Bajtai András versei

Billegő égövek peremén

Barbinak

Együtt töltött napjaink, akár az érett

gyümölcsök szüret után, áttetsző fényükkel

bevilágítják a kis lakást, ahová esténként

egymáshoz hazatérünk, és az univerzumot,

aminek legtávolabbi pontjain alaktalan

élőlények kutatnak világosság után.

Mintha csillagközi világítótorony kalauzolna

az égi zátonyok között, megtanultam az utat,

ami a sötét oltárból köveivel hozzád elvezet,

de ha mégis eltéveszteném az irányt, a kopár űr

lélegzete visszatart, hogy a billegő égövek

pereméről, akár egy lépcsőről, lelépjek.

Amikor alszunk, idegen Hold ragyog fel

a ködös tisztás felett, ahol óvatos mozdulatokkal

összetereli nyáját a pásztor, hogy állatai

az égitest szívébe metszett forrás vízéből

igyanak, amíg kalcedon álmunkból

a jégmezőkről vissza nem térünk.

Közelséged felmelegíti a szobát, aminek

bútorai sosem szenvedtek hiányt

kezed őszapó-röptéből, és ilyenkor úgy

bújok hozzád, ahogyan a kráter pereméről

lelógó takarónkba csavarva fogja be

énekesmadarait a boldog összetartozás.

Éjszakánként ágyunkban együtt

forgunk a galaxissal, aztán kitakarózunk,

hogy láthatatlan köszörűivel a szél

csiszolja le pórusainkat, miközben

az égő korong bűvöletétől megbokrosodott

lovak vágtatnak a vulkán csúcsa felé.

A világűr ringat, amikor veled vagyok.

Hazaértem, hazatértél. A csillagködbe dobált

kristálypoharak zenéje emlékeztet rá,

hogy érzékeimet hiába bénítja földi szorongás,

melletted otthon vagyok, és fejünk felett hiába

leskelődnek a műholdak, egyetlen békém – te vagy.

Jelenés

A hullámzás hirtelen megszűnt,

és a madarak egy sötét tömeg

vonzásának engedelmeskedve

veszélyesen felfelé kezdtek szállni.

Fénytelen, kihűlt fészkeiket

hátrahagyva, csőrükben egyetlen

szál dermedt csillagvirággal,

a szférák igézetétől lassuló-hűlő

érveréssel emelkedtek egyre

magasabbra. A kék diaszpóra első

küldöttjei a világűrben, galaxisok

égi vándorai, lesütött tekintettel

oltalmaztuk őket, hogy idegen égitestek

közelébe érve tanúsítsák színehagyott

emlékét a megszelídített égnek,

ami alatt borzongva téblábolunk.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)