„A bárka negyvennyolc méter hosszú, a házikó harminckét méter hosszú. Az indiánok úgy tervezik, hogy halkan, titokban lepottyannak a behajló facsemetéről a házikóra, ahogy a bárka elvánszorog alatta a másfél kilométer per órás sebességével, és lemészárolják a családot. A bárkának másfél percébe telik, mire elhalad az ág alatt. A harminckét méteres rönkházikónak egy percébe telik. Nahát: mit tesz a hat indián? Önök talán harminc év alatt sem találnák ki, és gondolom, még úgy is feladnák. Ezért én elmondom, hogy történt. A törzsfő, aki Cooper indiánjaihoz mérve kimagaslóan értelmes személy, gondterhelten figyelte, ahogy a sétahajó beszuszakolja magát alá, és mikor a számításai szerint, amennyire meg tudta ítélni, végre eljött a legtökéletesebb pont, elengedte az ágat, és leugrott. De elvétette a házikót! Hát, ez történt. Elvétette a házikót, és a dereglye tatjára esett. Nem volt olyan nagy esés, de őt kiütötte. Ott feküdt eszméletlenül. Ha a ház harminchárom méteres, akkor sikerült volna az ugrás. Nem az ő hibája, hanem Cooperé. A hiba a ház szerkezetében volt. Cooper nem egy építész.
Maradt még a pakliban öt indián.
A hajó közben elhaladt, és már nem érik el. Hadd magyarázzam el, mit csináltak ők öten – önök egyedül úgysem találnák ki. No. 1. a hajó után ugrott, de mögötte esett a vízbe. Akkor No. 2. is a hajó után ugrott, de még inkább mögötte esett a vízbe. Akkor No. 3. is a hajó után ugrott, de jókora távolsággal mögötte esett a vízbe. Aztán No. 4. is a hajó után ugrott, de végképp mögötte esett a vízbe. És akkor még No. 5. is a hajó után vetette magát – mivel hogy Cooper indiánja volt. Ami az intellektusát illeti, egy Cooper-indián és a sarki szivarbolt előtt ácsorgó indián közötti különbség nem jelentős. A bárkás epizód igazán a képzelőerő magasztos kitörése, de nem izgalmas, mert a részletek pontatlansága a koholtság színezetével és általános valószerűtlenséggel hinti meg. Ez abból következik, hogy Cooper alkalmatlan a megfigyelésre.”
Twain esszéje Cooperről fergeteges, szellemes, zseniális, és ehhez nem kevéssé járul hozzá Mesterházi Mónika remekbe szabott fordítása. Ez az irodalom fekete mágiája. Ha valami rosszul van megírva, holott igaz, az senkit nem érdekel; ha ellenben valami remekül van megírva, holott nem igaz, az mindenkit érdekel.
De hát miért, kérdezhetik, mi nem igaz Twain esszéjében? Nos, szerintem semmi. Pontosabban: mindaz, amit mond Twain, igaz lehet, ez az igazság azonban senkit nem hoz lázba.
Hogyan, hördülhet fel az igazság számos bajnoka, ugyan kit nem hoz lázba az igazság? Arra kérem az ájuldozókat, gondolkodjanak el egy pillanatra.
Gondoljanak például Az öreg halász és a tengerre. Az a csónak, amelyben Santiago halászik, olyan, amilyen – csak óceáni halászoknak és pikírt írótársaknak juthat eszébe, hogy megmérjék. A szöveg dikciója meggyőz arról, hogy ez a halász ebben a csónakban ment ki a vízre, és ez minden, amire mindenkinek, aki egy irodalmi szöveget irodalmi szövegként olvas, szüksége van.
Vagy vegyünk egy még ékesebben szóló példát. A Száz év magányban José Arcadio vére elkezd folyni, Ursula innen tudja meg, hogy a nagyobbik fiát megölték. „Vércsík jelent meg az ajtó alatt, áthaladt a nappalin, kifolyt az utcára, egyenes vonalban végigfutott az egyenetlen járdákon, leereszkedett a lépcsőkön, és felkapaszkodott a kőkorlátokon, továbbfutott a Törökök utcáján, jobbra fordult egy utcasarkon, balra egy másikon, majd a Buendía-házhoz érve derékszögben megtört, befolyt a csukott kapu alatt, áthaladt a nagyszobán, szorosan a fal mellett, hogy be ne szennyezze a szőnyegeket, továbbment a másik szobán, nagy ívben megkerülte az ebédlőasztalt, kijutott a begóniás tornácra, észrevétlenül elsiklott Amaranta széke alatt, aki számtanórát adott Aureliano Josénak, áthatolt a magtáron, és kibukkant a konyhában, ahol Ursula éppen harminchat tojást készült feltörni, hogy a kenyértésztába tegye.” Twain bizonyára felsikítana: hol láttak már vért, egyáltalán bármit felfelé folyni?! Hiszen ez csakugyan minden törvénynek ellentmond, tudja mindenki, aki nyitott szemmel jár a világban.
Csakhogy ez tökmindegy. Marquez úgy írta meg a regényt, hogy a világában felfelé folyhat a vér, ha egy férfi vére meg szeretné találni a férfi anyját.
Egyik évfolyamtársnőm mesélte, hogy a Kő hull apadó kútba című Szilágyi István-regényben olyan házak vannak, melyeket fel sem lehetne építeni. Szilágyi István sem egy építész. Az anekdotán nevettem, de soha nem jártam utána az igazságnak, és nem azért, mert nincs térlátásom. Hanem azért, mert úgy gondolom, az irodalom nem referencia és areferencia folyamatos ütköztetése, szaladgálás „irodalom” és „valóság” között.
Ha Twain le akarja mérni Cooper bárkáit, ki akarja számítani, honnan kell az indiánok leessenek a fáról, hogy igazán oda essenek, ahová esniük kell, élvezettel figyelem ennek a nagy írónak az igyekezetét, hogy egy másik nagy írót ellehetetlenítsen. Én azonban imádtam Coopert, az egész kamaszkorom vele telt, ma is szívesen olvasom, és azt hiszem, az irodalom meggyőző ereje nem a centimétereken múlik.
Demény Péter
