Tiszatájonline | 2017. január 9.

A relatív jó

BRECHT KÉTSZER
A kétévente megrendezésre kerülő Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál idei fókuszául az idegenség fogalmát választotta, többé-kevésbé ehhez a mostanában egyébként is különösen gyakran tárgyalt kérdéshez kapcsolódva igyekezett előadásokat felvonultatni. Tompa Gábor, a rendezvény atyja és az annak otthont adó Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, megnyitó köszöntőjében igyekezett hangsúlyozni a téma egyetemességét, az elrugaszkodást annak aktuális politikai konnotációitól, amely akarat a programon is nyomott hagyott… – TŐKE MÁRTON KRITIKÁJA

BRECHT KÉTSZER

A szecsuáni jóember (Bulandra Színház) – Jóembert keresünk (Vígszínház)

A kétévente megrendezésre kerülő Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál idei fókuszául az idegenség fogalmát választotta, többé-kevésbé ehhez a mostanában egyébként is különösen gyakran tárgyalt kérdéshez kapcsolódva igyekezett előadásokat felvonultatni. Tompa Gábor, a rendezvény atyja és az annak otthont adó Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, megnyitó köszöntőjében igyekezett hangsúlyozni a téma egyetemességét, az elrugaszkodást annak aktuális politikai konnotációitól, amely akarat a programon is nyomott hagyott: a változatos (forma)nyelvekkel operáló előadások igyekeztek mind a közösség, mind az egyén szintjén bemutatni az idegenség meglehetősen rétegzett problémakörét. Bár kétségkívül érdemes volna a fesztivál egészének bemutatása (az eziránt érdeklődőknek ajánlott felkeresni Győrfi Katának a Szabadság napilapban publikált fesztiválnaplóját), jelen írás mégis az idei rendezvény elsőre talán legérdekesebb vállalásának bemutatására korlátozódik.

Amennyire részleges ismereteinkből következtethetünk, viszonylag szokatlan egy ilyen léptékű színházi eseményen ugyanazon darab különböző színpadi interpretációinak bemutatása, az Interferenciák mégis emellett döntött: Bertolt Brecht (a magyar fordításban bevett) A szecsuáni jólélek című monstre klasszikusa Andrei Șerban és Michal Dočekal rendezésében is megtekinthető volt, A szecsuáni jóember és Jóembert keresünk címen. A kiinduló helyzet egyszerű: a végtelenül lehangoló, elszegényedett, szürke, kínai iparvárosba érkező három istenség egyetlen jó embert akar találni, aki szállást adna nekik, ezzel bizonyítva, hogy nem teljesen veszett ügy bízni ebben a világban. A város hatalmasságainak elutasítása után Sen Te, a prostituált az egyetlen, aki hajlandó befogadni őket, amit az Istenek másnap reggel egy nagyobb összeggel jutalmaznak, mintegy a jóra való hajlandóság ösztönzőjeként. A pénzből Sen Te dohányboltot nyit, ám az üzlet nem megy jól, részint a felbukkanó, régi ismerősök követelőzése és a lány szinte komikus altruizmusa, részint a kereskedelem általános gyengélkedése, részint pedig a számító pilótához, Szunhoz fűződő szerelme miatt. Hogy kikerüljön ebből az egyértelműen lefelé tartó spirálból, Sen Te maszkot ölt, és megalkotja távoli nagybátyja, a kíméletlen üzletember, Sui Ta karakterét.

0231_85ad9

Brecht darabja kétségkívül szerencsés választás lehet, megkönnyítheti az alkotók dolgát a néző megszólításában, hiszen az elidegenedés, az emberi közöny, a késő kapitalizmus végletekig professzionalizált nyereségfétise az 1943-as bemutató óta mindinkább láthatóvá, egymást követő generációk létélményének inherens, meghatározó elemévé vált. A színház persze koránt sem remélheti, hogy képes felszámolni ezeket a kondíciókat, legmerészebb célja talán a figyelem irányítása, valamiféle reflexiós készség kialakítása lehet. A huszadik századi drámairodalom talán kevés Brechtnél politikusabb szerzőt képes felmutatni, azt azonban ő maga is kiemeli híres Munkanaplójában: „a világ rejtélyeit nem oldjuk meg, hanem megmutatjuk”. Ennek a megmutatásnak az eszközei az ő esetében persze különösen fontosak, hiszen a kivételesen termékeny írott életműhöz egy, szinte már közhelyszerűen sajátos formanyelv is társul. A témát illetően számos (és néhány kitűnő) teatrológiai szakmunka áll rendelkezésére, a legtömörebben (a vulgarizálás veszélye nélkül) talán mégis Tony Kushner, amerikai drámaíró foglalta össze Brecht „intervenciós” színházának lényegét a Paris Reviewnak adott nagyinterjújában: szükséges, hogy megtörjön az arisztotelészi egység, látnunk kell a félfüggöny mögött a díszletmunkások lábát, a drótokat.  A forma és a tartalom arányossága ezáltal megteremheti azt a fajta átütő erőt, ami szükséges, hogy egy olyan darab, mint A szecsuáni jólélek, működni tudjon.

Șerban előadása azonban egyszerűen nem képes erre: talán a színészek általános esetlensége, néhol, jó eséllyel nem tudatosan vásári játéka, talán a rendezés fásultsága miatt (konkrét színpadképek szinte változtatás nélküli átemelését fedezhetjük fel a rendező korábbi munkáiból, például még az Alföldi-féle Nemzetiben nagy sikerrel bemutatott Angyalok Amerikában-ból), de valami nagyon korán és végérvényesen elromlik. Pedig a tér megteremtődik, van helye a játéknak: a háttérben Szecsuán városát trükkösen világított, kartonpapír házsorok hivatottak jelezni, a két oldalt átlósan elhelyezett díszletelemek pedig változatos funkcióval bírnak. Raul Kusak ezek között a kartonok között zenéli végig az előadást, a nagyjából húsz, különféle hangszer bevonásával összerakott zenei világ működik, a dalok kedvesek, rajta nem múlik.  Szcenikailag minden adott, de nem: a karakterek sorsa szinte teljesen érdektelen marad, a második felvonásra kínosan sok szék marad üresen. Nincs tét, nincs tartalom, forma is csak alig.

0233_d26a8

A kellékek mellőzése, a kvázi eszköztelenség sem tölt be semmilyen értelmezhető funkciót, hatodszorra pedig már a véletlenszerűen használt füstgép sem túl hatásos, néhány mozgásszínházi elemtől eltekintve pedig – a második felvonás gyárjelenete például egészen frappáns, jellemző, hogy ezt az egy koreográfiát nem Șerban, hanem Andreea Gavriliu alkotta meg – a játék majdhogynem végig didaktikus marad.  Noha Alexandra Fasolă technikásan oldja meg a Sen Te és Sui Ta szerepe közötti lavírozást, még az ő játéka is némi fészkelődést vált ki a nézőből, a többiek, például a helyi oligarchát, Su Fu-t és az egyébként kulcsfontosságú narrátori szerepet betöltő Vangot játszó Vlad Ivanov és a Szunt alakító Cătălin Babliuc legtöbb megnyilvánulása egyszerűen kínos. A kórus és a háttérszereplők mozgatása szintén elsőre jópofának tűnő ötlet marad, mert bár a háttérben a nagy műgonddal elkészített, leginkább politikai demonstrációkra hajazó kartontáblákat tartva próbálják szekventálni a darabot, a végeredmény inkább emlékeztet egy iskolai színelőadás – annak egyébként bravúros – low-budget látványvilágára. Brecht darabjainak színpadra állításakor, vagy egy tudatosan választott brechti formanyelv alkalmazásának esetében talán valóban nem elég, hogy látszólag megtörténik az intervenció: kell hozzá a tartalom, ne adj’ Isten valamiféle morális megfontolás, kell, hogy rájöjjön a néző, miért is akarták leültetni őt erre a három órára. Șerban rendezése ezek hiányában azonban puszta vircsaft marad – kár.

Valamivel szerencsésebb eset a Vígszínház 2012-es produkciója, a fesztivál záró előadása: már a nyitójelenet alatt érezni, hogy itt egy messze sötétebb értelmezésről van szó, Fesztbaum Béla, Molnár Áron és Telekes Péter istenségei nem túlrajzolt figurák, sokkal inkább keserű bürokraták, galambszürke öltönyeikben reményt vesztetten vánszorognak be a városba. Térey János és Kovács Krisztina fordítása sokat segít az előadáson: ahol kell, aktualizál, mégsem esik túlzásokba, érezni benne a ragaszkodást Brecht korábbi magyarításainak stílusához. Martin Chocholoušek intermédiális díszlete egy nyomasztó, állandóan esős, a noir műfajára finoman reflektáló látványvilágot hoz létre, Paul Dessau zenéje pedig bátran emel be elemeket a kísérleti elektronika hangzásvilágából. Az előadás esetében a színészvezetés (választás?) is sokkal jobban működik: Lengyel Tamás Szunként helyenként harsányan, de stabilan hozza a simaképű szépfiút, Lukács Sándor Sin asszonyát pedig az esetek többségében hahotázó nevetés fogadja – hiába, a cross-dressing még és mindig nyerő. Az előadás motorja viszont egyértelműen Eszenyi Enikő: a Víg igazgatójának a 2012-es POSZT-on díjjal jutalmazott alakításban a péntekinél jóval árnyaltabb Sen Te, és egy ellentmondást nem tűrő, erőteljes, de a Groucho Marx–Albert Einstein hibrid maszk miatt egy sokkal szimbolikusabb Sui Ta jelenik meg a színpadon.

0277_545ae

Az összképet tekintve azonban Dočekal rendezésének is van valamiféle kellemetlen mellékíze: könnyen érthető a bírálat, átjönnek az áthallások (a nemzeti dohányboltokra tett számos, kézenfekvő utalás a bemutató idején talán még képes volt összekacsintó kuncogást kiváltani, ez mostanra beletörődő mormogássá redukálódott), megmutatkozik a rejtély. Az előadást ennek ellenére áthatja egy ismerős renyheség, egy öreges, túlhajtott pátosz, valamiféle trockista „ragyogó jövő” iránti művi vágy – ennek legjobb példája Sen Te dala az első felvonás végén, ami inkább hajaz egy szocialista néppárt (már ahol még van ilyen) véletlenszerű kampánydalára, mint a szegénység húsbavágó kritikájára, aminek azt vélhetően szánták. Az előadást lezáró, a negyedik falat lebontó monológnál hasonlóan érezhetünk, sajnálatosan hiteltelen a mintegy kalapból előhúzgált címkefelhő – #nézzünkkörül #fogjunkössze #tegyünkvalamit –, amit ránk dobnak.

Szomorú, hogy valójában egyik előadás sem mondható kiemelkedőnek, és többé-kevésbé ugyanazon okból kifolyólag: nem akar mondani semmit, vagy ha akar is, rosszul teszi azt. Tény, hogy ostobaság volna normatív rendszerként számon kérni Brecth színházi és politikai víziójának minden egyes elemét, ugyanakkor ha az alkotók felvállaltan törekednek ezeknek az alkalmazására, ha ennyire nyíltan vonnak párhuzamot a századelős Szecsuán és a jelenkor állapotai között, akkor elvárható volna valamiféle valós érzékenység, ami nem merül ki a közhelyszerű mantrázásban, az unásig ismert rendezői megoldásokban, vagy a szimpla gagyizásban.

Bertolt Brecht: A szecsuáni jóember (Bulandra Színház, Románia, r.: Andrei Șerban), 2016. december 2., Kolozsvár

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház, Magyarország, r.: Michal Dočekal), 2016. december 4., Kolozsvár

Tőke Márton

Fotók: www.interferences-huntheater.ro / Biró István