Nem minden utca egyirányú

NORMAN MANEA: KÖTELEZŐ BOLDOGSÁG

Norman Manea vívódó, reflexív író, s erről a főműveként számon tartott A huligán visszatér című regénye (magyarul 2009 óta olvasható Koszta Gabriella fordításában, aki a jelen könyv utószavát is írta) és esszéi mellett már csak az is sokat sejtetően árulkodik, hogy a Vallasek Júlia fordította, 260 oldalnyi kötetben mindössze négy rövidpróza olvasható. Az Amerikában élő román szerző itt nem a poentírozott, tömören érzékletes novella, hanem a ráérős, kitérőkkel dúsított elbeszélés mestere, és bár manapság nincsenek „tiszta” műfajok, ez a különbség azért sokat elmond ezeknek a műveknek a világáról.

Noha mindig in medias res kezdődik, a történet lassan halad előre, kanyarog, és a szereplők is filozofikus alkatúak, éppen, mint az elbeszélő. A kihallgatásban hosszú verések és kínzások után megjelenik a nagy meditatív, akinek a státusát nem is igen sikerül körülhatárolni, de aki töprengések közben vallomásokat tesz: „Eltűrik nekem. A gondatlanságot, a lustaságot, a szeszélyt, a gyengéimet, a fantáziámat. Tolerálják. Végül beletörődtek, hogy afféle szükséges rossz vagyok. Mert hasznos vagyok nekik, szükséges.” (26.) És ez nem puszta trükk, mely a kihallgatott félrevezetését szolgálja – a történet nem az ilyen esetekben megszokott végkifejlet felé halad.

De mi a „megszokott végkifejlet”? Ha van valamiféle tanulság vagy következtetés, melyet Manea elbeszéléseiből levonhatunk, talán az, hogy még egy diktatúrában sem egyirányú minden utca. Az ember egyénisége még egy zsarnokságban is átüthet a rendszeren, és a munkás, aki nem akarja a főnök italát fizetni, mint más „rendes ember”, amolyan lázadóvá, Kohlhaas/Kolhász Mihállyá válik, Kleist-Hajnóczy szereplőjére emlékeztet, csak szürreálisabban: „…Visszatér azonban éjszaka. Egyre gyakrabban, éjjelente. Lassan közelít egy szurok- és gőzalagúton át. Növekedett, közeledett, olyan lett, amilyennek ismerték: kicsi, törékeny, hosszú karok, fiatalos haj, éles tekintet.” (Ablak a munkásosztályra – 175.)

A diktatúra nincs túlreferencializálva, csak abból sejthetjük, hogy az alapélményt a Ceaușescu-féle Románia szolgáltatta, hogy egy román író műveit olvassuk, s bennük román nevek találhatók. Azt pedig, hogy kommunizmus van, az „elvtárs” főnév használatából meg olyan részletekből, mint például ez: „A kizárásáról rendelkező gyűlésen Vrînceanu doktornő nem tudja kielégítően megmagyarázni, miért lakik náluk több éve az édesanyja, és főleg azt, hogy miért bízta rá, a reakciós elemként és rendszerellenes viccek és hírek kiötlőjeként fogva tartott Vrînceanu mérnök nejére egyetlen lányának, Doloresnek a nevelését. Az immár tízéves kislány éltanuló egy különleges iskolában, és pionír lévén óvni kell a régi társadalomhoz tartozó deklasszált elemekkel való kapcsolattól.” (Robotkép – 98.) Manea tehát anyanyelvi szinten beszéli a kommunista diktatúrák fanyelvét, és elbeszéléseiben ez a fűrészporos pártgyűlés-dialektus az egyik valóság. A másik az álmatag kihallgató, a lázadó munkás, a házukban valaki által ottfelejtett trencskó miatt kiakadó nő valósága – nyersen szólva a rendszer, az emberekre ráerőltetett valóság mellett az, amelyet élnek. Csakhogy képtelenség ilyen megnyugtatóan szétválasztani a dolgokat, kénytelenek vagyunk tehát arra gondolni, hogy az esőkabát minden jelentéktelensége ellenére azért hat olyan zavaróan, mert az emberek annyira kisszerűnek érzik az életüket. Milyennek is éreznék? Deklasszáltnak kell tartaniuk „rendszerellenes” szüleiket, és úgy gondolniuk a saját gyermekükre, mint „éltanuló pionírra”, akit nem maguknak nevelnek. Eleve két valóságban élnek tehát: egyrészt abban, amit muszáj gondolniuk, másrészt abban, amit valójában gondolnak. Nem csoda, hogy akár esőkabát vagy bármi csekélység nélkül is megőrülnek.

Erre utalhat a kötet címe is. A Fericirea obligatorie (Kötelező boldogság) című, a iași Poliromnál 2011-ben kiadott könyv az alapkiadás, benne ugyanaz a négy elbeszélés. A román kiadó idéz egy recenziót a New York Times-ból, mely mindenféle óvatosság nélkül utal Ceaușescura, ezáltal az egzotikus irodalomba rekesztve Maneát. Utószava befejezésében Koszta Gabriella így rajzolja meg az író „családfáját”: „Látásmódja, iróniája, írói stílusa, érzékenysége leginkább olyan nagy elődeiéhez hasonlítható, mint Gogol, Kafka és Bruno Schulz.” (A képtelenségek diszkrét bája – 257.) Ez jó megközelítés, mert nem köti röghöz az írót, ráadásul főleg a látásmódjában tényleg van valami a felsoroltakéból, elég az olyan nyilvánvaló rokonságra gondolni, mint amilyen a köpönyeg és az esőkabát, illetve az általuk kiváltott drámák között figyelhető meg. Másfelől Manea konkrétabb ugyan, mint Kafka, az újbeszél és a megnevezések sokkal vaskosabb(ak), mint A per szerzője esetében, ám a valóságfölöttiségben, a lidérces álomban már igencsak rokonok.

Ez azonban tényleg puszta megközelítés, igyekezet, hogy egy írót elhelyezzünk valahol az olvasó érdekében. Aki fellapozza a Kötelező boldogságot, az pontos, rövid mondatokat talál majd (Vallasek Júlia kreatívan megbízható fordításában), melyekből jókora életszelet áll össze egy furcsa világból. Valóság, valóságfölötti? Ha megéljük, minden valóság.

Demény Péter

FISZ–Jelenkor Kiadó

Budapest, 2016

258 oldal, 2990 Ft