Élet-mesék

A KÁNTOR ÚRÉK MENEKÜLNEK

Négy generáción át a Kádár tanító úrék  voltak Kőtelek település értelmisége. Közszeretetnek örvendtek. Az orosz front közeledtével azonban jobbnak látták, ha négy gyerekükkel együtt felpakolnak egy távoli rokon teherautójára, aki kalandos úton, Ausztriában kötött ki velük. A lágerben mindenüket levetették velük, s fertőtlenítették őket. Valahogy az ügyes fuvarozó rokon elintézte, hogy a teherautójuk közelében maradhattak. Szemmel tarthatták szerény vagyonkájukat…Innen tovább kerültek egy tiroli kis faluba, ahol házaknál kaptak elhelyezést. Megkaptak egy jegy-csomagot, ami a szabadságos katonák ellátmányának felelt meg. Jól szervezettek voltak  az osztrák-német közhivatalok…  A jegyekre lehetett megvásárolni a boltban a napi kenyér és vajadagot, cukrot, miegyebet. Ha egy nap nem jutott  elég, másnap kipótolták.  Az emberek dolgoztak a családoknál, a fuvaros különösen nagy hasznát vette a járművének. Már, amikor sikerült bele benzint szerezniük.  A háború végeztével az első  vasúti  turnusokkal visszaindultak. Az ellenőrző pontoknál a tanító urat lekapcsolták, az anyát a négy gyerekkel továbbküldték…Izgalom, mi lesz? Szerencsére, két nap múlva, ellenőrzés után, az édesapát is hazaengedték.  A szolnoki vasútállomásról egy szekérre kéredzkedve értek haza. Siralmas látvány fogadta őket: mindenüket elvitték, teljesen kifosztották őket.. Üresen állt az otthonuk. Ismerősnél húzták meg magukat.

A falu azonban nem hagyta magukra őket. Nem felejtették el a tanító-dinasztia szolgálatait. Mikor az apa hazajött, a hálás közösség elvezette őket a házukhoz. Roskadásig meg volt rakva egy asztal mindennel, amit az akkori szegénységben elő lehetett teremteni. Szárazbabbal, liszttel, egy kis cukorral, gyümölcsfélével, kancsó tejjel,  még némi disznótorossal is. Újraindult az élet…

EGY IGAZ EMBER

A forradalom hatvanadik évfordulóján, 2016-ban  egy  vidéki kisváros  díszpolgári címet ajándékozott egykori forradalmi bizottsági diák-tagjának, aki rettenetesen megszenvedte az 1957-es  megtorlásokat.  (Alá akartak vele íratni egy papírt, mi szerint a tanára szervezte az ottani felkelést. Jól illett volna a dolog a koncepciós perekbe, hiszen az osztályfőnök 1945-ben Ludovikás hadapród volt. De nem volt igaz! Minden spontán módon történt. Nem írta tehát alá.  Különben is nagyon szerették tanárukat…Kiverték fogait, sőt, lenyelették vele, mondván, ne köpködjön.  Bordáit összetörték, veséjét leverték. Kivitték, hogy agyonlövik.  Majd, amikor ezt is szótlanul elviselte, végül mégse ölték meg, csak kilökték az utcára – mínusz 17 fokban…)

Most megköszönte az elismerést a városnak és a Jó Istennek, hogy megérhette. De köszönte annak a hét verőlegénynek is, mert lehetővé tették, hogy bebizonyítsa: nemcsak szájával szereti a hazáját… A pénzt meg, ami a díjjal járt, nyomban felajánlotta egy helyi szobrász által készítendő  dombormű céljaira, amely a  háború végén meggyalázott asszonyoknak állítana emléket… Száz- meg százszámra voltak áldozatok.

Botos Kata