Vladimir Nabokov: Tolsztoj

Egy kép az antológiában: öreg

meztéllábas. Továbblapoztam: nem gyúlt

fel képzetem. Ugyan már! Puskin – az már

valami: köpeny, szikla, tengernek

habjai… A szót magát, hogy „Puskin”,

benövi nyomban versek bojtorjánja,

s a múzsa suttogja mind a neveket,

kik körötte sündörögtek: Delvig,

Danzasz, d’Anthes; és édes hangzattal

teli az élete – a líceum

Déliájától a párbaj fagyos

reggeléig. Tolsztojt csillogó legenda

még nem lengi be. Élete nem izgat

minket. Az emberek neve, kik így-úgy

véle voltak, még éretlen cseng: majd az

idő ad nékik misztikus zengzetet;

de az még odébb van: Csertkovot

említve csak béklyóznám versemet.

Így van ez: az emlékezetnek el kell

veszítnie tárgyias emlékét

a múltnak, hogy pletykákból eposz

szülessék, s a csendből dallamok.

De nékünk még, ha tetszik, ha nem, túl

kegyes közelség adatott hozzá

az időben. Meglehet, unokáink

ostobán irigykedni fognak ránk.

A ravaszdi gépezetek olykor

művileg szítják az emlékezést.

Egy gramofonlemez még híven őrzi

hangját: fennhangon olvas, monoton,

sietve, tompán, és megbotlik a szón:

„Isten”, s megismétli: „Isten”, s olvas

tovább, kicsit rekedten – mint az ember,

ki a szomszéd fülkében köhög,

mikor a vonat egy éji állomáson

sóhajtva megáll, ahogy szokott.

Mondják, régi filmek archívumában,

melyek most vaksin hunyorognak, van

egy felvétel Jasznaja Poljanából:

egy semmi kis ember, öregecske,

töppedt, szél borzolta szakállal

fürgén lépked tova, arca haragvó,

az operatőrrel zsémbel. És tetszik

ez nekünk: oly közel van, oly érthető.

Jártunk őnála, mellette ültünk.

Nem ijeszt a zseni, ki házasságról

beszél vagy falusi iskolákról…

Érezve, hogy egy velünk, egyenrangú,

vitatkozhatunk is vele akár,

tisztelgő mosollyal szólítjuk meg:

Lev Nyikolajevics, no és mit szól ehhez

vagy ahhoz… Az esti szamovár mellett

megannyi bölcs szónokol: vallások,

filozófiák, államok árnyai villódznak

a patyolat abroszon – mennyi öröm!

De van, mit sehogy el nem képzelhetünk,

akárha jegyzetelnénk egyre lelke

körül, miként tűzvész tudósítói.

A szent bizsergéshez, mi őbenne

a legfőbb, el nem jutunk. Az titok!

Tán emberfölötti!

Az éjszakákról

beszélek, midőn Tolsztoj alkotott;

a csodáról, képek hurrikánjáról,

mely sötét egekben tombolt az

alkotás óráiban… Hiszen élő

emberek születtek akkor! Így adja

át az Úr választottjának ősi, szent

jogát, hogy világokat teremtsen,

s a húsba nyomban lelket leheljen.

És lám, élnek ők: élő mindenük –

szokásaik, modoruk, szójárásaik;

s a hazájuk az az Oroszország,

melyet mi is őrzünk magunkban, mélyen,

hol homályos álmokban rejtezik szótlanul:

Illatok, színek, hangok országa,

a mező fölött csüngő hatalmas fellegé,

szerelmes lápoké, hol megannyi vad

tenyész… Hogy szeretjük mindezt!

S Tolsztoj teremtményeit, ezernyi embert,

kik életünkön csodásan átderengnek,

átszínezve mindent, midőn emlékezünk –

mintha csak valóban mellettük éltünk volna.

A tömegben megismertük Karenint

megannyiszor a fekete fürtjeiről: a kis

Scserbackajával áhított mazurkát

táncoltunk a bálban… És érzem, ahogy

megannyi rím szökken virágba,

és láthatatlan szárny feszít, emel…

Tudom, a halál csak holmi határ;

vagy épp: a halál egyetlen kép nekem:

íme, az utolsó sor is leírva,

s kihunyt a fény az íróasztal fölött.

Még egy látomás visszfénye ott dereng,

de hirtelen: itt a vég, a végleges…

Elment ő is végül, a kényes alkotó, ki

áttetsző szavakba osztotta a létezés

zaját, az egyedül számára tiszta zajt…

Egyszer egy véletlen állomáson

leszállt, és ismeretlen útra fordult,

s aztán – éjszaka, némaság és titok…

1928

M. Nagy Miklós fordítása

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/5. számában)}