási területük rögzített, vagy regionálisan lehatárolt marad, habár felhalmozott tudásuk elméletileg bekapcsolódhat egy globális hálóba a megfelelő médiumok segítségével. (A személyzetszövetkezetek, -képviseletek és -egyesületek csakúgy, mint a személyzetnek szóló magazinok értelmezhetők a nemzetközi háló kiépítésének kísérleteként.)

Sokkal több dolog támasztja alá az analógiát a szolgálók és a keresőmotorok között, mint egy puszta strukturális megfeleltetés, mivel az analógia ugyanakkor egy médiumtechnikai fejlődést is jelöl, aminek irányvonalai messzebb vezetnek a keresőmotoroknál. Amint a viktoriánus korban az úr és a szolgáló közti dialógus csöndbe torkollik, illetve a hírszolgáltatás és a hírek továbbítása a telegráfia és a telefonálás technikai médiumaira vált, ami az Internet „conditio sine qua non”-ja, e váltás jelöli az első lépést az említett szolgáltatásoknak a deszubjektivizációja, valamint a telekommunikáció emberi tekintettől megvont eseményébe helyezése felé – ahogy az a mai számítógép-vezérelt kommunikációban történik. Ezek a virtuális körök mindemellett hemzsegnek a személyzettől (pl. szerverek, úgynevezett démonok, keresőrobotok, motorok, stb.), melynek tagjai régóta zavartalan [uninterrupted] párbeszédbe léptek egymással az Internet, FTP, e-mail és web szerverek összehangolt formáiban.

Így a médiumtechnikai fejlődés stabil alapot kölcsönöz az analógiánknak egy távkommunikációs kitérővel, tehát a szobainas és a személyi asszisztens csatornákba helyezése révén, ahonnan azok néhányszor átalakulva, digitális személyi asszisztensekként (PDA) visszatérhetnek azért, hogy becsatlakozzanak a világszerte működő szerverhálókba és keresőmotorokba Blackberry, iPhone, Kindle vagy subnotebook formájában. A kezelőfelület talán egy ideig magán viseli olyan alakok képét, mint Wodehouse Jeevese, a készülék előtörténetének apró emlékeztetőjeként. Ugyanakkor már egy második lépés is végbement, nevezetesen a virtuális szolgáltatás tárgyainak ismételt személyessé tétele egy mindenre kiterjedő támogatás révén, amely a felhasználó személyes érdeklődésre van kalibrálva, és amivel a digitális személyi asszisztensek kompakt formájában találkozhatunk. Az e készülékekből előállítható tudás épp úgy magában foglalja a klasszikus keresőszolgáltatásokat, mint a kultúra mélyebb rétegeinek tartalmát, nem kevésbé pedig a tudás hagyományos médiumát, a szövegek univerzumát – immár elektronikus formában is. A közel mindentudó szolgálók, akik tétlenségük bőséges időszakaiban üzleti irodalmat vagy Schillert tanulmányoztak (mint Humboldt szobainasa), vagy akiknek szokásuk, mint Jeevesnek, hogy „lefekvés előtt olvasnak még néhány oldalt egy továbbképző könyvből”,[17] régen visszatértek, és hozzákapcsolódtak a nagy keresőmotorok bőséges másodlagos szolgáltatásaihoz: Google Scholar, Google BookSearch, Google Maps és Google Product Search (korábban Froogle). Így nem kell elsiratni a szolgálót, még kevésbé annak az urasági inasnak vagy szobainasnak a képét és nevét, akit száműztek a keresőmotor felhasználói felületéről.[18] A PDA-k, legyenek házkörüliek vagy digitálisak, mindannyian a múltjai és a jövőjei a mi jólinformált szolgáltatóiparunknak.

Fordította: Gorove Eszter

JEGYZETEK

* Markus Krajewski, Ask Jeeves: Servants as Search Engines, Grey Room, 38 (2010), 6–19. (A fordítást az eredetivel egybevetette: Smid Róbert)

[1]AskJeeves Decides to Axe Jeeves, BBC News, elérhető az interneten: http://news.bbc.co.uk/2/hi/technology/4275988.stm (2016. november 17.).

[2]L. pl. http://www.businessweek.com/the_thread/techbeat/archives/2005/09/separated_at_bi.html [a Krajewski által megadott cím már nem él, helyette l. pl. https://squarecog.wordpress.com/2009/04/20/jeeves-and-diller-separated-at-birth/ (2016. november 17.)].

[3] L. Carl Schmitt, Beszélgetés a hatalomról, Vigília, 1996/2, 116–25, illetve Mathieu da Vinha, Les valets de chambre de Louis XIV, Perrin, Párizs, 2005.

[4] Szándékosan nem különböztetem meg a férfi és nő szolgálókat. Egészen a XIX. századig, amikor is a női házicselédek kerültek többségbe, a férfi és női szolgálók a személyzet egyenlő részét tették ki. A személyzet belső hierarchiák mentén szerveződik, a férfirészleg vezetője a házintéző [house steward], majordómusz vagy komornyik, a női részleget pedig a házvezetőnő irányítja, aki egy sereg mindenféle cselédlánynak parancsol, szakácsoknak és dajkáknak is. Amennyire elválasztottak a nemek [genders], ugyanannyira össze is fonódnak munkájuk során. Részletekért l. Samuel Adams–Sarah Adams, The Complete Servant: Being a Practical Guide to the Peculiar Duties and Business of All Descriptions of Servants . . .with Useful Receipts and Tables, Knight and Lacey, London, 1825, illetve Adeline Hartcup, Below Stairs in the Great Country Houses, Sidgwick and Jackson, London, 1980. Rengeteg tanulmány vizsgálta a házicselédek különböző aspektusait és nemi szerepüket. L. pl. Tim Meldrum, Domestic Service and Gender, 1660–1750: Life and Work in the London Household, Longman, Harlow, 2000, illetve Christina Violet Butler, Domestic Service: An Enquiry by the Women’s Industrial Council (History of Women no. 7270), G. Bell and Sons, Ltd., London 1916. Továbbá jó áttekintés található itt: “Cap and Apron:” An Oral History of Domestic Service in the Shires, 1880–1950, szerk. Samuel Mullins – Gareth Griffiths, Leicestershire Museums, Art Galleries and Record Service, Leicester, 1986., illetve itt: Servants of the Dynasty: Palace Women in World History, szerk. Anne Walthall, University of California Press, Berkeley (CA), 2008. Szándékosan hagytam ki a vizsgálódásból ezeket a különbségeket annak érdekében, hogy a szolgáló absztrakt alakját tudjam jellemezni, főként az elektronikus szolgáltatókészülékekkel való összevetésben, mint amilyen a keresőmotor; ebben az esetben a genderszempont hanyagolható.

[5] Lisa Ross, Weibliche Dienstboten und Dienstbotenhaltung in England, J. C. B. Mohr [P. Siebeck], Tübingen,, 1912, 4.

[6] Rolf Engelsing, Dienstbotenlektüre im 18. und 19. Jahrhundert = Uő., Zur Sozialgeschichte deutscher Mittel- und Unterschichten, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen,1973, 183.

[7] Bruce Robbins, The Servant’s Hand: English Fiction from Below Columbia UP, New York (NY), 1986, 174. Vö. Ernest Sackville Turner, What the Butler Saw: Two Hundred and Fifty Years of the Servant Problem, Michael Joseph, London, 1962.

[8] Sybille Krämer, Medium, Bote, Übertragung: Kleine Metaphysik der Medialität, Suhrkamp, Frankfurt/M, 2008, 115f.

[9] William Makepeace Thackeray, Contributions to Punch etc (The Works of William Makepeace Thackeray vol. 6), Harper & Brothers, 1898, 603.

[10] Vö., Robbins, The Servant’s Hand, 78.

[11] [Krajweski a szót kifejezetten informatikai kontextusban használja.]

[12] Lásd Daniel Defoe, The Mercantile Libraryor, Complete English Tradesman: Directing Him in the Several Parts and Progressions of Trade – From His First Entring upon Business, to His Leaving Off, J. and A. Kelburn, Dublin, 1725/1766, 79ff.

[13] L.Barbara Orland, Dienstmädchenhausse = Geschichte in Geschichten: Ein historisches Lesebuch, szerk. Barbara Duden et al., Campus Verlag, Frankfurt/M, 2003, 241–50.

[14] Defoe, Complete English Tradesman, 80.; l. még Sandra Sherman, Servants and Semiotics: Reversible Signs, Capital Instability, and Defoe’s Logic of the Market, English Literary History, 63 (1995), 551–73.

[15]L.Schmitt, Beszélgetés a hatalomról, n. p.

[16] Fritz Keller, Hallo Dienstmann! Eine sozialhistorische Skizze, Wiener Geschichtsblätter: Verein für Geschichte der Stadt Wien, 62 (2007), 1.

[17] P.G. Wodehouse, The Inimitable Jeeves, H. Jenkins, London, 1923, 79.

[18] Néha van eredménye a kritikának, vagy annak, ha felhasználók a világ minden részéről hallatják hangjukat. Ez történt 2009 márciusában, amikor az Ask.com ismét elkezdte alkalmazni Jeevest a cégprofilban.