Oliver Friggieri: Aki isten házában iszik

– Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes…

Amint elfordult a kulcs a rozsdás zárban, Manwel motyogni kezdte az imát, amit gyermekkorában tanult, még az anyja ölében, Ezzel nőtt fel és majd ezzel is temetik el.

– Hála neked Istenem az új napért! Hála, hogy kialudtam magam az éjszaka és add meg nekünk, hogy bűntelenül tölthessük ezt a napot. Szabadíts meg a kísértésektől és segíts minket hibáink beismerésében.

Manwelnek nem volt mitől megszabadulnia.

Nem állt semmilyen kapcsolatban az ördöggel.

Amikor gyónni ment, akkor is csak nehezen talált gyónni valót. Olyan ártatlanul élt, mint egy kisgyerek. Napjai a templom és az otthon között teltek, és a Kalċidon kocsmájában tett egy-két meggondolatlan megjegyzést kivéve, semmi nem nyomhatta a lelkiismeretét. Baskel atya, a falu papja, köpcös kis ember, esténként szintén megfordult Kalċidon kocsmájában.

– Mindig azt nézem, hogy jót tegyek – motyogta magában Manwel elégedetten.

Manwel a mankójára támaszkodva elsántikált a templomhoz, közben szüntelenül imádkozott. Még csak hajnali ötöt mutatott a toronyóra, de korán kelő volt. Mindig elsőnek érkezett, odament ugyanahhoz a két székhez, az egyikre ráült, a másikra meg rákönyökölt.

Sokszor előfordult, hogy már nyitás előtt a templomajtóban várakozott.

A templomba lépve, Manwel megnedvesítette ujjait és kopasz fején kezdve jó nagy keresztet vetett magán.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – húzta végig ujjait a koponyája közepétől mellkasáig.

Néha úgy érezte, eltévesztette, ilyenkor újra kezdte.

Szent Pankrasz szentélyéhez sétált, mind az öt ujját összeszorítva kitárta karjait és nyugodt beletörődéssel hajolt az ácsorgó szent szobra felé, majd mint egy kisgyerek, kézfejét a szája elé tartva egy hallható csókot dobott.

Nem volt ott egyetlen falfülke, festmény, vagy szenteltvíz tartó, amelynek Manwel ne hódolt volna útja során, mert a szenteket is a barátainak tekintette, akikre egy napon szüksége lehet, ahogy azt Baskal atya is prédikálta.

És Baskal atya igazat szokott beszélni.

Egy kicsit behajlította térdét a főoltár felé, majd a mellékoltár felé szélesre tárta a karját. Megigazította a két széket, lábait a szék lábtartójára helyezte, úgy, mintha egy motort készült volna beindítani. Széttárt ujjait az előtte lévő széken pihentette. Ezután Manwel imádkozni kezdett, és jó ideig abba sem hagyta.

Először a reggeli imát, aztán a rózsafűzért, aztán a szentek imáit, amelyeket kívülről fújt.

Amikor kifogyott az imákból, újra kezdte.

Az arcáról le lehetett olvasni a benső látomásait, olyan világosan ott volt minden, mint az újság főcíme. Néha elkapható volt a pillanat, amint éppen körbenéz a templomban.

Neszek hallatszottak, ajtók nyíltak, vagy emberek suttogtak, de Manwel csak előre bámult.

Az anyja azt mondogatta: „Ne figyelj másokra; a templom az isten háza! Vidd a rózsafűzért magaddal és csak imádkozz, imádkozz! Sose und meg az imádkozást, mert az imádkozó ember megjutalmaztatik, fiam, és törődnünk kell a lelkünkkel! Ha valami kívánságod van, fogadj engedelmességet! Gyújts eggyel több gyertyát, vagy dobj valamivel többet a templomi perselybe!”

Az anyja nem volt képmutató, még a saját házát is templommá tette. Tele volt megsárgult, a széleinél megkopott szentképekkel. Nem tudta mindnek a nevét, néha eszébe jutott, hogy megkérdezi a gyóntató atyát, de nem volt bátorsága, mert neveik vagy hosszú voltak, vagy furcsák, vagy latinul voltak írva. Akár tudta a nevüket, akár nem, kiterítette a képüket az asztal tetejére. Egy régi imakönyvből vette ki a képeket és úgy imádkozott a szentekhez, hogy mindegyikükhöz külön-külön. Néha feltette a szemüvegét és elolvasta a képek alján lévő imákat is. „Egy kép ima nélkül hiányos”, mondogatta, és ha nem volt ima a kép alatt, írt alája egyet.

Manwel emlékezett az anyja halálára.

A képek kiterítve hevertek körülötte és a rózsafüzér remegett a kezében.

– Eljött az időm, Manwel. Sokáig éltem és most már nincs tovább – mondta.

Manwel imádságainak fele érte szólt. Úgy érezte, hogy akárhol is van az anyja, segíthet neki, hogy lelke biztosan a Mennyországba jusson.

A templomban azon a részen, ahol ült, sötét volt.

A kislámpákat nem gyújtották meg a korai misére, bár néhányan a hívek közül eléggé közel ültek hozzá. Manwel mindent jól látott, de őt nehezen láthatták. Időnként jobb kezét zakójának bő zsebébe tolta és lopva elővett egy whiskys üveget. Melléhez szorítva nesztelenül lecsavarta róla a kupakot és kortyolt. Aztán visszazárta az üveget és visszacsúsztatta a zsebébe. Apránként kortyolgatva megitta az egészet, majd a kiürült üveg a sötét sarokban végezte, az oltár melletti lépcső alján.

Kalċidon kocsmájában sokkal gyorsabban ivott és sokkal leplezetlenebbül. Pohár, pohár után. Bensője ellenkezés nélkül fogadta be az anyagot, megszokta már. Igazából ez volt az, ami boldoggá tette néhány órára. Sohasem engedte szabadjára a nyelvét, és soha nem is keveredett bajba. Öreg pipájával telepöfékelte az ivót, aztán a kupát a szájához emelte, ivott és elmesélte gyermekkori emlékeit. Néha a férfiak a politikáról vitáztak, vagy a feastról[1], vagy a szomszédjaikról pletykálkodtak, vagy a közelmúlt haláleseteiről.

Ez egy átlagos kocsma volt.

A bútorok fából készültek, s nem volt rajtuk díszítés sem. Egyszerű, régi stílusú asztalai olyanok, mint a legtöbb kocsmáé, a székek pedig szükséges kellékek. Volt egy hatalmas tükör a pult mögött, úgy, hogy a vendégek minden erőfeszítés nélkül láthatták egymást. Amint elkaptak egy ismerős arcot a tükörben, mosolyogtak. A tükör fölött angol felírat tudatta: „Wine and spirits, tea and coffee”. A tükör egyike volt azoknak a tükröknek, amelyek éveket töltenek el egy zajos kocsmában a számtalan angol matróz társaságában. Kalċidon szeretett hencegni vele, hogy milyen régi darab is a tükre.

– Egyre kevesebb a hívő és az egyháznak se megy valami jól. Elmúltak a régi szép idők – motyogta a pap és egy összegyűrt cigarettát húzott ki a pakliból, amit korábban ő maga gyűrt bele.

– Az elvándorlás tönkretette a falut. Hol vannak a fiatalok, hol vannak a gyerekek? Lassan nem lesz senki, aki a földeken dolgozna, és pénz sincs, hogy műveltessük azokat – válaszolt valaki.

A pap nem törődött a mezőgazdaság és a népesedés problémájával, ezért ott folytatta, ahol abba hagyta:

– Az emberek is megváltoztak, nem olyanok, mint régen. Még Isten házában is hamu van. El tudjátok ezt képzelni? Az emberek cigarettáznak és leszórják a hamut a földre az Isten szent házában. Hogy nem jön átok ránk?!

A tiszteletre méltó férfiak az asztalnál mind a papot bámulták, nem tudták, mit mondhatnának erre. A pap körbenézett és látta, várják a folytatást.

– Haaaamuuuuu!!! El tudjátok ezt képzelni? Sőőőt! Vannak, akik odáig merészkednek, hogy isznak, és ott hagyják az üres üveget a templomban! Elegem van abból, hogy a whiskys üvegeket szedegessem! Oda vannak a sarokba dobálva, az oltár mellé! Szent Pankrasz oltáránál! Figyeltem a nagymisén is, de semmit sem láttam. Nem panaszoltam el feljebbvalóimnak. Ez az én ügyem és magam járok utána. Ez hihetetlen!

A férfiak leeresztették a poharukat az asztalra és egyetértően abbahagyták a cigarettázást. Felháborodottan néztek körbe egymáson.

– A Jézus és Mária nevében − mondta valaki. A többiek nyilvánvaló egyetértésben megismételték a szavait.

Manwel úgy érezte, fejébe szállt az ital.

Abban a pillanatban másvalaki szeretett volna lenni. Remegni kezdett, de hogy takargassa szégyenét, szájához emelte a poharát. Inni próbált, mintha mi se történt volna, de valójában belül reszketett. A többiek folytatták a beszélgetést, ő pedig összekotorta az asztalon heverő pipáját.

– Jó éjszakát – motyogta alig hallhatóan és kiosont a kocsmából.

A többiek csodálkozva bámultak utána, nem így szokott távozni, mint most, szó nélkül, csendben.

Onnantól kezdve Manwelt nem látták a kocsmában, se sehol, napokig imádkozott ahhoz az Istenhez, aki nem akarta, hogy igyanak a házában.

Fordította: Boda Magdolna

[1] A feast a patrónus szent ünnepe Máltán. Hasonlatos a mi búcsúnkhoz, de a máltaiak sokkal vallásosabb nép, ezért ezek az ünnepek nagyobb fontosságúak, pompázatosabbak, és egyben a társadalmi- vallási élet fontos közösségi ünnepe.