Boda Magdolna: Csak a hó csillogott…

Csak a hó csillogott… húszméterenként megvilágította egy lámpa fénye, ropogott az ütemes léptek alatt, apa és alig lányka… apám és én…

Öröm és keserűség szorongott picinyke lelkemben, már előre tudtam, hogy hiányozni fognak az otthoninak, a városi fények, zajok, a kipufogók szaga, az az aszisztolés zörej, amivel ide születtem, s ami részemmé lett végérvényesen és megmásíthatatlanul.

Csak a hó csillogott.

És puha pelyhekben hullott a csend.

Távolból kutyaugatás ugrott elő, aztán az is elhalt.

Ropogott a hó a talpunk alatt, kezem apám kezében…

vagy tán nem is fogott kézen? – lehet, hogy apám sosem fogott kézen?

Az ember mindig szebbet emlékszik mint ami volt.

Utólag már könnyebb a hazugság.

Karácsony.

Piros betűs napok a naptárakban. Napok, amikről álmodozni lehet, napok, amelyekről Ilonka néni, a dadus szürrealista meséi szóltak, amelyek úgy kezdődtek: anyuka reggel kimegy a piacra, tyúkokat vesz, megkopasztja, elkészíti az ünnepi ebédet, kalácsot is süt, aztán este megérkezik a Jézuska, belopakodik a sötétbe, és feldíszített karácsonyfát hoz ajándékokkal. (Ilonkát egy kicsit fél-nótásnak tartották, de a szíve aranyból volt.)

Persze sose történt a mese szerint.

Pedig történhetett volna.

A szürrealista mesék nem történnek meg.

Jézus nem jött el, se karácsonykor, se máskor. Pedig üres kézzel is jöhetett volna.

Iskolaszünet miatt engem vittek el hozzá.

Lépkedtem a ropogó hóban, s szorítottam apám kezét, utcalámpa, csillogás, ropogás és kutyaugatás. Lelkem örömmel volt tele, mert nagymama úgy, de úgy tudott nekem örülni, ahogy senki más, és féltem, mert akárhogy is, de idegen voltam ott, vendég, és nem tudom mi volt a kevésbé rossz, az idegenek karácsonyfái vagy a hétköznapok karácsonyfa nélkül.

Az öreg házak ablakaiból fények szűrődtek ki, nem fényük, csak melegségük jutott át a függönyökön, – firhangokon, ahogy nagyanyám mondta.

Féltem, hogy ha sokáig tart az út, jöttömre elolvad a hó, eltűnik a tél.

A ház – nagyanyám így hívta azt az épületet, a ház – két helyiségből állt, egy földes padlójú konyha sparherttel, konyhaszekrénnyel, asztallal, paddal (a padon két zacskó, egyikben fehér kenyér, magunknak, a másikban barna a kutyának) és ággyal, valamint a kemenceszájjal. Nagymamám tulajdonképpen ebben az egyetlen helyiségben élt, itt evett, aludt, s mikor már telepes rádiója lehetett itt szórakozott, itt olvasta Nők lapját, amiket Ica nénitől, apám húgának fodrászüzletéből kapott és a Szabadföldet, amit a postás hozott neki hetenként, és amit én is olyan szívesen olvastam.

A tisztaszobában egy vastagfájú barna szekrény volt, egy asztal paddal, két összetolt ágy, amelynek mintázata megegyezett a szekrényével, egy rézfogantyús fiókokkal teli sublót, rajta hófehér lyukmintás terítő, mint amilyennel a szomszédember volt letakarva a ravatalon, s ami még most is borzongással tölt el. A sublót tetején kis Mária szobrocskák, családi fényképek, apró kegytárgyak voltak, és itt volt a kereszt is.

A sublót fölött nagyméretű szentkép lógott, a három kép közül az, amelyiken Jézus a kezében tartja a lángszínnel körülrajzolt szívét…

Féltem, féltem és fáztam.

Féltem attól, hogy igaz lehet az, hogy Isten minden mozdulatomat, sőt gondolatomat is látja. És fáztam, mert hideg volt.

És mert egyedül voltam.

Mert félelmemben egyedül voltam.

Akárhány karácsonyra érkeztünk, mind így történt.

Nagymamám mindannyiszor várt, a szobában mégis rettenetesen hideg volt, pedig a kemencében csak frissíteni kellett a tüzet (talán egyszer-kétszer még tök is sült a kemencében, de ez ritkán történt). Puffadt dunna alá bújtunk, de a dunna tán hidegebb volt, mint odakünn a hótakaró.

Villany nem volt, csak petróleumlámpa, abból is csak egy; nagymamám kezében lámpa, alakja fénycsíkot húz, a fény bevilágítja a szobát, Jézus kezében tartott lángkeretű festett szívét, Szűz Máriát, a fény folytonos mozgásától a tárgyak furcsán elmozdulni, remegni látszanak, az árnyékok ijesztően vonaglanak… odakinn kutyák ugatnak… idebenn se fény, se semmi, csak nagyanyám öreg-erőtlen töppedt alakja… lámpa a kezében.

Volt karácsonyfa, vagy volt pici fenyő… vagy csak egy ága, csillagszóró és üveggömbök nélkül, hogy cukor volt-e rajta, már nem emlékszem… csak a festett diókra, a legszebb diók voltak, amik valaha karácsonyfán csüngtek.

A fa mégsem az én karácsonyfám volt.

Nem is nagyanyámé.

Jézusé volt.

A karácsonyi templom is hideg volt, néha azonban már öt percnél is hosszabban tudtam figyelni a papra: szeretetről, békéről beszélt, ma is fülembe cseng szép ünnepélyes tónusú hangja, és ott és akkor béke és szeretet volt, és gyerekfejjel nem értettem, mindez hova tűnik el abban a pillanatban, mikor a mise véget ér. Hát nincs mindenkinek Jézusszív képe?, hát mások minden cselekedetét, gondolatát nem?…

Lehet, hogy másra kellene emlékeznem? Kandírozott gyümölcsre, porcelánbabákra? Illatos mákos és diós bejglikre, narancsvörös gyertyalángokra?

A hó ma is pont úgy csillog, talán ma is ugyanaz a lámpa világítja meg.

Nagyanyám halott.

Apám is.

De hol, kinél lehet a Jézusszíve kép? Hol, kinél lehet a sublót, a kereszt, hol vannak a mozsarak, szakajtók, a faszenes vasaló?

Nagymama, te is hol vagy? És hol vagy apám?

És hol vagyok már én is, az egykori kis-magam?