Tiszatájonline | 2016. december 21.

Turi Tímea versei

Először a formáktól búcsúzunk:
a ritmusra lüktető sorok alól
egyenként húzzuk ki csipesszel
a hosszú és a rövid verslábakat.
Azután a hangsúlyok következnek.
Hálókocsiba ültetjük a mondatok
zakatolását, és megkönnyebbülten
integetünk nekik, mikor elindul
a vonat velük.
[…]

 

12244070_1061873583844734_1083256056_nTuri Tímea (Makó, 1984) a szegedi bölcsészkar magyar és kommunikáció szakán végzett. Budapesten él, a Magvető Kiadó szerkesztője. Könyvei: Jönnek az összes férfiak (Kalligram, 2012), A dolgok, amikről nem beszélünk (Magvető, 2014). Az Anna visszafordul című tervezett kötete, amelynek megírására a Móricz-ösztöndíjat elnyerte, elsősorban irodalmi, mitológiai és hétköznapi női szereplőkön és szerepeken keresztül vizsgálja a nemek közötti társadalmi munkamegosztás konfliktusait.

 

 

A költészet története

 

Először a formáktól búcsúzunk:

a ritmusra lüktető sorok alól

egyenként húzzuk ki csipesszel

a hosszú és a rövid verslábakat.

Azután a hangsúlyok következnek.

Hálókocsiba ültetjük a mondatok

zakatolását, és megkönnyebbülten

integetünk nekik, mikor elindul

a vonat velük. Végül a jóhangzás

következik, a rímkényszer, és egy

szikár szakítólevél a hasonlatoknak.

Ezután a nyelvet köszöntjük:

üdvözlégy gyönyörű fordíthatatlanságunk,

igaz emberségünk, erős magyarságunk,

ragyogjál, jelentés, császár új ruhája,

te légy a forma,

te légy a forma.

 

 

Panaszkönnyv

Van ő. Szoktál panaszkodni róla nekem,

és én neked őróla, de ha együtt vagyunk hárman,

akkor együtt hallgatjuk, hogy ő panaszkodik a negyedikről,

akiről mi is szoktunk egymás között, de előtte mégsem illik.

Tudom, ha kilépek az ajtón, ti is panaszkodtok rólam,

és bevallom, néha én is panaszkodom rólad, bár nem nekik,

hanem annak, akiről nem szoktam panaszkodni.

Nem azért, mert ne lenne mit, hanem mert nincs kinek.

Tükörbe nem tudni nézni

Ti látjátok ilyenkor magatok, fiúk,

ti tényleg látjátok, hogy mit csináltok?

Szép, szép a munka, hogy fogytok, hogy híztok,

hogy családapák lesztek vagy agglegények,

hogy hozzásimultok a múló időhöz,

de most komolyan. Ugyanazzal a kézzel,

amivel megfogjátok a kenyeret, nők mellét,

a kapaszkodót a metrón, a kézzel, amivel

hibázni tudtok és javítani, most komolyan,

látjátok ilyenkor magatok, férfiak,

mikor ezzel a kézzel megnyomjátok

a szelfigombot?

Helyzetdal

 

Szép fiú vagy. Miért viselsz legingszet?

Ilyen rövid pólóval legingszet hordani

még egy lánynak is fura. Vékony a derekad,

mégis látom, hogy izmos vagy, formás, olyan,

aki azonos magával. Mellettem állsz a buszon,

és kapaszkodsz. Ha beszélgetnénk, elmondanám,

hogy úgy unom a BKV-lírát, a metabaszhatnékot,

az udvarlási számlát: bárcsak minden az lenne, ami.

Csak semmi hátsó szándék! Édes fiam:

ne hordjál legingszet.

A gesztusok

Íme, ezek itt gesztusok.

Tudom, elfordultok tőlem.

Sejtem, hogy majd ki marad,

és kinek lesz hallgatni könnyebb;

elég egy rossz poszt, egy félrement

levél, egy ügyetlen mondat –

ha az árnyékra fény vetül,

attól még árnyék maradhat.

Tudom, hogy tőlem elfordultok,

pedig ti még nem tudjátok;

aki marad, se kérdezzen –

hibáztam. Hibáztak mások.

Pedig nem akartam kitűnni,

hosszú sort sose akartam.

Egy széket az asztal végén csak,

hogy ott pár képet mutassak.

Hogy tudjam, az az élet is élet,

amit nem mesélnek, csak úgy van:

mosás, teregetés, rendrakás,

az, hogy tiszta legyen a konyha.

Nekem számítanak a gesztusok!

Innen tudom majd, ki ért meg,

ki nem akar majd kérdezni,

és ki fordul el tőlem végleg.