Jeruzsálemi útinapló

2016. november 12.

Viktor megállíthatatlan, szünet nélkül nyomja. Jól teszi. Szombat, Cfátba indulunk, s megint ő a guide-unk. Odafelé tanulságos történetek az izraeli-palesztin együttélésről: adatok, és sok egyéb. Jobbra nézek, homályosan látom a Golan-fennsíkot, így pedig látom és hallom az ezerszer látott és hallott híreket is, melyek egykor otthon, vacsora után egy nagyon távoli ország nagyon messzi konfliktusairól tudósítottak, amelyekhez soha semmilyen formában nem lehet közöm. Most pedig, íme. Közöm ugyan ezúttal sincs, miattam senki nem fog tárgyalóasztalhoz ülni (nota bene, lőni se), de a busztól alig pár méterre húzódik a szögesdrótos kerítés, és ezen a szakaszon fojtogatón beszűkül az amúgy is karcsú ország. Nézzük a google-n, Cfát (Sefad) gyakorlatilag egy kőhajításnyira van Szíriától. Mennyi lehet Damaszkusz, kilencven-száz kilométer?

A cfáti meglepetés Chava Lustig, aki itt, a világ egy eldugott szegletében hozta létre és működteti leszerelt katonafia segítségével a magyarországi nyelvterületről elszármazott zsidók múzeumát. Nagyon kedves hölgy, és nagyon erélyes is, tudja, hogy kevés időnk van, igyekszik a lényegre szorítkozni. Pedig hányféle lényeg van! Tátott szájjal hallgatjuk a gettóban átélt borzalmakat, a megrendítő és felemelő pillanatokat a nyilas uralom árnyékában. Árnyékában? Benne a legsűrűjében. A sárga csillagjára, mert zsidóságára büszke kicsi lányról, a jóhiszeműségről, amivel összetereléskor a bizonyítványát vitte, s elkenődött, mikor az okmányt a hatóság nevében eljáró pribék összetépte. A két szardíniás konzervről, amit hónapokig cipelt a kisöccsével, hogy majd a szüleiknek, hisz megígérték, hogy jönnek értük – és akikről nem sokkal ezután kiderült, hogy már nem jönnek soha, és a gyermek fölkerekedett, és elindult Izrael felé, Chava Lustig pedig csak most, 2014-ben, hetven, ki kell mondani még egyszer, annyira szörnyű, hetven évvel később tudta meg, hogyan végeztek szüleivel a nyilasok. A kertben szedegetjük a cédrusok termését.

Visszafelé tanulságos történetek az izraeli–palesztin együttélésről: adatok, Gáza, és sok egyéb. Aki másodszor lő, az is először lő. Sose lesz béke már?

Délnek vesszük az irányt, jöhet a várva várt tengerpart. A fürdőzés elmarad, mert mire megérkezünk, a Földközi-tenger szigorúan ostorozza a beachet, és egyébként is sötétedik, de a remek arab konyha a Louis de Funèsre emlékeztető és hozzá hasonlóan mozgékony pincérrel bőségesen kárpótol. Ahogy kilépünk az étteremből, mintha csak bennünket üdvözölne, rázendít a müezzin. Tel-Aviv-Jaffa remek hely, és nagyon szereti a turistáit. Mi is szeretjük őt, de a fáradtság jelei egyre inkább szembetűnők.

Sötétben száguld velünk a busz otthonunk, Jeruzsálem felé, és Shlomo, a reggel még mogorva sofőr is teljesen meg van enyhülve. Utolsó vacsora, utána még belefér egy sör, és egy kis városnéző ismétlés. Másoknak. Az én tájképem a szűk kis szoba, benne a szétdúrt holmival, pólók, fehérnemű, Cfátból hozott cédrustermés-törmelék, könyvek. Mint Jónást a cet, elnyeli őket a bőrönd.

Kiss László