A nép ellensége és Az eset

BEMUTATÓ A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN ÉS A NAGYVÁRADI CSIKY GERGELY SZÍNHÁZBAN

Azt mondja egy rendező kollégám a minap: „Ugye nem fogsz kritikákat írni most már, hogy a közeljövőben te is rendezel a Szegedi Nemzeti Színházban?” Azt hiszem, pillanatnyi zavaromban nemet mondtam neki. Miért a pillanatnyi zavar? És miért a nem – ami mégis igen? Az „ugye” szóval kezdett kérdés erős rosszallást ígért arra az esetre, ha esetleg mégis igennel válaszolnék, noha igaz a hír, a szegedi színház új művészeti vezetője, Spiró György felkérésére valóban és örömmel rendezem meg Gábor Andor Dollárpapa című komédiáját tavasszal. A kérdező (és az általános szakmai vélekedés) szerint viszont ezesetben nem volna „ildomos” cselekedet a kollégák munkáiról kritikusan és nyilvánosan nyilatkozni, ha egyszer én is kolléga vagyok. Ócskábban szólva: az ember nem szarik a saját fészkébe – ha már egyszer ő is a mi kutyánk kölyke lett.

Na most: ha valakié, akkor apám és anyám „kölyke” vagyok. Egyrészt. Másrészt: miért ne lehetne a „saját fészkemről” nyilvánosan beszélnem, akár kritikusan is? Miért ne volna „ildomos”? Harmadsorban: ezeken a lapokon korábban se úgynevezett „színkritikákat” közöltem, inkább kollegiális beszámolókat, félhangos tűnődéseket egy-egy általam itt-ott látott színielőadás kapcsán. Ezekben az írásokban magától értetődően előfordult néhány kritikai észrevétel is, de szándékom szerint ezek mindig „építő szándékú”, jóindulatú megjegyzések voltak, mellesleg szólva írásaimmal igyekeztem kedvet csinálni a produkciók megtekintéséhez és az azokról való eszmecseréhez is.

Ám közéletünkben (ha egyáltalán van még nekünk olyan) hovatovább a párbeszéd minden formája megszűnni látszik, csak a sárdobálás, az inszinuáció, a vádaskodás, stb. járja. Senki nem kíváncsi az övétől eltérő meggyőződésre, véleményre. Mindenről csakis pillanatnyi érdekeinknek megfelelően nyilatkozunk, legyen az ok akár pártérdek, akár baráti, elvi, akár egzisztenciális. Állásunkat féltve végképp nem mondunk (talán még gondolatban sem formálunk) véleményt a nekünk munkát adó cégről, szervezetről, a velünk munkakapcsolatban lévő fölöttesünkről. Sem nyilvánosan, sem négyszemközt, sem sehogyan. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Én ezt nagyon komoly és ostoba hibának tartom. Ugyanakkor „érthetőnek” is, hiszen a bosszúállás korát éljük. Manapság minden kritikai észrevételt meg kell torolni, el kell hallgattatni, hiszen a mi pártunk, a mi cégünk, a mi barátaink a legnagyszerűbbek, tévedhetetlenek – akárcsak mi magunk. Eleinte csak úgy tettünk, mintha ezt gondolnánk, de mára – ez a tapasztalatom – sajnos így is gondoljuk. Pedig hát miképpen változhatnánk – előnyünkre –, ha nem a tőlünk független, a mienktől eltérő vélemények, kritikák, tanácsok megfontolása által?

Egyszóval – némi tépelődés után – úgy döntöttem, igenis fogok még színházi témájú cikkeket írni, feltételezve és vállalva annak ódiumát, hogy az én produktumaimért – akár ezért az írásért, akár a közeljövőben általam rendezendő színházi előadásért – megkaphatom a magamét. Állok elébe, sőt, előre köszönöm.

Folyamatosan rendezni (végre) közös dolgainkat…

Volt idő, amikor az írók bátrabban beszéltek (nyilvánosan) egymás műveiről, rendezők egymás előadásairól, vezető hitszónokok más hitek szónokairól és a más hitekről. Nem mondom, hogy mindig elfogulatlanul és szalonképesen. Lapozgatva például az ezerötszázas évek hitvitáinak dokumentumait, egyre-másra találok afféle mondatokat, mint amilyeneket az egykori debreceni református püspök, a rendkívüli tehetségű Méliusz Juhász Péter írt a más hitűekről (a Bibliára hivatkozva, persze): „… akik pedig Krisztus egyedül való istenségét tagadják, azokat Isten ebeknek, eretnekeknek, farkasoknak, rókáknak, vadkanok hívja és a sátán fiainak, hazugoknak mondja…”

Nem új keletű dolog tehát a másként gondolkodókat vaddisznónak nevezni.

Az én jegyzeteimnek nem az a célja, hogy az enyémtől eltérő filozófiai, esztétikai, vallási vagy gyakorlati elveteket valló kollégáimat ócsároljam. Kérdéseket próbálok megfogalmazni az ő munkájuk szemlélése közben, olyan kérdéseket, amelyekre én sem tudok minden ellentmondást kizáróan érvényes választ adni. Főleg nem ezekben az évtizedekben, amikor a modern fizika egyértelműen bebizonyította, hogy a világ jelenségei többféleképpen leírhatóak érvényesen, akkor is, ha ezek a módozatok, szemléletek elméletileg kizárják egymást.

Néhány napja láttam a Szegedi Nemzeti Színházban Arthur Miller a Nép ellensége című Ibsen-átiratát, Bodolay (Géza) szövegigazításában és rendezésében.

Az ötödik előadásra alig néhány tucat néző volt kíváncsi.

A szegedi színházba járó közönség nagy részének véleménye szerint az utóbbi évek Bodolay-rendezéseinek nagy része kevéssé sikerült. Ezt a véleményt némiképp magam is osztom. A Nép ellensége viszont – minden hiányosságával együtt – remek előadás.

ÉRDEMES MEGNÉZNI!!!

Szépen, okos tehetséggel, pontosan „felrakott” produkció. Nincsenek benne bántó, erőszakolt „bodolays” kiszólások, provokatív vagy éppen tanító szándékú, idegen testnek ható színpadi jelzések. Elegáns visszafogottsággal, hűvös temperamentummal, de elkötelezett hittel elmesélt történet arról, hogy az igazságért kiálló doktort miként kiáltja ki a kisváros manipulált közössége a nép ellenségének. Kaján rosszindulattal feltételezem, hogy Bodolay mostani darabválasztását saját szegedi „sorsa” is motiválta: szeretett városunkban őt sokan a sokak ízlését szolgáló népszínház ellenségének gondolják és nevezik, pedig ő csak a maga igazáért harcolt a maga módján az elmúlt évek alatt. Ez a párhuzam – akár gondolt rá, akár nem – csöppet sem erőltetett.

A darab hőse (Sorbán Csaba alakításában) szintén a maga igazáért harcol. „Tisztiorvosként” kideríti hogy a városra jólétet hozó gyógyvíz – mérgező. És ez: igaz. A doktor szeretné ezt az igazságot azonnal közhírré tenni, és haladéktalanul bezáratni az egészségre ártalmas gyógyfürdőt. Testvére, a város polgármestere viszont (Borovics Tamás alakítása) a város gazdasági érdekeinek védelmében megakadályozza az igazság-hír közzétételét, hogy időt nyerjen a változtatáshoz szükséges munkálatok finanszírozására, és persze azért is, mert a botrány megfosztaná őt polgármesteri hivatalától.

Ezt a történetet – az igazság bukásának történetét – Bodolay példás empátiával és tökéletes szakmai biztonsággal mesélteti el a remek ritmusú, nagyszerűen szcenírozott előadással. Minden színész a helyén van, az alakítások meggyőzőek. Valami mégis hibádzani látszik, valami oka van annak, hogy a közönség nem lelkesedik a produkcióért.

Mi lehet ez az ok?

Egyrészt azt hiszem, nemigen érdekel minket az igazság mostanában (sem). Egyrészt képtelenek vagyunk minden, a véleményalkotáshoz szükséges információt beszerezni még a tőlünk csupán néhány méternyi távolságban történő eseményekről is, másfelől tudjuk: úgyis mindig az erősebb kutyáé lesz a nőstény. Ez megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, míg a többi igazság legújabbkori történelmi tapasztalataink szerint mind viszonylagos.

Másfelől, közelebbről nézve a darab meséjét, mint minden igazi drámában, a Nép ellenségében sem a hamisság, galádság, ostobaság, stb. küzd a feddhetetlen igazsággal szemben, hanem olyan emberek kerülnek konfliktusba, akiknek megvan a maguk fájdalmas, megfontolandó, átélhető igazsága. Igaz, hogy a gyógyvíz ártalmas az egészségre? Igaz. Igaza van a doktornak abban, hogy ezt a tényt mindenkinek meg kell tudnia? Igaza van. Igaza van a polgármesternek abban, hogy a hír hallatán elnéptelenedne a gyógyfürdő, és a város egyik pillanatról a másikra elveszítené a jólétet hozó forrását? Igaza van. Jó lesz ez a városnak? Nem lesz jó. A jólét áldozatokat kíván? Bizony, bizony. Súlyosakat. Igaza van az orvos feleségének (Gidró Katalin), amikor le akarja beszélni a férjét a felfedezés nyilvánosságra hozataláról? Igaza van, hiszen tudja, hogy bár a férjét hősnek fogják tartani némelyek, viszont el fogja veszíteni az állását, ezzel a jövedelmét, amelyre a kétgyermekes családnak feltétlen szüksége van. És folytathatnánk a sort a többi jól megírt és szépen alakított szereplő igazságának felsorolásával.

A Nép ellensége akkor is remek darab volna, ha csupán ezeknek az igazságoknak a drámai ütközéséről szólna. De nem csak erről szól, hanem egy testvérpár totális elhidegüléséről, ellenséggé válásáról. Ha valamiről, hát erről a drámai folyamatról bőséges tapasztalata van a mi kis városunk legtöbb polgárának is. Az utóbbi évtizedekben sok baráti társaság és sok család megélte, hogy tagjait miként marta el egymástól frissen támadt politikai meggyőződésük és az előbbivel szoros összefüggésben lévő egzisztenciális érdekeik.

Az előadás éppen ennek az érzelmi válságtörténetnek hiányzó ábrázolásával marad a darab és a közönség adósa. Bodolay éppen ezt a leginkább átélhető, alighanem megrendítő szálat hagyja ki a drámai szőttesből, és sejtésem szerint, az előadás ezért nem igazán sikeres.

Túl okos, túl hűvös, túlságosan tárgyszerű.

Ez sem véletlen, persze.

Érzelmesnek lenni nem divatos.

Fotó: SZNSZ

És ha már a divat szó került a számra, mesélek kicsit egy másik, általam a közelmúltban Marosvásárhelyen látott előadásról is. Szíjártó Tímea-Aletta Az eset című (egy két évvel ezelőtti drámapályázaton első díjat nyert) darabját vendégjátékon mutatta be a nagyváradi Szigligeti Színház, a pályakezdő Sardar Tagirovsky rendezésében. Sardar nevét érdemes megjegyezni, úgy vélem, sokszor fogunk találkozni vele a jövőben, jelentős és sikeres előadások rendezőjeként. Az eset előadása viszont nem egyértelműen sikeres, véleményem szerint nem is túl „jó”, viszont egyértelműen divatos.

A fiatal színházi szakemberek mindig próbálják megújítani a közönség által elfogadott és kedvelt, az új utakat kereső rendezők által viszont lenézett, úgynevezett polgári realista színjátszást. Törekvésüknek több oka van. Egyrészt olyan, nehezen megfogalmazható (és sokszor nem is megfogalmazott) tapasztalataik, mondandójuk van a világról, amit nem tudnak a hagyományos színházi „modorban” kifejezni. Másrészt szeretnének csakis rájuk jellemző kifejezési formát találni, de legalábbis hangsúlyozni az elődeiktől való különbözésüket. Harmadrészt – és most megint a kaján rosszindulat is beszél belőlem – míg egy „hagyományos”, „realista” modorban elővezetett előadás minőségét a közönség viszonylag könnyen értékeli, addig egy újfajta „jelzésrendszerrel” működő produkciót nemigen van mihez viszonyítaniuk; tehát az efféle előadásokról nehezen fogalmazható meg negatív kritika, ergo: kicsi a bukás kockázata. Az alkotók könnyen mondhatják: a közönség még nem elég érett az új mondandók és formák befogadására.

Az eset előadásának esetében Sardar Tagirovsky rendező arra tesz kísérletet, hogy a „hagyományos”, „realista” előadásmódot másféle színi megoldásokkal keverve érjen el erős hatást. Az előadás kezdete előtt a színészek a közönség közé vegyülve jönnek-mennek, beszélgetnek, magatartásukkal jelzik: ők éppen olyan emberek, mint mi vagyunk. Ez könnyen sikerül nekik, mivel nincsenek köztük filmvászonról vagy tévéképernyőről ismert sztárok. Ezért azután, ha felismertünk is néhányat, amikor a nézőtéren helyet foglalnak köztünk, azt gondoljuk, tényleg valódi nézők ők is, kollégáik produkciójára kíváncsiak. Azután az előadás folyamán egyszer csak felállnak mellőlünk, kritikai megjegyzésekkel illetik a színen zajló produkciót, hogy azután ők maguk is cselekvő részeseivé váljanak.

Ez a mostanában divatos módi arra hivatott, hogy a játszók és nézők közti képzeletbeli falat lebontsa, és elhitesse velünk, hogy adott esetben mi is beleszólhatnánk a közös játékba, megjegyzéseket tehetnénk, sőt, talán valódi, interaktív módon részt vehetnénk a cselekmény alakításában is. Ez persze nem igaz.

A rendező így vall erről a darab műsorfüzetében:

„A játékot olyan szintre helyezzük, hogy ne lehessen tetten érni benne a szerepeket, hogy éppen a színész mond valamit, vagy az ember beszél. (…) Akkor lesz jó az előadás, ha a levegő olyan sűrűvé válik, hogy nézőként majdhogynem (kiemelés tőlem) aktív cselekvői akarunk lenni a történetnek.”

Az alkotói szándéknak megfelelően a játszók időnként provokálnak, közelről egy-egy néző szemébe nézve megkérdik: „Magának ez tetszik? Maga mit gondol?” A legtöbb megszólított persze (pirulva) hallgat, nagyon helyesen nem veszi komolyan az aktivitásra mozgósító kérdést, felszólítást. Nagyon helyesen, mondom, hiszen tudjuk, hogy a játszók nincsenek felkészülve arra az esetre, ha a nézők gátlástalanul beleszólnának az előadásba. Egy-két megszólalót persze képesek „lekezelni”, kedvesen vagy tréfásan válaszolnak neki, vagy úgy tesznek, mintha nem hallanák meg a nézői közbevetést, aztán a játék megy tovább.

Két dolog jut erről eszembe.

Néhány évvel ezelőtt elvittem a húgom kisgyerekeit egy szerény, vidéki cirkusztársulat előadására. Félidőtájt lovas bravúrokat mutatott be a társulat néhány tagja, majd a porondmester közölte, hogy aki a nézők közül tud lovagolni, az maga is bemutathatja a tudását, felülhet az egyik ló hátára, és körbenyargalhatja a porondot. Én fiatalemberként ügyesen lovagoltam, gondoltam, bemutatom tudásom maradékát, had ámuljanak a gyerekek. De valami mégis visszatartott attól, hogy jelentkezzek, és őszinte csodálattal, irigykedve bámultam azt az apukát, aki végül valóban jelentkezett a felhívására. A porondmester nyájasan megnyugtatta, nem eshet baja, felcsatolnak rá egy a sátorcsúcshoz erősített kötélen lógó „mentőövet”, nehogy megsérüljön, ha netán mégis leesne a lóról. Az apuka hagyta magára erősíteni a kötelet, aztán hetykén lóra pattant, fickós vágtára sarkallva hátasát. Ám alig tett meg egy félkört, amikor láthatatlan kezek megrántották a mentőkötelet, kiemelték a nyeregből, a ló tovább vágtatott, míg ő, mint egy sebzett, tehetetlen bogár, kézzel lábbal kapálózva ringott a kötélen – a közönség kitörő, kárörvendő nevetésétől kísérve.

Ott erre kellett tehát a nézők interaktív bátorsága.

A másik esetről egy magyar származású, Dél-Afrikában működő rendező kollégám tudósított. Társulata Shakespeare Rómeó és Júliáját adta elő, amikor a cselekmény egy pontján – ha jól emlékszem, Mercutio halálakor – a közönség a neki nem tetsző fordulat láttán félbeszakította az előadást. Sokan felrohantak a színpadra, törzsi szertartást imitálva feltámasztották a halottakat, énekeltek, táncoltak… „Igazi népünnepély volt – mesélte a kolléga büszkén és boldogan –, a történetet nem tudtuk befejezni, mert az élet legyőzte a művészetet!”

Nálunk, Közép-Európában ilyesmi aligha történhetne meg egy színielőadáson. A mi kultúránkban elfogadott rend szerint a színész játszik a néző nézi, így alkotnak közösséget. Ezt a hagyományos szín-rendet az új tartalmakat és formákat kereső alkotók időről időre megpróbálják fellazítani, színész és néző rokonvoltát hangsúlyozva igyekeznek aktívabb befogadásra késztetni a közönséget.

A közönség rendszerint ellenáll, mert tudja, hogy bár „emberileg” azonos értékű a játszókkal, gyakorlatilag kiszolgáltatott velük szemben.

Az eset előadásának egy pontján a színésznők sorra felkeresték a nézőnőket, és kitárt karral ölelésre buzdították őket. A kiválasztott nőnézők mindegyike – ki valódi örömmel, ki némileg félszegen, tartózkodva, zavartan, de – engedett a szelíd erőszaknak. Ölelni jó – hirdette az aktus, mindannyiunknak szüksége van az ölelésre.

Aztán folytatódott tovább az előadás.

Az eset egyébként egy kis faluban lezajló tragédiát mesél el: egy alkoholista anya és méh-rákban szenvedő lánya, valamint annak férje bennégnek a házukban. Szociológiailag és a megszólalók mondandóját és beszédmódját tekintve hiteles az írói anyag, bár a közeg és a szereplők bemutatásánál nem jut tovább, nincsenek benne drámai konfliktusok, választási kényszerhelyzetek. A náluk Háy János darabjaiból (is) ismert, mélyszegénységben élő, „kulturálatlan” karakterek a történet kezdetétől a sejthető végig a „sorsuk foglyaiként” vergődnek. Így aztán az előadás nemigen tehet többet annál, minthogy különféle (sokszor tehetséges) eszközzel illusztrálja a szereplők „létállapotát”.

A két óra húsz perces, szünet nélkül tartott előadásnak a vége előtt van egy a történeten valóban túlmutató színházi pillanata. A tizenhét szereplő felsorakozik a nézőkkel szemben, a félhomályban alig lehet felismerni az arcvonásaikat. Csönd. És aztán a csöndben megszólal egy hang: „Elnézést, volna egy cigarettája?”

Megszoktuk már, hogy a koldusok és hajléktalanok ehhez hasonló mondatokkal úton-útfélen leszólítják az embert. Van aki adakozik ilyenkor, van aki nem, de azt hiszem, egyikünkben sem rémlik fel: milyen sors juttathatta el a gyanús küllemű alakot egy ilyen kérésig. Itt azonban, a színházban, a kérdés utáni csönd pillanatában, erős intenzitással villan fel az addig elmesélt kilátástalanság története. Utána azonban egy erős operettfinálé következik, amelynek kevés köze van a modernséghez, másként gondolkodáshoz, viszont kétségtelenül „kiforszírozza” a dübörgő tapsot.

Hát, mára, azt hiszem, elég is ennyi.

(Talán sok is.)

Mindenesetre, ha Nagyváradon járnak, nézzék meg Az eset-et, érdekes estéjük lesz, és láthatnak egy vitathatatlan tehetségű színésznőt Csíky Ibolya személyében, aki minden hagyományon és modernségen túl, lefegyverző személyiségével és fölényes mesterségbeli tudásával egyaránt örömöt szerez annak, aki látja. Szegeden pedig ne üljenek fel az álhíreknek: A nép ellenségét szintén érdemes végignézni. Ott is tehetséges kollégák játszanak, ráadásul még szünet is van.

Horváth Péter

Fotó: szigligeti.ro