Sebesi Viktória: A vágy diszkurzivitása

ORAVECZ IMRE: 1972. SZEPTEMBER

Az Oravecz-recepció – amely számtalan perspektívából megközelítette már az 1972. szeptembert – a magyar szerelmi költészet hagyományával való szembefordulásként, az ezzel összefüggő olvasói elvárások megtöréseként, máshol pedig a szexualitás magyar költészeti nyelvének megújításaként interpretálta a kötetet.[1] A kritikák ilyen irányú tematizálhatósága arra enged következtetni, hogy érdemes alávetni a szöveget egy gender-szempontú elemzésnek – nagy hangsúlyt fektetve az utolsó állításra, amely a szexualitás textualizáltságára hívja fel a figyelmet.[2]

Az 1972. szeptember – a prózavers műfajiságából kifolyólag – egyszerre működtet egy prózai és egy lírai olvasatot, a megalkotott én pedig azáltal, hogy vállalja a másik, a távollévő fél képviseletét is, szükségszerűen azonosul az általa megalkotott nőalakkal. Tehát az 1972. szeptember énje nem pusztán megszólítja a másikat, hanem azonosul vele, vagyis megszólaltatja úgy, hogy helyette is beszél. A kötet énjének beszédpozíciója szakít az addig hagyományosnak vett lírai én pozícionálásával.[3] Ha elfogadjuk Judith Butler állítását, mely szerint a szubjektum a kirekesztés ereje által jöhet létre,[4] akkor a kötetben megalkotott én vállalkozása arra, hogy egyszerre legyen szubjektum és abjekt, elkerülhetetlenül az én egységes identitásának megtörését vonja maga után. Önmaga pozícionálásához a hősnek meg kellene határoznia az abjektként tételezett hősnőt, aki éppen a megnevezés által „tűnik el”, hiszen a kirekesztés (a dematerializált, nyelv által reprezentált nőiség maga a kirekesztés) nem nevezhető meg: „egészen elfelejtettelek, és teljesen elvonttá, értelmetlenné váltál, akár egy kihalt szó, melyet még ismételgetek, de már nem tudom, mit jelent”.[5] A megnevezhetetlenséget még inkább kiemeli, hogy a hősnő alakja az emlékezet-konstrukciók által is „összeállíthatatlan”, hiszen a megalkotáshoz szükséges „eredeti”, ideális állapot sosem volt: „arra, hogy bármit újraolvassak vagy még egyszer elővegyek, csak később kaptam rá, mikor az egyes lapok már reménytelenül összekeveredtek, és lehetetlen lett volna keletkezési sorrendet megállapítani.”[6] Az Előszóban megszólaló hang alapján a líra tárgya a másik pozíciójának megnevezése: „És […] akkor támadt fel ismét bennem az író […] és vettem a fejembe, hogy tudatosan véghezviszem, amibe kínomban fogtam. Ez az új célirányosság erőt és önbizalmat adott. Meg némi távolságot is teremtett köztem és a tárgy között.”[7] Az irány kijelölése által képes megtalálni a másik leírásához szükséges nézőpontot: „Olyan nézőpontra találtam, ahonnan több látszott és jobban.”[8] Ha figyelembe vesszük Irigaray tézisét, aki a férfi-nő oppozícióhoz a forma-anyag distinkciót alkalmazta,[9] akkor az 1972. szeptember esetében mind a feltételezett forma (a hős által használt dosszié, amelyben a szövegek eleve összekeveredtek), mind pedig az anyag (a későbbiekben valamilyen konstrukciós elv szerint összeálló történet- és én-fragmentumok) azt mutatják, hogy a nőiség tematizálhatatlan a diskurzusban, és az a diskurzus (jelen esetben a férfié), amely mégis kísérletet tesz rá, hasonlóan önmaga (mint férfi, maszkulinitás) megnevezhetetlenségével szembesül. Minderre jó példa lehet a Kedves John, amelyben – az Előszóhoz hasonlóan – a levél írója szintén a kötet létrejöttének folyamatát fejti ki egy fiktív megszólítottnak: „És legalább olyan spontán, ösztönös is volt, akár egy artikulálatlan üvöltés vagy egy jajkiáltás.” Majd az események rendszerezése által „artikulálttá” és artikulálhatóvá válik a másik hiánya, amely valójában csak a hiányt képes újraalkotni és fenntartani: „Csak később tértem át a közvetlen előzményekre, eseményekre, mozzanatokra, amelyből kinőhetett, és fogtam hozzá jeleket kutatni, összefüggéseket keresni, elemezni, érvelni, vádolni, védekezni vagy felmentést adni. […] És amikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát […].”[10]

A távol lévő fél képviseletével az 1972. szeptemberben nem pusztán az én-konstruálás a cél, hanem a te pozíciójának megnevezése és felvétele. Az én pozicionálása, az én-pozíció elfoglalása viszont akaratlanul is egy hierarchikus rend(szer)be való beilleszkedést jelent, hiszen az én-konstruálás folyamatában – amelyben az én éppen az énné (vagyis szubjektummá) válás során „ölt nemet” – a szimbolikus rend citálódik, tehát az én megalkotása egy olyan (kirekesztő) folyamat során jön létre, amelyet nem képes teljes egészében kontrollálni. Az oppozíció megszüntetésére tett kísérlet – a könyv végére – az én-megsemmisítés eszközévé válik, hiszen a diskurzus nem teszi lehetővé a szembenálló pozíciók felszámolását, mert a nő(i)-lét – az én által megkonstruált te-ként vagy ő-ként – csak szövegbeli lehet. Mindez ahhoz járul hozzá, hogy a te és az én közötti viszony által reprezentált szexualitás textualizált jelleget ölt a kötet diskurzusán belül. Hasonló problémákat vet fel Barthes azon megállapítása, mely szerint minden irodalmi leírás nézet, tehát a valódi testek – melyeket a fikció állít valódiként – csupán a művészet kódjai által teremtett testek másolataiként, idézeteiként képesek létrejönni.[11] Így a kötet énje a te alakjának megteremtése közben nem csak a nő, hanem önmaga szexusának idézettségével, nyelvi létével, és az én grammatikai univerzalitásával szembesül. Ennek következtében a kötet végére az én számára elbizonytalanodik az azonosulás vállalhatósága vagy elutasítása az én, a te és az ő addig megszokott szerepeivel.

Az elemzett kötet szövegeinek esetében az én-mondás vágya bizonyosan az emlékezet által jelenvalóvá tehető te felé tart, aki biztosíthatja az én identitásának egységét.[12] Vagyis az énnek újra és újra meg kell próbálnia elérni a te alakját, hogy arca az aposztrophé által mint én, létrejöhessen. A verset részben működtető prózai kód azonban elbizonytalanítja mind a narratív vallomást, mind pedig a lírai aposztrophé alakzatát. A szöveg-nő „arca” a prozopo­poiia[13] által jön létre, hiszen nem létezik egy autentikus múlt, sem pedig egy valós, hozzáférhető nő. Az aposztrophé a megalkotott te esetében egyszerre re- és dematerializáló dez­antro­pomorfizáció, mert nem a „természetnek”, egy élettelen dolognak ad arcot és hangot, hanem a valóságban szubjektivitással, arccal és hanggal már rendelkező nő-alaknak. Culler írásával ellentétben[14] az emlékező-folyamatban megkonstruált nő alakját a szövegek nem élővé teszik, nem „a szubsztancia szintjére” helyezik, hanem minden egyes mondattal éppen annak fikcionalitását emelik ki. Az én a női arc és hang nyelvi létezését alkotja meg, a megszólított te pedig egy (retorikai) alakzattá válik, melynek egyetlen arca és hangja van: a (maszkulin) én. Az Előszó többször idézett szövegrésze („vállalnom kell a másik, a távollévő fél képviseletét is”)[15] egyrészt rámutathat az aposztrophé dialogikusságának illúziójára[16] másrészt pedig a távollévő fél képviselete a szövegekben a szexus felvételének diszkurzív módon történő reprezentálását problematizálja. Az, hogy a (maszkulin) én a saját nyelve által konstruálja újra a „történetet”, rámutat arra, amit Judith Butler fejt ki, miszerint a szexus (ide sorolja még a feminitást és a természetet) és a gender (maszkulinitás, társadalom és kultúra) valójában nem állíthatók szembe egymással, hiszen a szexus csak úgy nyer értéket, ha lemond önmagáról, mint szexusról és társadalmi jelleget ölt.[17] Tehát a (maszkulin) én nem egy „ellentétes” pozíció tükröződésétől válhatna énné, hanem attól, amelyet magába foglal, és csak akkor ismer fel, ha felveszi azokat a jellemzőket, amelyeket a saját pozíciója képvisel. De az 1972. szeptember esetében a (maszkulin) én valójában lemond önazonosságáról (a másik képviselete által), miközben az írás aktusa (amely az egyetlen módja a másik képviseletének) éppen hogy nem engedi ezt az azonosulást a másikkal (a te-vel), végül pedig önmagával sem. De éppen az írás aktusának ilyen fajta paradoxitása vetheti fel a későbbiekben elemzett szövegrészekben a szexualitás önreferencialitásának kérdését.

Már a legelső szöveg (Kezdetben volt) rögzíti a te (meg)írását (és ezáltal konstruált-létét), amely a vágy folytonossá tételeként értelmezhető. A vágy hangsúlyos szerepet kap Barthes Az olvasásról[18] című tanulmányában is, vagyis előzetesen két dolog feltételezhető: a vágy szoros kapcsolatban áll a diszkurzivitással, és ez a textualizált vágy hangsúlyosan önreferen­ciális. A bibliai szöveg-parafrázis által az első „mondat” rámutat arra, hogy Kezdetben is csak az a te volt, akit megalkottak. Tehát fontosabbá válik a te szövegbelisége, semmint körülhatárolható alakja. Az én mindent egységbe foglaló hangja adja a szöveg formáját, amelynek zárlata („a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész”) végtelen ismétlődésbe „zárja” a leírtakat. Ugyanakkor ez az én nem csak a te megteremtése által képes megszólalni, hiszen a szöveg felénél a te-ből ő lesz, a felsorolás pedig folytatódik tovább. Tehát az a megbonthatatlan, ciklikus folyamat, amely kezdetben létrejön, kizárólag az én írásának, emlékezésének időbeliségében feltételezi egyedül a jelentést. A múltban kialakult kapcsolat szavak felsorolásából konstruálódik meg, amelyet az én szervez rendszerbe a ki, mikor, hol kérdésekre látszólag válaszoló deiktikus elemekkel („volt a te”, „volt az ott”, „volt az akkor”).[19] A deiktikus kifejezések, melyeknek azonosítható referenssel kell rendelkezniük vagy a szövegvilágon belül, vagy pedig azon kívül, valójában semmit sem jelölnek. Az egyetlen referens az idő, minden deiktikus elem erre mutat rá. De az átélt és az elképzelt idők közti határok a legbizonytalanabb pontjai az egész textusnak, hiszen az énen kívül és belül egyszerre léteznek. A megalkotott nő alakjában egyesül mindaz, ami a kötet egészének problémakörét felöleli: „a holt idő nagy részét nem ott, hanem egy közeli templomban töltötted, és imádkoztál értem”.^[20] A holt, a kitöltésre szánt idő készteti a testeket arra, hogy önmagukkal és szavaikkal töltsék ki azt. Ezáltal a térben kitöltött idő díszletéül szolgáló tárgyak a testeken belül nyomot hagyva megőriznek valamit belőlük. Ez a paradoxitás és önmagába fordulás jellemzi az első szöveget is, hiszen a (mondás) vágy(ának) temporalitása nem elégszik meg a hit, remény, szeretet hármasságával[21], nem hagyja lezárni a folyamatot, nem elégszik meg a vannal, hanem folytonosan kiterjeszti magát, térbeliesül, textualizálódik és a jövő képzetében artikulálódik. Így két eltérő módon válik megőrizhetővé a múlt: egyrészt a terek (mindent megőrzött a tér, akár egy kövületet, csak mi nem voltunk sehol, csak mi tűntünk el könnyelműségünkkel, védtelenségünkkel, pazarlásunkkal, fiatalságunkkal együtt, csak minket nyelt el az idő, amely, mint holmi kéjleső, mindig ott ólálkodott köröttünk),[22] másrészt pedig az írás, az emlékezés aktusa az, amely megőrzi azt. Hiszen a másikra gondolás nem szűnik meg azáltal, hogy a másik már valójában nincs: „hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.”[23]

A férfi szexusa – ugyanúgy, mint a nőé – regulatív normák ismétlődése által jöhet létre, amely azt jelenti, hogy a testet öltés sohasem teljes, a testek sohasem felelnek meg az őket kikényszerítő normáknak.[24] A címet is adó 1972. szeptember kezdetű szövegben jelenik meg legelőször az a gesztus, hogy az énnek meg kell erősítenie testének performatív anyagiságát: a teljesen passzív helyzetben lévő férfi („ruhástul fekszem az ágyon”) megpróbálja elképzelni, hogy csinál valamit. De nem képes rá, mert az egyetlen, ami kitölti gondolatait, a nő alakja („de nem, szúr, vág, reszel, kapar, mint az idegen tárgyak alakja, színe, szaga, elhelyezése a szobában”). Minden cselekvése, még maga a beszéd is hiábavalónak tűnik („ha egyáltalán van még értelme a beszédnek”), hiszen az is hamis, és nem ahhoz szól, akihez valójában kellene. A beszéd egy szerep eljátszásának eszközeként tűnik fel, („rosszul játszanám szerepemet”), amely valójában önleleplező („elárulnám magam, felsülnék”), hiszen felsüléssel jár. Rögtön a felsülés képzete után az én aktív szerepbe kerül, és elbeszéli, hogy kimegy a mosdóba vizelni. Itt érdemes kitérni arra, amit Barthes ír a testek és a nyelv kapcsolatáról: „A nyelv révén bármit megtehetek, de a testemmel nem. Amit elrejtek a nyelvem segítségével, azt elárulja a testem.”[25] Ebben az esetben viszont a nyelv azáltal, hogy elrejtené a szexust, önleleplezővé válik, hiszen éppen az elrejtésre hívja fel a figyelmet. Erre a cselekvő válasz először a vizelés, a fallosz megérintése, amely performatív módon hívja fel a figyelmet a test szexualizáltságára. De aztán a te alakja közvetett módon ismét megjelenik: a férfi saját útlevelét nézegeti, amely mégis a nőt idézi meg („az éjjeliszekrényről elveszem, és az ablaknál fellapozom útlevelemet, B.-ben még disszidálni akartam miattad, M.-ben el akartalak felejteni”),[26] ez pedig ismét a vágy textualitását és a szexus explicit önreferencialitását problematizálja. Viszont a jelenben a férfi testének korábban érzékelt anyagisága bizonytalansággal, önmaga meghatározhatatlanságával jár együtt, hiszen implicit módon önreferenciális („de itt már semmit sem akarok, nem tudom miért jöttem ide, miért vagyok itt és meddig maradok”). Ennek megszüntetésére először történik meg a tényleges önkielégítés, a férfi szexusának egy dematerializált te általi kifejezése és megjelenítése („kinyitom a sliccemet, magam elé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni”). A címmel egyértelműen architextuális kapcsolatba hozható ez a szöveg, amely a kötet struktúrájának mikro-szintű leképezése. Mindez pedig úgy interpretálható, hogy a képzelet és a szexualitás megélése az 1972. szeptember szövegeiben ugyanazon az imaginatív, pre-nyelvi síkon helyezkedik el. Ezt az állítást erősítheti meg az is, hogy ha magát a szexust mint az azt létrehozó nyelv konstrukcióját értelmezzük – mely szerint a konstrukció tulajdonképpen a nyelv – akkor a nő nyelve (vagyis a szexus nyelve) a maszkulin én számára nem hozzáférhető, hiszen az a konstrukció előttiként, nyelv előttiként tételeződött.[27] Viszont az emlékezés szexualizáltsága (mint nyelv előtti nyelv) önmagában nem képes materializálni a nőt, tehát a megírás (mint a társadalmi folyamatok nyelvének rögzítése) lesz a megtestesülés formája. A nőről való birtokolható tudást a (meg)írás és az emlékezés performatív aktusával képes megteremteni az én: „és azóta nem tudom hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad”.[28] Mindez még érdekesebbé válik, ha figyelembe vesszük azt, amit Kittler a Szerzőség és szerelem című tanulmányában ír, amelyben a szexualitást a szövegszerűséghez kapcsolja, az új szexualitást (tánc, írás) pedig a valós aktus megkerüléseinek nevezi.[29] Vagyis ahhoz, hogy a szexualitás megjeleníthető legyen, szükségszerűen (explicit vagy implicit módon) önreferenciálissá kell válnia, hiszen az 1972. szeptember című szövegben a tényleges aktus csak és kizárólag egyetlen szubjektumban megy végbe. Így az idézett szöveg utolsó sorai („kinyitom a sliccemet, magam elé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni”) megerősítik Kittler azon megállapítását, amely az önkielégítés orvosi megnevezését és az önkibeszélés „feltalálását” párhuzamba állította egymással, továbbá mindez összekapcsolható Butler elméletével, mely szerint a szexus, a szexualitás anyagtalanítása teszi lehetővé azok megjelenítését.[30]

A másik alakjának imaginatív megjelenítése is azt a célt szolgálja, hogy az én saját testiségét igazolhassa: „Eleinte könnyű volt a múltból elővarázsolni téged, nem kellett hozzá más, csak felidézni egy szeretkezést, a W.-ben töltött éjszakák egyikét például […] igen, elég volt erre gondolni, máris újra hallottam hangodat, éreztem leheletedet, tapintottam bőrödet, láttam alakodat, máris megelevenedtél, és veled mindaz, ami igazolta és átszellemítette testiségemet.”[31] Az imaginatív síkon folyamatosan konstruálódó múltbeli viszony maga lesz az aktus. Végül az én és az éppen mellette fekvő nő számára zavaróvá válik a másik testének közvetlen közelsége („és idegenségünk ellenére már éppen kezdtünk valami gyengédségfélét érezni egymás iránt, mikor kezünket kinyújtva hirtelen egymás testébe ütköztünk, amely addig segítségünkre volt, de most áthághatatlan akadályként tornyosult elénk”),[32] hiszen nem csak az én, hanem a nő is úgy képes megélni szexualitását, hogy közben másra gondol: „és nem bírván ellenállni a kísértésnek, fogódzót kerestem ehhez a képzelgéshez és […] akkor döbbentem rá, hogy magad is csapdába estél, mert közben te is másra gondoltál, te is behelyettesítettél velem valakit.”[33] Az egyik alkalmi együttlét után a nő is – a férfi által közvetített függőbeszédben – kifejti gondolatait: „mikor már túl volt rajta, nem kelt fel mindjárt […] bevallotta, hogy alapjában véve neki mindegy, mert neki mindenhogy jó, mert ő ezt önmagáért szereti, és […] legszívesebben úgy csinálja, hogy ő van felül, mert ez mozgatja meg legjobban a fantáziáját, és ez ad neki legnagyobb szabadságot az egyéni kezdeményezésre, mert az itt a lényeg, a fantázia meg az egyéni kezdeményezés”.[34] A képzelet és annak nyelve a szexus egyedüli nyelvévé válik, amely nem csak a nőt, hanem magát az emlékező szubjektumot is kiüresíti: „csak mi nem voltunk sehol, csak mi tűntünk el […] csak minket nyelt el az idő, amely mint holmi kéjleső, mindig ott ólálkodott köröttünk”.[35] A megszólított te megnevezése, nevének kimondása egy másik nővel való aktus közben megszakítja az együttlétet: „rendben is ment minden egészen addig, amíg, már éppen a célhoz közeledtünk, a neved önkéntelenül ki nem szaladt a számon […] és noha annak rendje és módja szerint befejeztem, amit elkezdtem, tudtam, hiába van alattam, magam vagyok, önkielégítést végzek”.[36] A diszkurzivitás megjelenése aktus közben lehetetlenné teszi, hogy a másik ne pusztán eszköze legyen a szexus kifejezésének.

A Szerettem előtted című szöveg úgy indul, hogy az én vallomást intéz egy megszólított te-hez, melyben egy korábban szeretett nőről beszél. A múltbeli kapcsolatról, annak végéről és befejezésének okáról számol be: „[…] mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadtságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem képességeidben […] mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat […]”.[37] A nézem – nem látom, érzem – nem veszem észre kijelentések mind azt bizonyítják, hogy a jelenbeli én kizárólag a „visszaemlékezés nyelve” által képes megteremteni a múltbeli nő alakját. Az emlékezés performatív aktusa (melyben a test – s általa a nemiség [nyelv előtti nyelv] – és nyelv [konstrukció] együttesen és egyszerre működik) által a nő (mint pre-nyelvi) nyelvivé válik, tehát elveszti azt, ami identikussá tehetné önmagával (feminitás), és így látszólag megnevezhetővé válik az én diskurzusán belül. Mindaz, hogy nem látja, nem érzi, de mégis nézi, mégis leírja a nem észlelt dolgokat, bizonyítja, hogy a másik (és így a te, a nő, a sze­xus) fikció. Szent Ágoston az emlékezet hatalmáról írva hasonlóan fogalmaz: „Kedvemre emlékezem más-más érzékemmel hozott és összegyűjtögetett sok egyébre is. Különböztetek a liliom és az ibolya illata között, bár nem szagolok semmit. Többre becsülöm a mézet, mint a mustot […] bár valójában semmit sem ízlelek […] csupán az emlékezetemben cselekszem valamennyit.”[38] A megszólított nő azáltal válik elfogadhatóvá, hogy egy korábbi, fiktívvé vált nőalak helyébe lép, majd mindketten az énben oldódnak fel.

Barbara Johnson gondolatmenetét alkalmazva a nő megszokottan a másik szavának elfojtásaként jelenik meg a szövegekben, amelyre találhatóak látszólag illő példák a kötetben is.[39] Az Ó, azok a régi kezdetű szövegben a befogadó egy telefonbeszélgetés történetét olvashatja, ahogyan azt az én elképzeli. A visszaemlékezés által teremtett jelen időben csak a férfi szólama olvasható, amikor még csak képzeli a beszélgetést. A szexus nyelve (amely a nő nyelve) az imaginatív síkon lejátszódó ismétlődés, a konstruálódás folyamatában keletkező kitöltetlen terekben válik lejegyezhetővé. Tehát a szövegben a női szólam hiányát az én egyszerre materializálja (alkotja meg kézzel fogható formában az írása által), és dematerializálja, hiszen a pre-nyelvi sík, a hiány válik a nő jelentésévé. Ennek a hiánynak a függvényében válik megérthetővé, koherenssé a beszélgetés: „kielégítő és tökéletes volt a beszélgetés […] már mindent megbeszéltünk, még azt is, amiről nem lehet beszélni, ami a szavakon túl van és helyettünk is beszél”.[40] A nő megszólalása megtörné a koherenciát: „és mikor végre megszólaltál és megszólaltam én is, mikor végre létrejött a kapcsolat és megindult a távközlés, szinte úgy éreztem, már nem érdemes beszélni”. Az én identitásának illuzórikus egységét a nő némasága, az általa képviselt kitöltetlen terek biztosítják: „nem szóltál egy szót sem […] némán lépkedtél mellettem, lényed betöltötte lényemet”.[41] A másik hiánya a férfi írásának alapja: „azzal töltöm ki hiányodat, hogy hiányodról gondolkodom”(Azt kérded).

Az én végül már csak az önkielégítés által képes igazolni maszkulinitását, amelyet pontosan részletez. A szexus folyamatos performatív biztosítása egyre terhesebbé válik a férfi számára: „Most arról, amiről végképp nem illik, de mégis kell, hogy tudd, milyen s miként, hogy valamelyest megosszam veled a terhet, melyet rám ró, részletekbe menően, amennyire kell.”[42] Az idézett szöveg rámutathat arra, hogy a forma nem választható el a testiség anyagiságától és anyagtalanításától („mert ez is hozzá, hozzám és hozzád tartozik”). A már-már hiperrealista pontossággal részletezett jelenetben kétféle aktus zajlik le egyszerre. Az egyik a férfi képzeletében, imaginatív síkon megy végbe közte és a te között a folyóiratokkal és regénnyel beterített ágyon (a férfi teste a szövegek között, melyek által megalkotható a nő): „felkelek, előveszem a szolid és megbízható T. S. T. két régi számának színes mellékletét, a pornólapokat elégettem, és H. M. regényét, az S.-t, a lepedőre helyezem, és visszafekszem, kinyitom az újságokat […] aztán fellapozom a könyvben azt a fejezetet, amelyikben a boldogtalan M. a felette levő lakásból lehívja a kevésbé boldogtalan V. számára vadidegen, de mindenre kapható, tüzes E.-t, és hármasban szeretkeznek tovább”. A másik (a valóságos) aktus performatívan pedig az én és az én között jön létre: „oldalt fekve maradok, ahogy voltam, de jobb könyökömmel kissé megtámasztom a felsőtestem, letolom a pizsamám, bal kezembe veszem a hímvesszőm, tekintetemet előbb a képekre, majd a szövegre szegezve képzeletben levetkőztetetem és magamévá teszem a fotómodellt, a manökent, kielégítem a trió két nőtagját, és csak azután következel te, akit nem idézhet meg se kép, se szó, csak azután gondolok rád, mikor már nem kellene, mikor már felesleges, mert megy már minden olajozottan, megy már magától.”[43] A forma defigurálódása (az anyagtalanítás révén) testi többletet szülve a performativitást (az írás, az emlékezés aktusát és reflektáltságát) erősíti fel.[44]

Az utolsó szövegekben a performatív aktusok háttérbe szorulnak, a szövegtér tárgyakkal telik meg, amelyek között szinte eltűnik a férfi alakja, ami szükségszerű elhallgatással jár: „el­hallgattak a házban a rádiók, véget ért a sürgés-forgás, megszűnt az ajtócsapkodás, elnémult a lábdobogás, nincs több áthallás […] így szoktatom magam ahhoz, ami rám vár, a visszavonuláshoz, az összezsugorodáshoz, az eltűnéshez”.[45] Csak néhány szövegrész idézi fel a lírára jellemző performatív aktusokat, de azokat is (például József Attila Ódájával való) intertextu­sok révén: „álmomban egy áttetsző, élő falat láttam” – „Itt ülök csillámló sziklafalon” vagy „így szoktatom magam ahhoz, ami rám vár” – „Szoktatom szívemet a csendhez”.[46] A tér dezantro­po­morfizálódik, eltűnnek az emberek, a korábban tanácsokat osztó barátok: „megyek az utcán, kihalt a környék, üresek a házak, a lakások, a munkaképes felnőttek munkába mentek, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, csak nyugdíjasok gubbasztanak az összevont függönyök mögött”.[47] Végül a férfi gondolatai, melyeket még olykor a nő alakja tölt ki („még hatalmában tart a vágy, még visszaélek testemmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente felriadok hűlt helyeden”) deszexualizálódnak („már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók”)[48] és a figyelem a tárgyak felé fordul. Ezzel együtt mintha megszűnne a vágy: „nem gondolok semmire, még magamra se, csak ülök és hallgatok, befelé figyelek, magamba, ahol csönd van és nyugalom”.[49] De a vágy – Barthes alapján – éppen az írás miatt nem képes megszűnni: „az írás nem kompenzál, nem szublimál semmit, pontosan ott van, ahol te nem vagy – íme az első lépés az írás felé.”[50] A szövegek a jövő képzetében artikulálódnak („már csak azt kívánom, ami jön még […] csak jövő lesz, szép és könyörtelen”) hiszen a férfi a nő nem akarását vágyja („és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy”).[51]

A kötet végére az a hagyományozott versbeszéd, amely kizárólag a feminin pozíciót teszi a líra tárgyává, a megszólaló én számára folytathatatlan, önfelszámoló aktussá válik. Az intertextuális kapcsolatok, a kötethez választott mottó („…valami tegnap, mely mintha ma lenne…”) viszonyítási pontok kijelölésének is tekinthetőek. A mottó nem csak a szövegekben megkonstruált és beszélő én(ek) azonosságára, a beszédhelyzetek hasonlóságára utalhat. A szerelmi lírával kapcsolatos olvasói elvárások megtörése abból fakadhatott, amit a mottó kifejez, és amivel a kötet tulajdonképpen szembemegy. Az ismétlés, a performatív aktusok mindig is jellemzőek voltak a szerelmi líra nyelvére, de Oravecz kötete az emlékezéstechnika és az antipoétikus nyelvhasználat által még inkább kihangsúlyozza ezeket a vonásokat.[52] Így láthatóvá válik, hogy az 1972. szeptember esetében már nem pusztán a feminin pozíció a szerelmi líra tárgya, hiszen amennyire lehetetlen a másik alakjának újraalkotása, a távol lévő fél képviselete, annyira válik hangsúlyossá a két pozíció együttes elfoglalásával a szexualitás és a szövegszerűség szoros kapcsolata. A diszkurzivitás helyettesíti a „valós” aktust, sőt – mint egy korábbi példa mutatta (Felhoztam akkor) – lehetetlenné teszi azt. Ha a szerelmi költészet alapjának a másik hiányát, egy távol lévő te ottlétének vágyát – és nem ottlétét – tekintjük, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a megalkotott szövegek (a másik alakjának gyakori idealizálásával járó, akár leplezett) szexualizáltságát. Sem pedig azt, hogy ez a szexualitás – mely nyelvi reprezentáltsága által hangsúlyozottan konstruált – önreferenciális.

JEGYZETEK

[1] Vö. Pataki Viktor, Prózavers mint „tabutörés”, Tempevölgy, 2014/3, 58., Kulcsár-Szabó Zoltán, Ora­vecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996, 130.

[2] Vö. Friedrich Kittler, Szerzőség és szerelem, ford. Zsellér Anna, Prae, 2014/4, 35–61.

[3] Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán, Beleírás és kitörlés = Uő., Az olvasás lehetőségei, Kijárat, 1997, 109–123. Míg Szabó Lőrinc A huszonhatodik év verseinek énje az esztétizálás révén képes újraalkotni a nő alakját, addig Oravecz esetében – ahol a megnevezés a cél – a bináris oppozíciók (férfi-nő/hős-hősnő kategóriák) a másik fél képviselete által, éppen a megnevezésben történő különbségtételt teszik lehetetlenné.

[4] Judith Butler, Bevezetés = Uő., Jelentős testek: A „szexus” diszkurzív határairól, ford. Barát Erzsébet – Sándor Bea, Bp., Új Mandátum, 2005, 17.

[5] Oravecz Imre, 1972. szeptember, Pécs, Jelenkor, 2003, 89.

[6] Uo., 7.

[7] Uo., 8.

[8] „Olyan nézőpontra is szükség van, ahonnan több látszik és jobban.” Vö. Uő., Kedves John: Levelek Kaliforniába, Bp., Helikon, 1995, 23.

[9] Butler, Jelentős…, i. m., 50.

[10] Oravecz, Kedves…, i.m., 22.

[11] Roland Barthes, S/Z, Bp., Osiris, 1997, 78–79.

[12] Jacques Derrida, A másik egynyelvűsége: avagy az eredetprotézis, ford. Boros János – Csordás Gábor – Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor, 1997, 36.

[13] Vö. Bettine Menke, Ki beszél? A beszélő arc alakzata a retorika történetében, ford. Török Ervin = Figurák, szerk. Füzi Izabella – Odorics Ferenc, Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji (Retorikai füzetek 1.), 2004, 88.

[14] Culler írása éppen azt fejti ki, hogy az író az aposztrophé alakzatával az arccal és hanggal nem ren­del­kezőket (pl. a természetet) a létrehozott szövegben a szubsztancia szintjére emeli. Vö. Jonathan Culler, Líraolvasás, ford. Füzi Izabella = Uo.,126.

[15] Oravecz, 1972. szeptember…, i. m., 7.

[16] Kulcsár-Szabó Zoltán, „Én” és a hang a líra peremvidékén = Uő., Metapoétika: Önreprezentáció és nyelv­szemlélet a modern költészetben, Pozsony, Kalligram, 2007, 106.

[17] Butler, Bevezetés…, i. m., 19–20.

[18] Roland Barthes, Az olvasásról, ford. Babarczy Eszter = R.B., A szöveg öröme, Bp., Osiris, 2001, 56–66.

[19] Vö. Kulcsár-Szabó, Oravecz…, i. m., 139.

[20] Oravecz, 1972. szeptember…, i. m., 20.

[21] „volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő” Uo., 11.

[22] Uo., 18.

[23] Uo., 21.

[24] Butler, Bevezetés…, i. m., 16.

[25] Barthes, Roland, Beszédtöredékek a szerelemről, ford. Albert Sándor, Bp., Atlantisz, 1997, 62.

[26] Oravecz, 1972. szeptember…, i. m., 23.

[27] Vö. Butler, Bevezetés…, i. m., 18–20.

[28] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 27.

[29] Kittler, i.m., 36–40.

[30] Vö. Mindezekhez még fontos megemlíteni a Kittler-szöveg egyik citátumát, amely Lacant idézi: „E sze­xualitások mindegyikében az a közös, hogy kölcsönösek. »Az érzelmek mindig kölcsönösek«” A láb­jegyzet pedig megadja a mondat kontextusát: „Már jó ideje, óvatosan felvezettem, hogy az érzelmek kölcsönösek. Azért, hogy most visszautalhassak rá: – És akkor, és akkor, mi van, ha a szerelem, a sze­relem, mindig kölcsönös? – Hát persze, hát persze. Hisz éppen ezért találták fel a tudattalant – hogy meg­értsük, hogy az emberi vágy a Másik vágya, és hogy a szerelem, amennyiben szenvedély, lehet, hogy nem tud a vágyról, de mégis teljes teret enged neki.” Kittler, i.m., 44, 59, ill. Butler, Jelentős…, i.m., 39–65.

[31] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 33.

[32] Uo., 82–83.

[33] Uo., 106.

[34] Uo., 86.

[35] Uo., 18.

[36] Uo., 63.

[37] Uo., 34.

[38] Aurelius Augustinus, Vallomások, ford. VÁROSI István, Bp., Gondolat, 1987, (X. könyv, VIII. fejezet), 289.

[39] Vö. Barbara Johnson, A vonatkozási rendszer: Poe, Lacan, Derrida, ford. Kovács Sándor = Testes könyv II., szerk. Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE, 1997, 145.

[40] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 14.

[41] Uo., 97.

[42] Uo., 111.

[43] Vö. Kulcsár-Szabó, „Én” és a hang…, i. m., 111.

[44] Ez a testi többlet Oravecz Kedves John című kötetében is megjelenik. Az Időcsapda című fejezetben a levél írója elmeséli, hogy aznap reggel, amikor fiával eljöttek Kaliforniából, beállították a kvarcórájukat, hogy ébressze őket. Az idő már akkor a tér (az ő testük által való) kiüresedését jelzi, amikor még el sem jöttek Kaliforniából. Mindez pedig felhalmozódott többletet okoz, és testi tünetekben nyilvánul meg még az indulás előtt: „[A]kkor M. hirtelen izgága lett. [F]olyton panaszkodott, hogy viszket a nyaka, és kínjában úgy nyújtogatta, mint egy kacsa. […] Aztán rajtam is jelentkeztek a tünetek. Idegesség vett rajtam erőt, újból rángatózott a jobb szemhéjam […]”Az órát hazahozták, amely utána is minden nap ébresztette őket az akkor beállított időpontban, amely jelzés „otthon” a nap közepén érte őket: „Mi nem vagyunk, nem lehetünk közömbösek. Mi halljuk, nagyon is halljuk. és bármivel foglalatos­kodunk, nyomban megállunk, felkapjuk a fejünket, egymásra nézünk, és elrévedünk. A jel nem tölti be rendeltetését, de nekünk így is mond valamit, és amit mond, az nem kevés.” A levél beszédhelyzete – amely az emlékezés (és levélírás) performatív aktusa – szintén az idő múlása okozta testi többletként értelmezhető. Oravecz, Kedves…, i.m., 80–83.

[45] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 113–114.

[46] Az 1972. szeptember szövegeinek egészével kapcsolatba hozható sorok találhatóak az Ódában: „A pillanatok zörögve elvonulnak,/de te némán ülsz fülemben.” „Ízed, miként barlangban a csend/számban kihűlve leng”, „tartalmaidban ott bolyong/ az öntudatlan örökkévalóság”, „De szorgos szerveim, kik ujjászülnek/napról napra, már fölkészülnek,/ hogy elnémuljanak.” József Attila verse hasonlóan ima­gi­natív síkra helyezi a szexualitást: „Nem oly nehéz – / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz. // Minden mosolyod, mozdulatod, szavad / őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. / Elmémbe, mint fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak, / te kedves, szép alak, / lényed minden lényeget kitölt. // hogy bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait”. József Attila Minden verse és versfordítása, Bp., Szépirodalmi, 1987, 361–365.

[47] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 115.

[48] Uo., 116.

[49] Uo., 117.

[50] Barthes, Beszédtöredékek…, i. m., 122–124. Barthes a távollétről így ír: „[…] (a nyelv a távollétből születik […] a távollét aktív gyakorlattá, elfoglaltsággá válik (amely megakadályoz abban, hogy bármi mást csináljak) […].” Uo. 31–31.

[51] Oravecz, 1972. szeptember…, i.m., 118.

[52] Kulcsár-Szabó Zoltán, „Én” és hang…, i. m. ,105.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)