Jeruzsálemi útinapló

2016. november 9.

Este lett, és reggel: szerda.

Chava, aki nagyon figyel a fogalmak pontos használatára, s arra, hogy komplexen lássuk a történelmi eseményeket, kezdettől fogva hangsúlyozza, hogy a holokauszt nem Auschwitzban kezdődik, és nem is ott végződik. A holokauszt nemcsak Auschwitz, nemcsak az egymásba gabalyodott holttestek rémisztő látványa, hanem a folyamat, amelynek része a zsidók emancipációja, a harmincas évek elmeborulása a szisztematikus jogfosztással, az elkülönítés és a gettók, a deportálást követő pusztítás, majd – de nem végül – a trauma feldolgozása, az emlékezet folyamatos ébren tartása: az együttélés és az elutasítás fokozatai. Ennek átbeszélésével vezetjük föl ezt a fájdalmasan induló napot. Miért e fájdalom, honnan e kín! Amióta megérkeztünk, lázban égek: a szerdai napfelkelte a Golgotán ér. Nehezen nyelem le, hogy a krisztusi helyet is örökre elraktározhatom magamban, az öröm gombóca meg-megakad a torkomban, és folyton arra gondolok, mennyire örülne katolikus nagyanyám, ha ezt tudná, milyen boldogan karcolná a keresztet a kenyér aljára, ha még élne. Nem értettem a szobatársam, aki a tisztességes alvás mellett voksolt, és nem csatlakozik a hajnal 5-kor a hotel előtt ásítozó társakhoz. Mondtam is neki, nem értem, Tamás, hogy kezelheted ezt a dolgot ilyen lezseren, nem fogod látni a Golgotát. Nos, én sem láttam. Először is iszonyú korán, 4.37-kor keltem a beállított 4.40 helyett, majd miután töröltem az ébresztést, gondoltam, megünneplem a dicséretes éberséget, és kezemben a telefonnal visszadőltem hat percre. Huszonhat lett belőle. Ahogy megláttam a kijelzőn a pontos időt – 5.03 –, csuromvizes lettem, átpörgettem, hogy se Jézus, se sziklák, és azzal a lendülettel tárcsáztam Szilvit, várjanak meg, rohanok. A kilencedik kicsöngésre vette fel, majd álmos udvariassággal közölte, hogy nem tart a csoporttal. Irány a recepció! Úgy futottam, mint aki a Nyugati pályaudvaron arra eszmél, hogy hátitáskája a szálláson maradt (nem fikció), de mivel a Hotel Gold Jerusalem elé rendelt kisbusz (nem fikció!) 15 másodpercet késett, nem maradtam le semmiről. Azonkívül, hogy mindenről, amit megálmodtam. Golgota helyett pár közönséges olajfa, felkelő nap helyett felhős égalj, akár egy gyönge tájképfestő műve, valamint egy angolul egyre kevésbé értő sofőr, aki az 500 méterre lévő Getsemáné kerthez horribilis összegért vitt volna le bennünket. Az Olajfák hegyének ún. másik oldalán ácsorogtunk. Diadal. De legalább reggeli előtt még lehetett aludni. Huszonhat percet.

Együttélés, elutasítás – a gettók világa. Chava iránymutatásával, korabeli naplók olvasgatásával szépen átvesszük a kirekesztés három alapvetését, a gazdasági ellehetetlenítést, a törvények útmutatásait, valamint az erőszak alkalmazását – és az ezek mellett szüntelen harsogó propagandát. Mennyire keserű lehet, amikor az államról, amelyről azt hittem, hogy az enyém, megóv és rábízhatom magam, kiderül, hogy nem az, nem óv, és nem bízhatom. A történelem lentről néha sokkal jobban látszik, a napló mégiscsak a legőszintébb műfaj, még ha olykor fikció is.

Az ugyancsak a Jad Vasemben dolgozó Yiftach Meiri szigorú, fegyelmezett tanárember. A gettók történetét vázolja, Velencétől (1516) Rómáig (1870), majd szépen ráilleszti az egész históriát a nácik elképzelése szerinti gettórendszerre. Fontos tudni, hogy konkrét terv nem volt az infrastruktúra működtetésére, ami sajnálatos módon beindította a lokális fajüldöző gépezet fantáziáját. Hitler ugyan megfogalmazta, mitől vannak álmatlan éjszakái, de csak irányelveket adott a birodalom megtisztítására, így a végrehajtó szerveknek kellett kitalálniuk, hogyan képzeli el a megvalósulást vezérük. A morcos főnöknek megfelelni vágyás pedig szörnyűségekhez tud vezetni. Kezdtek föltünedezni az alapvetően keleten, az „alacsonyabb rendű fajok” területein létesített gettók, 1940-ben Łódź és Varsó, a következő évben Lublin és Krakkó – figyelemreméltó, és a rendszer kidolgozatlanságáról árulkodik, hogy ez a négy gyűjtőhely másfél év alatt jött létre. Végül összesen 1100 gettót állítottak fel. Sok információ hangzik el a gettókban zajló életről, a nácik pénzügyi szemétsége azonban mindent visz, a hajam égnek áll: a łódźi gettó dolgozóitól elkobozott munkaeszközöket tulajdonosaik hitel fejében visszavásárolhatták – mint amikor a Kristályéjszaka kárát a kárvallottakkal fizettették meg.

Újabb túlélőt üdvözölhetünk: David Gur az illegális cionista ifjúsági mozgalom aktivistájaként mentette meg számtalan honfitársa életét. Jó karban lévő, szintén jó humorú idős úr, aki – keblem honfiúi büszkeség dagasztja – a békési Okányban született, Szeghalmon érettségizett, ahol Tildy Zoltánt hallgatta, amellett két osztálytársának is igen jó nevű apja volt, Sinka István és Szabó Pál személyében. A beszélgetés végén megkérdezem tőle, hazajár-e néha, tartja-e valakivel a kapcsolatot az otthoniak közül, de nagyon határozott nemmel felel. Hiszen ki is lehetne számára otthoni. Pesten került a mozgalomba, elsősorban iratokat hamisítottak – könyvében (Együtt az ár ellen) látható is ezeknek a papíroknak a fotója –, csempésztek, információkat szolgáltattak, a nyilasok idején a Nemzetközi Vöröskereszt nevében fiktív iskolát, gyermekotthont létesítettek. Az eredmény komoly, például 1944 augusztusában 15 ezer fiatal tudott megszökni Magyarországról. Amikor érdeklődünk, hogyan szerezte be a papírokat, ezt feleli: „Nem mesélem el, mert lebuknék.” Ez a nyilasok alatt sajnos meg is történt, nagyon meggyötörte a Nemzeti Számonkérő Szék. Azonban az alijázás, vagyis a hazatérés az újszülött államba már a kommunisták idején következett be, akik hatalomra kerülve azonnal betiltották a mozgalmat. Ám aki több ezer embert megmentve illegalitásban végigcsinálta ezt a kálváriát, azon nem fog az elvtársi tiltás. Grósz Endrén se fogott, de végül mennie kellett, mert amit tapasztalt, az „sokkal keményebb volt, mint a németek idején.”

A szerdai program utolsó felvonása Jad Vasem fő múzeuma. A gyermekek emlékének szentelt pár métertől is fulladoztunk, de ez a kompakt tárlat maga a pokol. Aki innen kiszabadul, haza akar menni. Szavai pedig nincsenek. Tágas beltér, de úgy szorít, hogy belegörnyed az ember. Hatalmas szürke falak, és nincs menekvés, így van kialakítva, végig kell csinálni, végig kell menni rajta. Chava tárlatvezetéssel kombinált előadása, fontos kérdései, részben személyes történetei teszik nehezen elviselhetővé ezt a három órát. A végén friss levegő, bibliai panoráma az új hazával, a messze elnyúló Jeruzsálemmel. Kint vagy; bár sose lettél volna bent.

Este van, erősödő katonai mozgás az Óvárosban. Túlzás nélkül: minden sarkon egy járőr. De a történelmi séta pompás. Tegye fel a kezét, aki már állt azon a ponton, ahol Ábrahám szövetséget kötött az Úrral.

Kiss László