2016. november 8.
A keddi nap ától cetig az edukációé. A bevezető egy virtuális séta, melyet a Jad Vasem munkatársa, Shlomit Steiner vezet. Kedves nő, nem csak előad, kérdez is, a nagydiákok tisztességtudón felelgetnek. A téma Lengyelország, de amint a holokausztról beszélni sem azt jelenti, hogy kizárólag a Soáról gondolkodunk, a molinókon megjelenített lengyel utcakép is túlmegy a határokon, valamennyire a miénk is. Mi több, a szemfüles növendék az egyik molinón a „fagylalt” feliratot veheti észre. De mire jó ez a plakatírozás, mi célt szolgál a 3D-ben a tanterembe varázsolt harmincas évekbeli zsidó utca? Légy ott, és láss. Hogy ne a táborok felszabadításakor rögzült képet örökölje az utókor, ne a meggyötört, végtagokig fogyott áldozat beesett arcát vigye magával, hanem hogy értse meg, volt itt élet a második világháborús szörnyűségek előtt is – méghozzá milyen! Lengyel és zsidó nemhogy békésen megfért egymás mellett, de elfogadta és tisztelte a másikat, amit azon a Magyarországon, ahol élünk, és ahol a dualizmus idején látványos volt a zsidóság emancipációja, nem nehéz megérteni. A lengyel zsidó populáció a legnagyobb volt Európában, egymillió haszid ortodoxon kívül kétmillió cionista vagy bundista (a vallásos előírásokra kevésbé ügyelő, leginkább baloldali) zsidó élt az első világháború után újjászületett nyugati szláv államban. És ez az egész kultúra fantommá vált. Mintha sose létezett volna. Az utcarészletek után egyes szám első személyben elmesélt önéletrajzokat oszt ki alkalmi pedagógusunk, kérdései ezekhez kapcsolódnak: mutatkozz be, ki vagy, mivel foglalkozol, milyen nyelveket beszélsz. Légy a másik, azonosulj vele, és megérted. Ezzel pedig azt is, hogy E/1-ben beszélni „zsidóként” csak a holokauszt előtti korból lehetséges. Magától értődik, de rá kell jönni újra és újra.
Ophir Yarden. Amerikai akcentussal beszélő, lendületes tanáregyéniséget ismerünk meg benne, s ő aztán végképp nem fukarkodik a tudnivalókkal. Vetített anyaga impozáns, de mivel neki is csak hatvan perc áll rendelkezésére, ennek töredékét villantja fel. Mit kell értenünk azon, hogy a judaizmus „one foot”, azaz „egy lábon álló vallás” – az anekdota szerint egyetlen tézise van: „Ami utálatos neked, ne csináld másokkal.” Hogyan definiálnánk a judaizmust: biblikus szempontból, rabbinikus szempontból vagy nemzeti szempontból? Ábrahámtól eredő rokonság szerinti kapcsolat-e, vagy Isten és ember szövetsége, esetleg sok minden egyéb. Hogy több mint hatszáz parancsolatra és a Messiás várására épül, az bizonyos. De mikorra tehető, volt-e egyáltalán kezdete, megjelölhető-e idő-pont, ahonnan indult: és ha volt, ez vajon a pátriárkák kora-e, vagy Dávidé, netán a Hasmoneusoké. Töredékeket villantok fel a töredékekből. Ophir Yarden előadása alapvetően az antiszemitizmus vagy inkább antijudaizmus, zsidóellenesség gyökereit tárja fel. Van néhány állomás, ezeket ismeri az ember. Tudja, hogy a zsidók Krisztus gyilkosai, ezért veti ki őket magából később a Jézus-hívő Európa. De vajon tudja-e, hogy felkínálták nekik a keresztény hitet, ám nem éltek vele, amiért gyűlölet volt a juss, és hogy a „helyettesítő teológia” értelmében a keresztények gyakorlatilag átvették a hit nehéz keresztjét a zsidóktól, vagyis a helyükbe léptek, aminek ugyancsak a kirekesztés volt az ára. És jó eséllyel nem tudja, hogy a hellenizmus korából számtalan görög nyelvű forrás szól egy „lusta”, „Isten által gyűlölt” népről, mely Egyiptomban is csupán kolonc volt a fáraó nyakán, aki alig várta, hogy megszabaduljon tőlük. A 325-ös niceai zsinat – minden középiskolás fújja – a dogma szintjére emeli, hogy Jézus egylényegű az Atyával, de – nem fújja minden középiskolás – azt is rögzíti, hogy tovább kell élnie a zsidóságnak, legyen valaki a bűnbak szerepére, ha eljön a bűnbakkeresés ideje. Így kalandozgatunk a történelemben, és jutunk el az 1789-as Nagy Pillanathoz is, a francia forradalom, egyben a modern judaizmus megszületésének pillanatához, amikor a szabadságjogok kiterjesztésének eredményeképp jöhet az emancipáció, az állampolgárrá válás. Már ahol. A történelmi fordulat azonban meghatározó változásokat hoz a zsidóság körében, nélküle elképzelhetetlen lett volna a cionizmus kibontakozása (legyen a zsidó úgy zsidó, ahogyan a francia: francia), és ami különösen izgalmas, a zsidók egy részének helykeresése az induló szocializmus játékterén: a jóléti üdvöt ígérő szocialista eszme a gazdasági különbségek felszámolásával voltaképp megszüntette volna az antijudaizmus gazdasági motivációit.
Kajaszünetben katonaifjoncok között múlatjuk az időt. Már a buszmegállóban közéjük keveredtünk, stramm srácok és csinos lánykák masíroznak szemináriumozni, európai szemnek szokatlan látvány ez a fölvonulás. Sosem hittem volna, hogy fölfegyverzett emberek társaságában egyszer majd jól érzem magam. Legalábbis nem rosszul. Három fajta uniformis biztosan van, khaki, barna meg fehér. Itt komolyan veszik a katonáskodást, ez egy elővigyázatos állam. Esküszöm, nem fikció: az intézetben lépcsőzve Szilvi elújságolta, hogy míg én előző este Békés megyei körülményeket teremtve a hotelben, szorgalmasan írtam az első bejegyzéseket, a belvárosban valaki rossz fát tett a tűzre. Gépfegyveres alakulatok szállták meg a környékbeli utcákat, berontottak az éttermekbe, volt nagy üldözés és keresés, amelynek eredménye nem ismeretes. A Dávid-tornyon túl falba vájt kivetítőn kisfilm megy, a végén hálálkodással: „thank you israeli soldiers”. Chava úgy fogalmaz, hogy a nem ortodox (mert ők a hit katonái) fiúk és lányok számára kötelező sorkatonaság egy percig nem kérdés, ha menni kell, menni kell – tegnap este még a békéért tüntetünk, másnap reggel fölcsatoljuk a fegyvereket: amíg háborús a helyzet, „nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust”, hogy nem tartjuk készenlétben a hadsereget. Szenyát enni a Jad Vasem Intézet balkonján, ránk szegezett fegyverrel. El tudom hinni, hogy valakinek ez profilképe lesz.
A hátralévő naprész gyakorlati pedagógia, ami az olvasót aligha érdekli mélyebben, a magyarországi diákok pedig úgyis megkapják, ami jár, és tetszeni fog nekik. Két kollégánk, Kriszta és Ildikó saját munkájukat vezetik elő, és milyen jó, hogy ilyesmire is jut idő. Kriszta doktori témáját, a nagyszerűen rajzoló, Adynak könyvborítót is tervező Lesznai Anna életművét mutatja be, hangsúlyt vetve az író Kezdetben volt a kert című regényére és sokszálú közéleti kapcsolatrendszerére. Ildikó munkájának gyümölcsét a győri iskolások élvezhetik, ez a terülj-terülj asztalkám zsinagógalátogatást, makettkészítést, maguk sütötte kóser süteményt, és ugyancsak házi készítésű Tórát is magába foglal – a gyakorlati pedagógia csodákra képes. Ámuldozom is.
Még nem írtam gasztronómiáról. Nem is fogok, nem az én asztalom. Tamás azt mondja, amióta megérkeztünk, egy percre sem maradt éhen, mégis bármelyik pillanatban tud enni. A számból veszi ki a szót. Zöldség, mindenféle, és gyümölcs, gyanús, hogy ez is mindenféle. Hússal alig találkozni, de például a hal nagyon megy. Szobatársam, mintha megérezte volna, hogy róla írtam, ebben a pillanatban (nem fikció) felém mutatja a laptopját. A képernyőn fotó, színes zsánerkép a jeruzsálemi piacról. Vesszek éhen, ha kihagyom.
Kiss László
