Angliába kellett volna mennem

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

– A mai alkalommal* járjuk körül azt a témát, hogyan szakadtál el Berettyóújfalutól, és miként kerültél Újfalunál nagyobb szabású és érdekesebbnek tűnő városok vonzásába. Budapest különösen fontos szerepet játszik az életedben, első ottléted alkalmával a Hungária Szállóban laktatok, a szoba ablakai és az erkély pedig a Dunára nézett.

– Ez egy franciaerkély volt, és amikor kiléptem, akkor a Dunát és a királyi várat láttam, ami számomra monumentális élmény volt. De emlékszem kisebb csodákra is, amikor vonattal jöttünk, valamennyit láttam Angyalföldből, de megcsodáltam még a vonatból a sokemeletes banképületeket is.

– Hány éves voltál akkor?

– Olyan 5 éves.

– Én is 5 évesen jártam először Berettyóújfaluban, a látottak számomra is megrendítő élményt jelentettek, és ezt nem ironikusan mondom.

– A pesti szálloda, ahol laktunk tele volt csodákkal. Először is nagyon különös és kellemes illata volt az ott használt szőnyegtisztító szernek, amely áthatotta az egész foyer-t. A szobában pedig volt egy csengő, amin különböző figurák voltak, szobaasszony, szobapincér és még több más figura is volt. Egy éjszaka egyedül maradtam, mert a szüleim elmentek valahova. Azt hiszem bőgtem is, de aztán érdekesebbnek látszott, hogy felfedezzem a szobában lévő tárgyak használatának módját. A csengővel kezdtem, megnyomtam egymás után a figurás gombokat, és egymás után jöttek a szobaasszonyok és szobalányok, a pincérek, és azt gondolták, hogy szükségem van valamire. Aztán mikor látták, hogy csak egyedül vagyok és unatkozom, akkor meséltek történeteket és hoztak mindenféle játékot, úgyhogy kényeztettek, ami nem volt ellenemre. Aztán nagyon tetszett Latyi Matyi, Latabár Kálmán az Operettszínházban, láttam a János vitézt a margitszigeti szabadtéri színpadon, ott volt még az állatkert és az angolpark is, meg mindenféle különös helyek, mint például az Arizona bár.

– Az Arizonában volt matinéműsor?

– Az nem, de délelőtt a bárban cukrászda, és valamiféle bisztró működött. Emlékszem anyám, aki nagyon pákosztos volt, valami nagyon különöset rendelt, tejszínnel pépesített libamáj sonkába tekerve. Nagyon érdekes volt a bár atmoszférája, ami kíváncsivá tett, és eloldalogtam anyám asztalától, mentem befelé, és megérkeztem a színpadra. A színpad a helyiség közepén egy forgó és alulról kékes fénnyel megvilágított üvegpadló volt, amelyre mindenféle figurák voltak festve és a világítás kivetítette azokat a falakra, köröskörül pedig páholyok voltak.

– Volt valaki a színpadon?

– Nem, a művésznők még valószínűleg aludtak.

– Az Arizonát láttad működésében?

– Nem, de még így üresen is nagyon csodálatos volt látni, máig emlékszem a berendezés részleteire, minden olyan zsúfoltan szép volt. Aztán jártunk a királyi várban is, nagyon kíváncsi voltam, hogy mikor találkozunk Horthy kormányzóval, amire aztán soha nem került sor. Ekkor még tiszteltem a kormányzót, meg is volt nekem otthon ólomból.

– Mennyi ideig tartott ez a kirándulás?

– Nem sokáig, pár napig.

– Mi volt a kirándulás célja?

– Borzasztó célja volt, egyrészt vásároltak a szüleim, másrészt pedig bentlakásos gyerek intézményeket látogattak végig, mivel átmenetileg el kellett bennünket helyezni. Apámat 1938-ban behívták katonának, ekkor még zsidókat is katonának hívtak be, és nem munkaszolgálatosnak. Apám pedig elment felszabadítani Kárpátalját, ami aránylag szelíd vállalkozás volt. Még az első világháborúban tüzér volt, és a nagyanyám a lelkére kötötte, hogy kisfiam soha abba az irányba ne lőjetek, ahol ember van.

– Praktikus tanács egy világháborúban.

– Apámék Kárpátalján, Ungváron egy kis szállodában laktak egy berettyóújfalui barátjával, ahol fogadta anyámat is, talán valahogy pénzzel intézhették el ezt a civil lakhatást. Mindenesetre anyám úgy döntött, hogy neki kell átvennie apám szerepét a boltban, ezért mi, a nővéremmel egyetemben egy pesti gyermek intézménybe kerülünk és ott majd nagyszerű dolgunk lesz.

– Angol mintára.

– A Svábhegyen volt, és úgy hívták, hogy ’Péterék’, ami az intézményt működtető család vezetékneve volt. Ebben az intézetben kellett hetekig lennem, ami számomra maga volt a pokol. Kezdődött rögtön azzal, hogy észrevettem anyám ravasz manőverét, hogy elhelyez, aztán majd jól le fog lépni, amit kitartó bőgéssel próbáltam megakadályozni. Évike nővérem derűs angyali lélek volt, és voltak ott hozzá hasonló nagyon kedves kislányok, akikkel rögtön el is kezdett játszani. Amikor édesanyám ott hagyott engem a pácban, elég kitartóan bőgtem, de odajött hozzám egy nagyon kedves és bátran kezdeményező kislány, és megkérdezte, hogy miért sírok. Aztán váratlanul azt mondta, hogy van szardella pasztája, és megkérdezte, hogy van-e kenyerem. Mondtam, hogy nincs kenyerem, csak kekszem, de aztán arra jutottunk, hogy a szardella paszta és a keksz jó együtt. Kipróbáltuk és ehető volt, amivel elkezdődött egy barátság, vagy talán valami szerelemféle is, mert ez a kapcsolat eljutott elég messzire.

– Szóba került a házasság is?

– Az nem, de a kislány bemászott a szobám ablakán, és elég gyorsan eljutottunk odáig, hogy megmutattuk egymásnak mindent, amink van, ami nekem csalódást okozott.

– Többre számítottál?

– Igen, nem volt rajta semmi különös. Ráadásul tőlünk nem messzire, a harmadik ágyon aludt a Joli, egy kövér és nem nagyon barátságos nevelőnő, aki nagyokat herrentett, amitől nagyon megijedtünk, és összebújtunk a takaró alatt, aztán pedig gyorsan el is aludtunk. Reggel aztán a Joli ébredt előbb, be voltunk ugyan takarózva a fejünk búbjáig, de több volt a láb az ágyam végében az illendőnél, úgyhogy kirángatott mindkettőnket és kegyetlenül elfenekelt. A Jolival nem volt nagy a rokonszenv már kezdetben sem, alighanem visszataszítóan elkényeztetett gyereknek tartott. Az első este történt, hogy borjúmáj volt vacsorára, amit ilyen X-lábú kerti asztalokon szolgáltak fel, utáltam a májat, ezért ledobáltam a májdarabokat a földre, és a lábammal próbáltam eltemetni. De szerencsétlenségemre volt ott egy undok kutya, aki észrevette, hogy mit csinálok, odajött és elkezdte kikaparni a májat, amire dühös lettem, és megrúgtam, ő pedig megharapott. Persze elkezdtem bőgni, és otthagytam az asztalt meg a borjúmájat.

– Sírós gyerek voltál?

– Nem voltam sírós, rendkívüli helyzetekben inkább csak ordítottam. A kislánnyal viszont jókat játszottunk, nagyon tetszett a kis fekete szeme, a fekete hajacskája, ilyen kis izgő-mozgó nyugtalan és nagyon bátor lány volt. Voltak jó dolgok is, ilyen volt a csúszda, ahol lehetett seggen csúszni, vagy hasalva, ami már bátrabb dolognak számított. Az ott lévő gyerekek többségét viszont nem szerettem, pestiek voltak, nagyképűen viselkedtek, és olyan szavakat használtak, amiket nem ismertem.

– Éva nővéredtől elválasztottak az intézetben?

– Nem, de ő azokkal a helyes kislányokkal játszott, akikkel már az első napon összebarátkozott, én a kicsik között voltam a 3 év korkülönbségnek köszönhetően. Ráadásul tőlem eltérően Éva kedvesen és sugárzóan beilleszkedő kislány volt. Azóta már egy elszántan autonóm személy lett, de akkor még engedékenyen mosolygott, amikor mondták, hogy énekeljen vagy szavaljon, esetleg mutassa meg a szép ruháját.

– Hogy kerültél haza?

– Kárpátalja dicsőséges elfoglalása után apámat leszerelték.

– Mennyi ideig tartott édesapád katonai szolgálata?

– Három vagy négy hetet, aztán ’39 nyarán is behívták apámat, még mindig katonának és nem munkaszolgálatosnak, akkor egy ’Török’ nevű intézetben voltam, de arról nagyon kevés és homályos emlékem van.

– Az is Budapesten volt?

– Igen, és az is a Svábhegyen. De akkoriban az igazi nyaralások nem ezek voltak, hanem Máramarosban, a családi erdészetben töltött hetek. Nem volt számomra otthonos a budapesti világ, nem gondoltam, hogy valaha Budapesten élek.

– De azt mondtad, hogy elkápráztatott a város?

– Az épületek igen, de az emberek nem voltak kedvesek, a pesti fiúk lekicsinyelték a vidékieket, ráadásul olyanokat mondtak, amiket nem értettem, hogy ’srácok’, meg hogy ’leesett a 20 filléres’. Igényeltem a ház körül a kertet, és egy idő után túl nagynak éreztem az emberek sűrűségét is. Számomra a tájban kellett lenni valamilyen pataknak, vagy folyócskának, ami olyasmi, mint a Berettyó, a partján ligettel és abban egy erdei tisztással.

– Milyen élményekből táplálkozott ez az ideálkép?

– Inkább a máramarosi élményekből, a hegyekben sokféle vízfolyás volt, talán a legkülönösebb, hogy ne mondjam fizikai valószínűtlenség egy vízesés, amely alatt szárazon át lehetett menni, mivel homorú volt a szikla, amin a patak átbukott. A nagybátyámmal lejártunk egy patakhoz, amelyben pisztrángot lehetett fogni akár szabadkézzel is, amit aztán este nyársra húztunk. Gyönyörűnek láttam a farönköket szállító kis tehervonatból a tájat. Nagyon rejtelmes volt a cigányok jövetele, akik mindig csoportosan érkeztek, a férfiaknak a hosszú hajuk és szakálluk az övükig ért szinte, és csuporban hozták a szamócát. Volt köztük egy nagyon szép, merész és kicsit szemtelen kislány, aki azzal ijesztgetett, hogy kifordította a szemgolyóját úgy, hogy csak a fehérje látszott. Mindig menekültem előle, de ő csak jött utánam a fehér szemével. Frank Gyuri, nálam öt-hat évvel idősebb unokabátyám, aki ügyes és nagyon jóképű gyerek volt, nagyon jól tudott lovagolni az ilyen kis hegyi lovakon. Gyuri rendszeresen maga elé vett engem, és ezt a kislányt is, aki elém ült, visszafordult és villogtatta a fehér szemét. Volt, hogy olyan pallókon lovagolt át velünk a Gyuri, ami csak két deszkából állt. De Máramarosban a városi élmények is nagyon különösek voltak. Volt egy Aknaszlatina nevű város, a főterén egy börtönnel. Ennek a börtönnek volt egy olyan külső része, mint az állatkertben a kifutó, egyfajta külső ketrec, ahol ott ültek a rabok, akik mindenféle színes a játékot faragtak és szögeltek, kakaskát, szekérkét. A játékokat árusították a rácson keresztül, s az ebből származó jövedelmüket a börtönkantinban költhették el. Nagyapám mindig adott pénzt, hogy ezektől a raboktól vásároljunk. Elég jó volt a viszonyom mozdony gépészével és a fűtőjével, megengedték, hogy szenet lapátoljak a kazánba, ami kifejezetten nagyfiús cselekedet volt, ugyanolyan nagyfiús, mint például megkapni a kantárat. Gyerekként ilyenek voltak számomra a jó dolgok. Vagy ott volt még Hajdúszoboszló. Jártál Szoboszlón?

– Néhányszor, nem sokszor.

– Nagyon színes volt akkoriban, és egy sor különös dolgot lehetett csinálni, így például voltak ilyen kis spárga hálócskákban tojások, amelyeket beleengedtek az attrakcióra kíváncsi fürdőzők az aknákból felbugyogó forró vízbe, és a tojások megfőttek. Nagy élmény volt a hullámfürdő, és a csónakázó tó is. Ehhez csak a debreceni strand volt fogható, amelynek a bokrai szoborszerűen voltak nyírva, némelyik madarat vagy medvét formázott.

– Debrecenbe gyakran eljutottál?

– A fürdőbe többször is, aztán ott volt még a Nagyerdő. Apám néha bement a Sesztinához, akinek a legnagyobb vaskereskedése volt a Tiszántúlon. Nem volt sokkal nagyobb a helyiség mint apámé, de régebbi és patinásabb volt. Apám a Sesztinától vásárolt, tőle pedig a helyi kiskereskedők, emlékszem egy kiskereskedő rokonra, aki ilyen paraszt zsidó volt, csizmában járt, pontosan úgy öltözött, ahogy a parasztok. Nagyon szép kézírása volt, illő tisztelettel, mindig így fejezte be a leveleit, valahol Zsáka környékén lakott. A boldogság képei számomra nem Budapesthez kötődtek, hanem esetenként egészen félreeső és sötét helyekhez.

– Debrecenről, a közeli nagyvárosról milyen benyomásaid maradtak?

– Nem volt nagyon közeli hely, lehetett persze taxival is menni, de jobbára szekérrel jártunk Debrecenbe, amivel eltartott négy órát is. A Piacz utca nagyvárosias volt a három-négyemeletes házaival, élénken emlékszem az Alföldi Bank székházára, amely egy bauhaus stílusú épület volt, jobbra a városháza és a református főgimnázium, aztán a Kossuth utcát a Dóczy lánygimnáziummal és a színházzal nagyon szépnek találtam. De nagyon szépnek találtam Nagyváradon a Szent László teret meg a Bémer teret, és a kolozsvári főteret is. Kolozsváron a Görög Templom utcában laktak rokonaim, az utca felfelé ment a hegyoldalba, és az unokatestvéreim télen síléccel jöttek iskolába. Emlékszem a Nagyvárad melletti Félixfürdőre, valamiért a strandok nagyon érdekeltek.

– Egykori úszóbajnokként ez kézenfekvő. Azért kérdeztem rá Debrecenre, mert én nagyon ridegnek éreztem.

– Nagyvárad kedvesebb város.

– Számomra Debrecen nagyon hasonló volt Pesthez, mindkettőt szürke és rideg városnak éreztem az 1970-es és ’80-as években. Hozzájuk képest Berettyóújfalu is egy kedvesebb hely volt, s talán az is számított, hogy közelebb állt a faluhoz, ahonnan jöttem.

– Nem érezted úgy, hogy Debrecen város, Berettyóújfalu pedig mégiscsak egy falu?

– Berettyóújfalu számomra város volt, minden megvolt, amivel dolgunk lehetett. Ott volt a kórház, a járási tanács és a bíróság. Csökmei perspektívából, ami probléma felmerült, azt mind el lehetett intézni Berettyóújfaluban.

– Érdekes, hogy ez a fokmérője a városiasságnak. Itt van például Hegymagas, 250 lelkes falu, kevés kis intézménye volt, ma már talán csak a posta van. De a szomszédos Raposkának van például vasútállomása is, ami valójában nem több mint egy bódé, nincs benne semmi, talán még ajtaja sincs. Régebben még a tapolcai vasútállomás hangosbemondója is bemondta, hogy az a kisvonat, ami Balatonszentgyörgyre vagy Keszthelyre megy minden állomáson és megállóhelyen megáll, Raposkát kivéve, ami tőrdöfés volt a raposkaiak szívébe. Errefelé Tapolca a város, ahol mindent elintézhetsz, megvásárolhatsz, ráadásul kényelmesebben is, mint Budapesten, hiszen minden ötperces körzeten belül van. Gyerekkoromban nem voltam elragadtatva Pesttől, zavart a sok hang és a zaj, de leginkább a pestiek fölényessége, ideértve a rokonaimat is. Nagyváradon sokkal nyájasabbak voltak velünk.

– Mennyire ismerted a Dunántúlt?

– Nem nagyon, a Balatont 15 éves koromban láttam először. Egy diákszövetségi táborban utaztam a Balatonra, egy Scheiber Tamás nevű nagyszájú fickó volt a szobafőnök, aki aztán már ’49-ben lelépett, és Thomas Scheiberként lett a Le Monde jeles tudósítója. De jól emlékszem egy virágárus lányra is, akivel talán még csókolóztunk is. Mindenesetre a Balatont meglátni hatalmas csoda volt számomra, amiben szerepe lehetett annak, hogy a kis víz mellől elvágyódó vidéki fickó voltam. Berettyóújfaluban csak a Berettyó van, amit nyáron majdhogynem át lehetett ugrani, amikor megáradt, akkor viszont valóban hatalmas, ijesztő és nagyszerű volt. Vagy ott volt például Újfalu belterületén a Kálló patak, amely viszont bizonyos helyeken be is volt fedve. Pesten talán az tetszett a legjobban, amikor a Duna partján sétálhattam, volt is egy idő, amikor kora reggelenként lejártam a Duna-partra sétálni, mert úgy éreztem, hogy ez jót tesz.

– Inspirációt adott?

– Tisztogatja az elmémet, nyitja a teret, nagyon szerettem ülni a Duna-parti lépcsőkön.

– Ezzel nem voltál egyedül.

– Sokan ültek a lépcsőkön, főként diákok, közel volt a bölcsészkar a Piarista Gimnázium épületében, még nem volt kész az Erzsébet híd, de már megvolt a lépcsősor a vízhez. Csendes békés hely volt, a diákok a jegyzeteikkel üldögéltek, közöttük elvétve néhány horgász. Gyakran ott üldögélt a pecabotjával egy postás is a házunkból, ott volt mellette egy üveg valami csalival, ami mozgott az üvegben. Ez a postás nagyon jámbor családapa volt, akinek a kislánya gyakran együtt játszott egy házbeli kisfiúval, akinek az apja valami főhadnagy volt. A kisfiú nagy titokzatoskodva elmondta a kislánynak, hogy van az apjának pisztolya, és nemcsak tudja, hogy hol van, hanem tudja használni is. Aztán a kisfiú lelőtte a kislányt, és ez az ember utána már csak egy szédelgő roncs volt. Mindenesetre ez a hely volt a városnegyed életének az egyik fókuszpontja, ekkor még az alsó rakpartot nem nyitották meg az autóforgalom számára, és nyugalmas hely volt. Volt egy periódus az életemben, amikor úgy éreztem, hogy az iskola butító hatású, és elveszi a jó energiáimat valami jobbtól, valami rosszabb számára. Úgy gondoltam, mivel inkább délelőtt vagyok magamnál, friss fejjel időpazarlás iskolába menni, ezért amikor délután az iskolából kijöttem, lefeküdtem, és olyan 11–12-ig aludtam. Éjféltájban felkeltem, és reggel hétig szellemi lénynek képzeltem magam, mentem a Duna-partra, meg a Pipacs bárba a Régiposta utcában, ami akkoriban a budapesti mondenitásnak az egyik központja volt.

– Ez a Seres Rezső helye volt.

– Nem, az az Akácfa utcában volt, a Kispipában. A Pipacsban voltak a legjobb zongoristák, a zenekar persze csak egy zongoristából és egy dobosból állt. Nagyon különös emberek jöttek ott össze éjfél után, volt annyi pénzem, hogy be tudjak ülni. 16 éves koromtól, a gimnázium hatodik osztályától már kerestem annyi pénzt fordítással, hogy megengedhettem magamnak, hogy hajnali háromkor beüljek a Pipacsba. Nagyon érdekes volt megfigyelni a már többé-kevésbé elázott vendégeket, érezni a hajnali energiákat, utána pedig többnyire sétáltam a Duna parton. A belvárosban, a Vármegye utcában laktunk, úgy éreztem, hogy az élet ajándéka a Duna parthoz közel lakni, és ott sétálhatni reggel, nézni a vizet, azt gondoltam, ez a méltó emberi élethez hozzátartozik. De vágyakoztam kikötőkbe is, a Balatont nagyon szeretem, különösen, mivel lehetett látni a másik partot, a tengert kevésbé szerettem, a végesség nekem jobban esik. A víz mindenképpen kellett, nagyon víztelen vidéken nőttünk fel, ahol még egy gémeskút is ígéretes hely volt.

– A marháknak mindenképpen.

– De fel lehet egy húzni vödör vizet és ott locspocsolhattál.

– A Sárrét nem volt mindig ilyen, csak a lecsapolások után vált száraz és szikes pusztává, eredendően mocsárvidék volt, ahol egy-két méteren múlt, hogy a terület szárazulat, vagy vízjárta terület.

– Ezek szerint Berettyóújfalu a magaslatok városa.

– Sárréti léptékben biztosan.

– Miklós fiammal és Dorka lányommal mentünk Berettyóújfaluba, és mutattam nekik, hogy ott az állomásnál van egy domb, ahonnan szánkóval lecsúsztunk, lehetett talán három méter is. Miklós fiam megveregette a vállamat, és mondta, hogy te szegény.

– De a feleségeid sem tartották vonzó helynek Berettyóújfalut.

– Folytathatom ezt a házasodási gyakorlatot, de lehet, hogy kicsúszok az időből.

– Talán egy bakonszegi feleség meg tudná becsülni magát, elvihetnéd még az Apolló filmszínházba is.

– Berettyóújfaluban is biztosan van mondenitás.

– Megfelelő irányból nézve.

– 1975-ben elmentem Újfaluba valami rendőrségi históriám után, és próbáltam megérteni, hogy mi a fene köt engem ide. A Lisztesben laktam…

– Mármint a Biharban.

– Igen, újabb kori nevén a Bihar Szállodában, és volt ott két kurva, akik ingaszerűen pendliztek a Kulacs és a Nejlon között, szegényes kinézetű nők voltak, de a hely maga eléggé vadóc volt, különösen a Nejlon, oda rendőrök egyedül be se jöttek.

– Gimnazista koromban a Kulacsba jártunk, mivel italrendelésnél a pincérek nem érdeklődtek a korunk iránt, s a fizetőképességünkről is csak indokoltnak tűnő esetekben.

– A Kulacs tulajdonosa egy jómódú földbirtokos volt a háború előtt, aki mindig ott állt a kapu előtt, és akárhányszor arra jött egy gyerek, megállította és megkérdezte tőle, hogy hogy hívnak engem, ha a gyerek tudta, akkor kapott 10 fillért, lehet, hogy 20-at, s akkor a gyerekek egyenesen mentek a Petrik cukrászdába.

– Visszamentél Újfaluba, hogy megértsd, mi köt oda. Mire jutottál?

– Hogy semmi, a kép be van keretezve, és nincs már semmi dolgom.

– A hölgyek játszottak valamilyen szerepet ebben a szakításban?

– Nem, de volt egy helyes cigányfiú, aki pincér volt, tudott dzsessz zongorázni, és a Lisztes folyosóján sokat gyakorolt, azt szívesen hallgattam. Ott volt a Lisztes mellett a rendőrség, és volt egy asztal, ahol a dekások ültek. A főnök volt az előröhögő, ha ő röhögött, akkor a többiek is röhöghettek a történeteken.

– Mikor jutottál először külföldre?

– Nagyvárad hova számít?

– Nagyváradot ne tekintsük külföldnek, az Bihar.

– Akkor 1964-ben.

– Még a háború után jártál Bukarestben is, de akkor inkább csak vittek.

– De nagyon kíváncsian mentem. Váradon laktunk, aztán elmentünk Kolozsvárra, aminek nagyon érdekes városi világa volt. Dobó Ferenc másod nagybácsim háza a Görög Templom utcában állt, ott lakott akkor Benedek Marcell és a fia, a Kellér testvérek, Andor és Dezső, nagyon élvezetes volt őket hallgatni. Kolozsvárról Brassóba mentünk, ahol korábban még nem jártam.

– Nagyon szép város és olyan patinája van, ami az Alföldön ismeretlen.

– Ernő nagybátyám volt a Korona Szálló igazgatója, aki egy nyugalmas, méltóságos és joviális viselkedésű férfiú volt, illett hozzá a Korona Szálló. Róla van egy jóval későbbi történetem is. 1986-ban Jutkával voltunk Jeruzsálemben, és ott szokás, hogy közös taxi kisbuszok viszik a repülőtérre az utasokat. Egy ilyen taxiba, amit sérutnak hívnak, elfér nyolc ember, előre meg kell rendelni, és akkor elvisz időre a repülőtérre. Egy ilyen sérutban beszélgettünk halkan magyarul, s mondtam Jutkának, hogy jó lenne ez az ország, jó a nyárias időjárás is, szép a Biblia nyelve, de ezt én már nem tudnám megtanulni, nem is értem, hogy miért kell ehhez úgy ragaszkodni, mondtam mindenféle okosságot és hülyeséget. Előttünk ült egy hölgy, aki megfordult és azt mondta, hogy illik önöknek megmondanom, értem, amit beszélnek, én is magyar vagyok, és a férjem is az. Kérdem, hova valósiak, mondja, hogy erdélyiek, az egyik brassói, a másik nagyszebeni volt. Aztán a többiek is egymás után megszólaltak, és kiderült, hogy a kisbusz minden utasa magyar zsidó volt. Ilyenkor mindig elkezdődik a közös ismerősök utáni nyomozás, mivel Brassó szóba került, mondtam, hogy az én nagybátyám Brassóban szállodaigazgató volt, erre: ó az Ernő, jól ismertem. De visszatérve a bukaresti útra, elsődlegesen az utazás folyamata volt érdekes, de a stációi is varázsosak voltak, ahogy bemész és kijössz belőlük. Nekem Bukarest is csak egy stáció volt, noha Bukarestben sokkal inkább éreztem a nagyvárosi lendületet, mint a szétlőtt Budapesten. Itthon még minden a nullfokra volt visszanyesve, de a bulvár Bratianu a maga 8–10 emeletes palotáival egy nagyszabású metropolis jelenség volt.

– Mikor jártál utoljára Bukarestben?

– A fordulat óta kétszer.

– És milyen benyomást tett rád a mostani város?

– Retro. Nagyon jó lehetne, de lerobbant, és primitívebb lett, rengeteg éhes kóbor kutya ténfereg mindenfelé, elmentem a Cismigiu parkba, ami egy nagyon szép park volt ’45-ben, ahol olasz fagylaltosok és ápolt szökőkutak voltak, most pedig teljesen elhanyagolt. A Lipscani egy borzasztó élénk kereskedő utca volt, a neve Lipcséből jön, a kereskedők kivitték a kelméket a bolt elé és ott kínálgatták francia szavakat keverve a beszédükbe, most pedig mindenfelé a szocialista városi rútság. De azért volt, ami így is tetszett, a Chossé egy nagyon széles fasoros sugárút volt, ami kifelé vezetett a városból, és azon jártunk tüntetni. Emlékszem, ott kiabáltam a tömegben, hogy „populu si regele”, mármint hogy „a nép és a király”. Egy jóképű fiatalemberrel voltam, aki az unokabátyámék szobalányának a férje volt, minden ilyen nagyobb polgári lakásoz tartozott két garzonlakás is, ahol a szobalány és a szakácsnő laktak, ami nagyon derék szociális dolog volt. Ez a szépen öltözött elegáns férfiú hétközben parkettacsiszoló volt, hétvégén pedig öltönyös nyakkendős sportos férfi, mellesleg kommunista, aki a Scînteia-t olvasta. Laci bátyám egyszer megkért, hogy hozzak neki újságot, kérdeztem, hogy mit, mondta hogy a Scînteia-t, mire én, kommunista vagy? Mondta hogy nem, de kérdeztem, tudod mi mindent csináltak az oroszok, erre ő, mégiscsak nekik köszönheted, hogy élsz.

– Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy mi mindent csináltak az oroszok?

– Láttam, hogy mi mindent csináltak Újfaluban, nem voltak nagyon barbárok, de nagyon primitívek voltak, raboltak, de volt valami joviális durvaság a viselkedésükben. Berettyóújfaluban a járásbíróság pincéjének ajtajába állítottak egy zabráló fiatal katonát, s az ezredes, aki egy hasas ember volt, hátulról nekifutásból seggbe rúgta ezt a katonát, aki lezúdult a lépcsőkön a pincébe és otthagyták, aztán két-három nap múlva kiengedték. Valahol talán meg is írtam a Pozsár Gizi történetét, akit két orosz katona egy oldalkocsis motorral elrabolt a házuk elől, és egy év múlva visszahozták egy babával és egy zacskó arannyal. A román tisztek viszont kiszámíthatatlanabbak voltak. Volt egy trafikos Berettyóújfaluban, a mostani víztoronnyal szemben állt a bódéja, ami egy bádog oldalú bódé volt, és egy Döme keresztnevű ember volt a tulajdonosa. Máig szégyellem, hogy időnként bosszantgattuk és bekiabáltunk mindenféle hülyeségeket, egyszer aztán jöttek a román tisztek, cigarettát kértek, de nem fizettek, Döme ment utánuk az utcán, egyszer csak az egyik hátrafordult és lelőtte Dömét.

– Édesapád az utódjának szánt, milyen tanulmányokat kellett volna elvégezned, hogy megfelelj az elvárásoknak?

– Sárospatakra kellett volna mennem, az angol tannyelvű református gimnáziumba, onnan pedig, mivel nem volt még számításba véve a második világháború, Angliába kellett volna mennem.

– Miért?

– Hogy a céget fejleszteni tudjam Berettyóújfaluban.

– A repülőtérrel együtt.

– Így van.

– Mikor jutottál el Angliába?

– Elég későn, ráadásul mivel azt hallottam, hogy a home office-ban, a bevándorlási hivatalban elég barátságtalanul viselkednek, ezért voltak fenntartásaim, nem nagyon akartam odamenni. Aztán végül mégis eljutottam Angliába, és Edward P. Thompsonnal együtt beszéltünk BBC-ben. Thompson nagy békecsináló és történész professzor volt, megírta az angol munkásosztály történetét.

– Ez mikor történt?

– 1982–83-ban.

– Akkor már késő volt a berettyóújfalui repülőtér megalapításához.

– Állítom neked, a mostani helyzet egyik rákfenéje, hogy a politikai osztály egyöntetűen elvetette a magántulajdon restaurációját az átalakulás idején. Ahol volt restitúció, például Csehországban, ott inkább megmaradt a polgári társadalom. Az, hogy Magyarországon a politikai osztálynak sem a bal, sem a jobb szárnya nem támogatta ezt a lehetőséget, azt jelentette, hogy az állam, mint a rabló megfoszthatja a tulajdonuktól a magántulajdonosokat. Nagyjából másfél millió ember volt 1991-ben, akinek valamilyen kisebb-nagyobb államosított jószága volt, amit szerettek volna visszaigényelni. Ezzel szemben csak a bürokráciának a javakhoz juttatását biztosították a privatizáció révén. A reprivatizáció elmaradása megerősítette a tiszteletlenséget a tulajdonnal szemben, mert az állam feljogosítva érezte magát arra, hogy eldöntse, ki lehet tulajdonos és ki nem. Az állam alkalmasint rabolhat is, és megmaradhat annál a szokásánál, hogy önkényesen bánik mások javaival.

– A rendszerváltás óta eltelt húsz év elképesztő sebességgel, a kádár korszakról pedig az volt az idő élményem, hogy minden mozdulatlan.

– Abban az időben sokat jártam Pécsen és Szegeden a lakótelep kutatások kapcsán, és amikor visszamentem a ’90 es években, bő 30 évvel később, nem láttam semmiféle érdemleges változást.

– De térjünk vissza a külországbeli utazásokhoz. Mikor jutottál ki először nyugatra?

– ’64-ben, 31 évesen.

– A te generációd, ha nem disszidált ’56-ban, akkor nagyjából ennyi idősen jutott ki nyugatra. Hova mentél?

– Az első utam evidensen Bécsbe vezetett, mert a nővérem csak addig jöhetett el ’56-os disszidensként. Éva Amerikában férjhez ment egy Charles Hawkins nevű hawaii emberhez, akinek az anyja hawaii ápolónő volt, az apja pedig Tennessee állambeli hobo, aki ennek megfelelően valahol egy vasúti vágányon halt meg, részegen alá esett egy vonatnak. Ez a Charles schógor magas, vállas, jó formájú amerikai volt, remekül vezetett autót, ültem mellette Párizsban, és noha először járt ott, mindent pillanatok alatt megtalált és mindenhová visszatalált, ösztönös tehetsége volt a tájékozódáshoz.

– Hogyan tartottátok a kapcsolatot a nővéreddel?

– Leveleztünk.

– Nem szűrték a leveleket?

– Minden bizonnyal, de a szüleim nem voltak politikai szempontból különösebben érdekes személyek. Mindenesetre a Graben, meg az egész bécsi belváros elvarázsolt engem, de tovább akartam menni a valódi nyugatra, mert világos volt, hogy Bécs nagyjából olyan mint Budapest, csak szebb, a kirakatokban jobb holmik vannak, és minden egy kicsit tisztább, kifényezettebb. Emlékszem, véletlenségből összetalálkoztunk Mészöly Miklóssal, Miklós öles léptekkel járt a Grabenen, és összevont szemöldökkel nézte a kirakatokat, helybenhagyta, hogy van ilyen, de nem igazán helyeselte. Érdekes módon a Budapesten nagyvilágias Miklós a Grabenen olyan volt, mint egy vidéki atyafi.

– Ez hasonló, mint az az optikai játék, amelyben a tárgy színének és a formájának érzékelését a háttér határozza meg.

– A Miklóssal volt egy másik közös utunk is, meg voltunk hívva a Mikes Kelemen Kör maastrichti összejövetelére Hollandiába. És hát nem volt könnyű a Miklóssal. Brüsszelben voltunk és mondtam neki, hogy beülhetnénk egy sörre valahol a Grand Place-on. Azt mondja, miért kellene nekünk beülni, megihatjuk állva is a sört, az olcsóbb. Aztán ez így ment tovább, amikor Miklós mondja, hogy Gyurkám, úgy látom, hogy a mi életfelfogásunk és a pénzhez való viszonyunk különböző, úgyhogy jobb, ha mi most elválunk, hogy ne idegesítsük egymást. Ez így is lett, és találkoztunk később Maastrichtban.

– Kicsit takarékos volt.

– Nagyon, de volt valami gyermeki báj is ebben, például Kisorosziban átjött Hennig Pätzkéhez, a német fordítónkhoz, meg Nádas Péterhez, és eldicsekedett, hogy tíz forintból megoldotta a tegnapi napot, ami nem volt nagyon könnyű.

– Hogyan sikerült?

– Egy kis kenyér meg szalonna. Ha hozzájuk ment az ember, akkor önérzetesen tettek az asztalra egy nagy füstölt szalonnát, egy nagydarab kenyeret, hagymát, ez volt a kínálás. Bor ritkán került, ha csak a vendég nem vitt magával. Manapság egyébként a molekuláris gasztronómia tudja ezt az élményt nyújtani, mert mindent elemi részecskékre bontanak le, legalábbis így magyarázták nekem, a sült csirkecombban megjelenik pépes alakban külön a bőr, a hús, a csont, és ezeket kombinálhatod a magas ízlésed szerint.

– Mi volt a következő állomás?

– Innen aztán Párizsba mentem, akkor Párizs volt a nyugat, csináltattam egy szép galambszürke öltönyt, és abban mentem Párizsba.

– Ez hányadik öltönyöd volt?

– Nem az első. Megérkeztünk Julival, Lángh Júlia volt a feleségem, sétáltunk a Cité szigetnél, a rakpart lépcsőjén ültünk, és ott valahogy megcsúsztam, seggre estem, és a szép galambszürke nadrágom a zöld iszamos földön zöldesszürke foltot kapott a fenekemen. Akkor eltűnődtem azon, hogy hazamenjek-e átöltözni, mert pótnadrágot még vittem, vagy ne törődjek ezzel, mert olyan jó itt lenni. Végül nem mentem haza, hanem sétáltam inkább a városban a foltos fenekemmel. A Cité csodálatos volt, Julinak valami dolga akadt, és egyedül kóboroltam, beültem egy kis kávézóba, ahol volt egy gyönyörű nő, aki szemmel láthatóan írt valami irodalmat, a szöveg tördeléséből látni lehetett. És akkor bejött egy pipás amerikai, vállas férfiú, leült ennek a gyönyörű kis szőke nőnek az asztalához, és hagyta, hogy írja továbbra is a regényét. Én is írtam, ekkortájt Sopronban és Párizsban is a Látogatón dolgoztam.

– Hogy kerültél Sopronba?

– Julival elmentünk oda valamiféle kvázi nászútra, hallottuk, hogy nagyon szép a város. Volt ott egy malomtó, ahol lehetett fürödni, engem érdekelt a fertőrákosi kőfejtő is, és akkoriban már lehetett menni Eszterházára a kastélyba, ahol szobát is lehetett kivenni. Nagyon szerettem volna látni Brennbergbányát, ezt a szétszórt települést, nagyon érdekelt a határ közelsége. Az első feleségem, Vera Sopronból fordult vissza Budapestre, a nővérem Sopronból kísérelte meg, hogy mégis tovább menjen, és volt olyan ismerősöm, egy mérnök, aki Sopronból vitt át embereket a határon. Ez a határon lét, és a vízparton lét mindig nagyon kísértő volt számomra.

– Hogyan tudtál dolgozni a nászutadon?

– Úgy, hogy Juli sétált.

– Elűzted?

– Nem, ez olyan természetesen adódott, leültem egy újonnan helyreállított cukrászda asztalához, a víztorony téren, kovácsoltvas keretes asztalok voltak, nagyon szerettem ilyen helyen dolgozni és ott írtam egy fél füzetet tele az emberek közötti viszonyokról.

– Tehát nem a regényt, hanem egy szinopszist írtál.

– Igen.

– Mindig füzetbe dolgoztál?

– Nem, összevissza mindenre. De visszatérve Bécsre, ott újra a Kun Laci nagybátyámnál laktunk, aki időközben átköltözött Bukarestből Bécsbe. Kivándorló útlevelet kért, mert már nagyon gyötörte a román kommunista államvédelem, mesélte, hogy körülállták az ágyát éjszaka, zseblámpákkal az arcába világítottak, és különféle emberekről faggatták. Laci akkoriban az iparügyi minisztérium főosztályvezetője volt, meggyanúsították, hogy elárulta a néphatalmat, és akkor kicsit meg is bolondult, átmenetileg bemenekült egy elmegyógyintézetbe. Amikor aztán megkapta a kivándorlási útlevelet, egyenesen Bécsbe ment. Laci a kora ’30-as évektől ’38-ig, az Anschluss-ig Bécsben dolgozott, mint egy osztrák vállalat középvezetője. Világfi volt, brácsázott, lovagolt és úszóbajnok volt, amikor aztán jöttek a Hitlerék, hazament Nagyváradra. ’58-ba érkezett vissza, találkozott egy ismerősével, aki megkérdezte, hogy amikor elmentél innen, akkor kijelentkeztél, mire Laci mondta, hogy nem.

– Megvolt az állampolgársága.

– Így van, nem volt akadálya, hogy ottmaradjon, nyitott egy export-import irodát, és magyar állami cégekkel akart üzletelni. De amikor a magyar államvédelem elkezdte noszogatni, hogy ki mit mondott, és spiclit akartak belőle csinálni, akkor bezárta a céget, és elment Bécsből is. De ’64-ben, amikor ott jártunk, még javában tartottak a jó kapcsolatok a magyar cégekkel. Bécs nagyon tetszett, de hát elég hasonló volt Budapesthez, s azt is lehetett érzékelni, hogy Bécs hanyatlott a monarchiabeli önmagához képest.

– Párizsban mennyi ideig voltatok?

– A szocialista vízum 30 napra szólt, minimális valuta ellátmánnyal, úgyhogy mindenki nagyon csóró volt. A francia út során sikerült eljutni Normandiába is, nagyon meghökkentő volt, ahogy a vonat egészen a tengerpartig ment, a mozdonytól 5 méterre már a tenger harsogott. De Párizs önmagában is jó látnivaló volt, a Látogatóba is belenyomulnak a párizsi képek. Szert tettem némi helyismeretre Párizsban, ha megkérdeztek az utcán, hogy hol van ez meg az, volt, hogy meg tudtam mondani, és ez mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Nagyon átéreztem, hogy itt csinálhatnék mindenfélét, változtathatnék az életemen. Az unokafivérem, Zádor István kapott egy oxfordi ösztöndíjat a Trinity College-ba, de ekkorra már öngyilkos volt. Mérlegeltem, hogy kezdhetnék egy új életet, de én nem kezdeni, hanem folytatni akartam. Megismerkedtem egy jó csomó emberrel a magyar emigrációból, és az irodalomban én még egy kezdő legényke voltam, aki viszont már 31 éves, és lehet, hogy egy kicsit hazamenekültem Párizsból.

– Mi elől?

– A komplexitás elől, a lehetőségek sokasága elől.

– A bukás lehetősége elől?

– A bukás eleve biztos volt, vagy nem is a bukás, hanem hogy a nullponton vagyok.

– De ott volt Zádor István példája.

– Különböztünk valami módon, ő forradalmár volt, én meg nem voltam az. Ő a polgárit nem szerette, én az voltam, és nem gondoltam, hogy nekem valami nem polgárinak kellene lennem. István igazából megvetette a polgárit, megvetette azt, hogy pénzért kelljen dolgozni, holott közgazdász volt. Mire eljutott az oxfordi Trinity College-ba már annyi mindent megtapasztalt, hogy az akadémiai életformát is reménytelennek érezte, bentlakásos szanatóriumnak.

– Mi lett volna a neki való?

– Egy szerelem.

– És az nem volt?

– Akkor éppen nem. Volt egy szerelme, de az a lány Zürichben maradt egy svájci férfival, és nem követte őt. István valami nagyobb szabású életet akart, és nem a meggyökeresedést kereste. Jól megértenék egymást Szelényi Iván barátommal, aki éppen tárgyalt a szingapúri egyetemmel, és majdnem el is szegődött, de aztán az abu dhabi-i egyetemet választotta. Kérdezem, hogy de miért, azt mondja, tudod, bennem van a cigány vér, és valóban, Ivánban van egy nyolcadrész cigány.

– Végül úgy döntöttél, hogy hazajössz a létező feudalizmusba.

– Istvánt megvetésre hangolta a pénzért való igyekezet, én nem éreztem megvetést, azt viszont igen, hogy nem nagyon tudnék ezzel a világgal természetesen együtt élni.

– Ebben szerepe volt annak, hogy író akartál lenni?

– Kicsit szerencsétlennek tartottam a Magyar Műhelyes írókat, nem akartam olyan lenni, mint ők. Tételezzük fel, hogy ugyanaz lennék, mint Magyarországon, akkor éppen gyermekvédelmi munkát végeztem, miért törődjek inkább egy párizsi kisgyerekkel, mint egy budapestivel. Soha nem éreztem gyötrelmesnek a szegénységemet, mindig úgy éreztem, hogy annyi van, amennyi kell, ha kevés volt és nem telt valamire, akkor úgy éreztem, az nem is kell, ami voltaképpen egy posztpolgári magatartás.

– A szűkösség nem gyötört meg lelkileg?

– Egyáltalán nem.

– Ez nagyon szerencsés, van néhány magas státuszú családból származó ismerősöm, akiknek mikor rosszul ment az élete, akkor nagyon megsértődtek a világra.

– Ez talán a két diktatúra együttes munkájának a sikere, amikor Budapestre jöttem, akkor az első dolog, ami iránt érdeklődtem, hogy hol találhatok egy jó kölcsönkönyvtárat. Akkor még a Köröndön laktam, és nem messze az Andrássy úton találtam egy jó kölcsönkönyvtárat, s úgy éreztem, amikor beiratkoztam, hogy nagyjából minden megvan. Nem gondoltam, hogy nekem természetesebb volna valami más nyelven írnom és olvasnom.

– Mikor gondoltad először, hogy író leszel.

– 14 éves koromban.

– Hogyan történt?

– Két könyvet vettem ki Debrecenben a Déry könyvtárból, ami a múzeum mellett működő jó kis könyvtár volt. Kikölcsönöztem Will Durant ’A gondolat hősei’ című könyvet, ami egy elég jó liberális filozófiatörténet Platontól Nietzscheig, másik könyv pedig Öveges Lajostól ’A kis fizikus’ volt. Eldöntöttem, hogy arra az útra lépek, amelyik könyv jobban érdekel. Ugyanezen az őszön Budapestre jöttem egy tehetségkutató intézetbe, akkor még létezett ilyen, és ott teszteket kellett kitöltenem, meg pszichológusok mindenféle fondorlatos beszélgetéseket folytattak velem. Végül azt mondta egy rokonszenves férfi, a hiúságomnak hízelgően, hogy maga csinálhat ezt is azt is, mindegyiket jól fogja csinálni, döntsön kedve szerint.

– Hogy született meg a döntés?

– A Durant jobban tetszett.

Rácz Lajos

* A beszélgetésre 2010. április 16-án került sor, Konrád György budapesti alagsori dolgozószobájában.