2016. november 10.
Elmarad az Endlösung-óra, a professzor Romániában van. Annyi baj legyen. Chava sem ijed meg, hogy övé a lehetőség, s mielőtt első előadónk megérkezik, arról workshopozunk, mikor és hogyan érdemes elkezdeni óvodában meg általános suliban a beszédet a Soáról. Mert óvodában is kell gondolkodni az elfogadásról, hiszen ha a holokauszt a téma, erről is szó van. Másság, megértés, elfogadás – mennyivel több ez, mint a tolerancia! Ne csak tolerálj, érts is. Szóval kell, különösen ott, ahol egy olyan óvónő terelgeti a csemetéket, aki komolyan azt hitte, a holokauszt eseményei feketében és fehérben történtek. Nem elírás, nem félreolvasás, nem „feketén-fehéren”: feketében-fehérben. Vagy amíg valaki tényleg azt gondolja, hogy Auschwitz eljátszható, a szerepek leoszthatók, a kirekesztés megjeleníthető a kicsik közösségében – veszélyes játék. Ne az elborzasztás legyen a cél, hanem a ráébresztés arra, hogy a másokkal megtörténtek velünk is megtörténhetnek, hiszen mi is annyira vagyunk mások, mint ők: semennyire. Emberi arcot adni a holokausztnak. A Saul fia rendezője az Oscar-díj átadóján is arcról beszélt, Röhrig-Sauléról, hogy neki mostantól ez az arc a holokauszt. Ez nagyon igaz, de arcon ezekben a napokban leginkább azt értjük, hogy nem lehet a holokausztot az emancipált zsidó élet ábrázolása nélkül tanítani. Itt voltak köztünk, és mi is itt voltunk köztük. Mutassunk a gyermeknek rajzokat, akár olyanokat, amelyek a táborokban készültek – ha az ovis végignéz egy ilyen sorozatot, nem érti, de fölfogja, érzi, hogy az ábrázolt kisgyerek, a kortársa, lehetséges játszótársa éppen nagyon rossz helyen tartózkodik. Az individuálistól a közösségiig, az egyestől az általánosig jutni el – ez a Jad Vasem egyik legfontosabb pedagógiai koncepciója. És amit mi is csinálunk: folyamatosan kérdéseket feltenni.
Shulamit Imber. A Jad Vasem pedagógiai igazgatója bájos, de szigorú hölgy, és az intézet általa kiötölt oktatási rendszerét mutatja be. Azzal indít, hogy más a történelem célja (egyszerűen: a múlt feltárása, bemutatása), és más a tanáré (egyszerűbben: értelmezni, megértetni), s hogy a holokausztot sem pusztán történelmi eseményként, de emberi krónikaként is kell ábrázolni. Modern korunk cselekedte, miért épp a jelen diákjait ne érdekelné. Arcot adni a történéseknek, mert nem testekről, hanem emberekről, nem áldozatokról, hanem sok-sok különböző áldozatról beszélünk. Ahogy ő mondja: „az én apukám Németországban élt a háború előtt, és nagyon szeretett focizni és teniszezni.” A fiatal zsidók különféle ifjúsági mozgalmaknak voltak a tagjai, s hittek abban, hogy a világ megváltoztatható, mi több, az ő feladatuk ennek a munkának az elvégzése. Enyém a világ! Aztán jött a világ, és alattomosan átírta ezt a forgatókönyvet. Mi történt, és miért történhetett? Miért hagyták és kik, hogy így legyen? Nyilván jobban azonosul a korszakot tárgyaló diák a gettóba zárt kisfiúval, aki azért sírt, mert úgy érezte, hegedűje elkobzásával az életétől fosztják meg. Milyen messze van ez a kép a kaftános-szakállasnak ábrázolt veszedelemtől. Vagy az anyáé, aki azt magyarázza el gyerekének, mi a különbség kenyércsempészés és lopás között – az előbbi kötelesség, hisz nélküle éhen halunk a gettóban, az utóbbi szigorúan tilos, mert máséhoz nem nyúlunk, s később – bizalom, remény a túlélésre! –, odakint sem tehetjük meg, ez az élet rendje. Amikor az orvos is alakoskodni, csempészni kényszerül, hisz a falakon belül egyszerűen nincs gyógyszer. (Vagy Chava egyik szívszorító története Jancsikáról, aki a pesti gettóban megkapta kedvenc ételét, a palacsintát, de közben édesanyja, aki a táplálkozásról lemondani kényszerült, 38 kilóra fogyott.) Shulamit Imber szempontjai fontosak, mindről azt érzem, ismerem és tudom, magamtól azonban aligha tudnám megfogalmazni őket. Például gettóba zárni, élelmiszertől, alapvető jogoktól megfosztani embereket: dehumanizáció – hát vessünk föl erkölcsi kérdéseket az órán, amennyit csak sikerül. Miért nem csináltak semmit a zsidók a szelekció ellen – gondoljuk át, hogy „büntetésük” nem azért „járt”, mert tettek valamit vagy éppen nem tettek semmit, hanem mert azok, akik. Na, ezt a gordiuszi csomót bogozzuk ki valahogy. Lehet keményebben fogalmazni, Shulamit meg is teszi: ilyen helyzetben egyszerűen nincs recept a túlélésre: vagy-vagy. De az egyik lehetőség kétségtelenül az együttérzés, meglátni a másikban az embert.
Tizenöt éve tanítok, messze nem vagyok rutinos, némi gyakorlatra azonban már szert tettem. De amikor az informális oktatás módszereiről és eredményeiről hallok, elgondolkodom, mit csinálok én valójában, és azt hogy merem tanításnak hívni. Itt lévő kollégáink közül Julianna a városnéző sétákhoz és a Holokauszt Emlékközpont látogatásához készít tartalmas kérdéssort, Zsuzsa a miskolci zsidó emlékeket vagy azok helyeit keresi fel diákjaival (az anyagot Erdősné Littmann Éva életinterjúja fogja össze), Krisztina pedig drámapedagógiai órákat tart a Holokauszt gyermekszemmel címen, Mirjam Pressler Malka Mai című regénye alapján, oldalakon át pörgő feladatok, csoportmunkaötletek. Gyakorlati pedagógia, tök jó kérdések, kizárt, hogy unatkozzon a diák. Mint a középkori szerzetesek, amikor kódexmásolás közben széljegyzeteket írtak, kapargatok én is ezt-azt a margón túlra, például milyen nagyszerű volna a németvárosi deportálások történetét így megközelíteni, egyáltalán alaposan beszélni róla.
Ha már deportálás: az egyik csúcselőadás Daniel Rozengáé. A szintén a Jad Vasemben dolgozó holland fiatalember nagyszerűen kérdez, logikusan építi föl, hogyan jut el oda egy társadalom, hogy nem csupán asszisztál polgártársai megsemmisítéséhez, de segít is benne. És határozottan leszögezzük, hogy a tettesek nem szörnyek, hanem emberi lények, akik szörnyűséges dolgokat követtek el. Kemény téma, nagyon nem egyszerű, se a tettesekkel együtt élők, se az áldozatok szemszögéből. Max Frisch 1946-os idézete, amellyel az előadás indul, elgondolkodtató (nem szó szerint „idézem”): vajon ha másokat, akik ugyanabban az európai kultúrában nőnek fel, akik ugyanazt olvassák, nézik, hallgatják, mint én, semmi sem ment meg attól, hogy embertelen tetteket hajtsanak végre, engem vajon mi fog? A dilemmát elsősorban Paul Salitter düsseldorfi rendőrparancsnok története alapján fogalmazzuk meg, aki 1007 személy Rigába deportálásáért volt felelős, s az ő utasításait vetjük össze a deportáltak között utazó Hilde Sherman feljegyzéseivel. Sorjáznak a fontosabbnál fontosabb kérdések: miért vitték Németországból keletre az embereket, kik szervezték meg ezt a komoly infrastruktúrát, milyen körülmények uralkodtak a vagonokban. Szívesen megválaszolnám ezeket, nagyszerű jegyzetanyag gyűlt össze – de hát nem elég annyi, hogy bárki, tényleg, bárki, bármikor, bárhol bármilyenné nevelhető? A világ: nevelés. Jussanak eszünkbe a gettóban élő anyuka szavai csempészés és lopás különbségéről.
Vagonok. Sokszor hallottuk már, és érthető, még ha nehéz is elfogadni, mert csodás élmény a találkozás, de holokauszttúlélőt nem illik hosszasan faggatni. Ha túlságosan belemerül a mesélésbe, megint átéli a múltat, és nagyon megviseli az újbóli trauma. A Husztról származó Zikovic Gitu néni hangja olykor elcsuklik mesélés közben, de rendre erőt vesz magán, s folytatja. A holokauszt „emberközeli” tragédiája az ő visszaemlékezésekor is megfogalmazódik: teljesen hétköznapi emberek élete torkollott szinte egyik napról a másikra tragédiába. De hát miért? Gitu néni gyerekkora a Tisza mellett, akármelyikünké lehetne. Aztán 1933, a kezdődő kitaszítás, az elhurcolt és soha vissza nem térő emberek a településről (az erdők csöndjét a szarvasok ugatása helyett a náciké veri fel, s aztán a tarkólövés), majd 5 heti gettóélet után Auschwitz. Birkenau, ahol 2 hónap alatt 420 ezer magyar zsidót végeztek ki. De hát miért? Előtte a vagon érzékletes megjelenítése. Van pillanat, hogy úgy érzem, ki kell mennem a teremből. Kinek van pofája, ki merészel és miért 60-90 embert szögesdrótos ablakú marhavagonba zsúfolva, két vödörrel (víz, salakanyag) napokon át bizonytalanságban tartva utaztatni? Hogyne, ismerjük a tényeket, olvastuk, láttuk filmen, de ezekben a percekben olyasvalaki mesél róluk, aki személyesen tapasztalta meg ezt a horrort. És mennyire rövid az út az otthoni kényelmes, fölfrissítő fürdőtől, hajmosástól a haláltábor borotvájáig, a szükség vécépapír nélküli elvégzésééig, az Appellplatzon állásig, üres gyomorral, néha 4 órán keresztül – 30 ezer embert számoltat meg a precíz SS, egyetlen sem hiányozhat. És a felszabadulás utáni groteszk csattanó, az élet ajándéka, amely eddig elvett, de most, hazaérve visszaadott egy édesanyát. Hogyan lehet ezek után élni? Hiszen annak a lánynak, aki magára marad 18 évesen, és se otthona, se családja, „a felszabadulás a trauma”. És mégis, legalább valaki nagyon fontosat visszakap. Össze kell szednünk magunkat. Daniel említett előadása fog majd segíteni ebben.
Este piacolás. Színes zűrzavar, óbégat a fél város. A rossz alvók álma Jeruzsálemben sem lesz könnyebb, különösen, hogy hotelszobánk ablaka a főutcára néz. Előző hajnalban arra keltem, hogy bontják a szállodát, de csak a kukásautó végezte a dolgát – a tisztaságon ez nem sokat segít, igaz, nem is ezért szeretjük meg egyre jobban ezt a zsúfolt, ezerhangú nem is olyan nagy várost (lakosa 800 ezer, területe Budapest ötöde). A piacon túli világ ismeretlen, Tamás azonban harmadmagával nekivág. Én hazafelé. Fura öltözetű ortodox zsidók szaladnak el mellettem (nekik valahogy mindig sietős), kevésbé vallásos zsidók zsivajognak a gyorsétterem teraszán, nemzeti vallásos zsidókba botlom a csemegésnél, etióp keresztényekkel, muzulmánokkal találkozni a villamosmegállóban, egyáltalán: mindenkivel találkozni. Többször azt játszom, mennyi ismerősöm van, akire bőrszíne, arcéle, haja, ruhái alapján simán rámondhatnám, hogy Jeruzsálemben él. Eszembe jut ez és ez, ó, tökéletes izraeli, na, lássunk mást, hát ő is. És a következő? Szintén. Elférne mellettük, köztük. Tamás lelkesen érkezik haza, jártak a Knesszetnél, és hogy előtte mekkora park és micsoda élet. Közben nézzük a híreket a világból (érdekes, máskor a világon Jeruzsálemet értjük), Amerikában fordulni látszik a kocka, mindenhol Trumpot látni, például meglátogatta Obamát. Nagy ügy, ide meg az orosz miniszterelnök érkezik. Ma már kerestem a nyomokat, hátha fölbukkan valahol, még az is lehet, hogy ugyanabba a hotelba csekkoltunk be. Legutóbb akkor izgultam ennyire, amikor megláttam a Vác FC-Samsung buszát bekanyarodni Gyulára. Apropó, Vác. Ma, pénteken gondolt rám először a hazám. Szöveges telefonüzenetben értesített a Telekom, hogy üdvözöl Izraelben, és 702 forint a kimenő hívás, per perc. Ezzel kicsit elkésett, hat napja vagyok itt. A pénz, az más kérdés.
Jó kedvű ifjak jó kedvű randalírozására alszunk el. Na, de majd holnap, csönd és nyugalom.
Kiss László
