Színésznők takarás nélkül

KETTŐS INTERJÚ FEKETE GIZIVEL ÉS CSORBA KATÁVAL
A plakát és a címadás alapján sejthető volt, hogy ez egy nagyon személyes darab, hogy ami majd a színpadon történik, az önvallomás jellegű lesz, de ennél többet kaptunk. Egy kettős önálló estet, amiben a színésznők a színészet teljes skáláját felvonultatják a sanzonénekléstől az irónia és fekete humor tónusain át egészen a megható drámáig… – IBOS ÉVA INTERJÚJA

KETTŐS INTERJÚ
FEKETE GIZIVEL ÉS
CSORBA KATÁVAL

A plakát és a címadás alapján sejthető volt, hogy ez egy nagyon személyes darab, hogy ami majd a színpadon történik, az önvallomás jellegű lesz, de ennél többet kaptunk. Egy kettős önálló estet, amiben a színésznők a színészet teljes skáláját felvonultatják a sanzonénekléstől az irónia és fekete humor tónusain át egészen a megható drámáig. A szerepek szerint Fekete Gizi és Csorba Kata két színésznőt formál meg a Képeslapok a takarásból című darabban, néha mégis elbizonytalanodunk, hogy vajon kikről is szól az előadás.

– Kata, láttam a színlapon, hogy te voltál az irodalmi átdolgozó, de előadás közben azt is, hogy kettőtökre lett írva. Hogy született az ötlet, s hogyan lett belőle színdarab?

Cs. K. Tavaly, amikor véget ért az évad, és hirtelen nagyon sok időm lett, újra elővettem Popper Péter Színes pokol című könyvét, amiben elég kemény mondatok olvashatók a színésznői létről, többek között egy Déryné naplójából vett idézet is, miszerint a színészek számára rezervátumot kéne létrehozni, hogy civilekkel még akkor se érintkezhessenek, ha nincsenek a színpadon, inkább egymást boldogítsák. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a színésznő nem alkalmas arra, hogy anya vagy társ legyen, mivel az energiákat von el a színháztól, így a civil kapcsolatait föltehetően szerepként fogja fel, amelyekben egy ideig tündököl, de aztán megunja. Ez a nem túl hízelgő gondolat annyira szíven ütött, hogy elkezdtem keresgélni valami olyan alapanyagot, ami ennél valósabban és árnyaltabban mutatja meg, hogy milyenek a színésznők. És akkor eszembe jutott egy régi filmélményem, a Képeslapok a szakadék széléről, aztán a film alapjául szolgáló könyvet is elolvastam, amiben Carrie Fisher megírja, hogyan lehet sztárszülők gyermekeként élni és túlélni. Amikor megkerestem Gizit az ötlettel, és neki felcsillant a szeme, éreztem, hogy ebből lehet valami, mert az ő támogatása egyféle biztonsági övet jelentett. Persze a mi lelkesedésünk még kevés lett volna a komplett előadáshoz, de szerencsére könnyen találtunk alkotótársakat. A dramaturgiai munkát Pozsgay Zsolt vállalta, a rendezést Barnák László, Papp Janó csodálatos ruhákat varázsolt a semmiből, az énekszámokhoz pedig Rákai Andrástól kaptunk segítséget.

– Ebben a darabban jobban vásárra viszitek a bőrötöket, mint egy hagyományos irodalmi műben, amelyben védelmet nyújt a karakter. Itt szinte nem is látszik a határ szerep és színész között. Gizi, nem tartottál ettől a kitárulkozástól?

F. G. Én azért szeretem a monodrámát és a versmondást is, mert intim közelségbe kerülhetek a közönséggel. Engem rögtön érdekelni kezdett a darab, mert egy jó szerepért a világ végére is elmennék, ráadásul ez egy nekem, sőt rám írt szerep, ami nem fordult elő az elmúlt negyven év alatt. Amikor elkezdtünk próbálni, az is kiderült, hogy Kata pontosan úgy gondolkodik a színházról, ahogy én, vagyis mindketten belülről, a saját lelkünkből hozott anyagból építkezünk. Amikor elkezdtük a közös munkát és az együttgondolkodást, érdekes módon elindult közöttünk egyfajta harc is, valami idézőjeles szkanderezés. Néha úgy éreztem, hogy ellenem hatnak a folyamatok, de hát ez a színészi munka része, hiszen lelkileg kiszolgáltatottak vagyunk, s így könnyen sebezhetővé válunk. Ugyanakkor azt is láttam, hogy Kata ugyanígy érez, mert az ő szemében is voltak könnyek. Az igazán jó próbafolyamatoknál ez így szokott lenni.

– Megejtő az őszinteség és a nyíltság, ahogy az előadás alatt önmagatokra is reflektáltok, a jeleneteket összekötő hangbejátszások pedig különösen élesek. Első hallásra mintha tényleg egymásról beszélnétek, de aztán rájövünk, hogy a mondottakat dekódolni kell, hiszen bulvár közhelyeket hallunk. Hogy érzitek, veszik a lapot a nézők?

Cs. K. A hangbejátszások osztják meg legjobban a közönségünket, még édesapám is azt mondta, hogy ő érti a sztereotípiák felsorolásának az okát, de félő, hogy a nézők egy része ránk vonatkoztatja és komolyan veszi. Pedig mi csak azokat a sablonokat szedtük össze, amiket az emberek a színésznőkről gondolnak, s ez általában két véglet. Vagy egy csodanőt képzelnek el, aki a színpadon királynő, s az otthoni mosogatásról nem is hallott, vagy ledér nőszemély, aki csak úgy kap szerepet, ha meglátogatja a rendező hálószobáját. Nem tudom, hogy ez a „szembesítés” mennyire jön le, mert túl egyértelműek sem akartunk lenni. Az előadásokon csak akkor nyugszunk meg, amikor felhangzik az első kaccantás. Valójában nem az a lényeg, hogy mennyi a mondatok igazságtartalma, hanem az, hogy milyen hajlamosak vagyunk látványos szélsőségekben gondolkodni.

– És ti hol vagytok benne személyesen?

CS. K. Ami a történetben Csorba Kata, az a monológ. Tehát koránt sem az átkötő szövegek. Nekem ez a szerep egy kísérlet, mert játék közben, előadásról előadásra valamitől megszabadulok. Nekünk, színészeknek megvan az a lehetőségünk, hogy a sebzettségeinket átfogalmazhatjuk, s olyan szintre emelhetjük, amivel már kompromisszumot tudunk kötni. És akkor már nem fáj annyira. Hozzákötöm a játék szót, mert ez a legfontosabb. Ebben a darabban például elhangzik az, hogy „Akarod tudni, mit csináltál velem gyerekkoromban? Kilenc éves korom óta altatókkal tömtél. Anya, egy kilenc éves gyereknek nem altatókra van szüksége, ha nem tud aludni!” Az én életemben nem történt ilyen, de történt más, amit hozzácsatolok, és amikor kimondom ezt, érzem, hogy egyre jobban megkönnyebbülök, mert el tudom engedni a saját fájdalmamat.

F. G. Ebben a darabban én is sok mindentől megkönnyebbültem, amit sosem gondoltam volna. Mindig igyekeztem a saját fájdalmaimat és örömeimet előszedni, nem kell azt tudni senkinek, hogy honnan merítek. Ruszt tanította, hogy a belső monológot senki nem hallja, de belső monológ nélkül nincs színház. Rengeteg emlék és érzés van az ember életében, amit egy szituáció kapcsán elő lehet hívni. Egyszer Békéscsabán nagyon negatív figurát játszottam, Strindberg Apa című drámájában a feleséget, aki meggyilkolja a férjét. Akkor is azt kerestem, hogy neki mi az igazsága. Utána valaki megkérdezte, Gizi, te hogy tudtál ilyen gonosz lenni – és megdöbbenve néztem rá, hogy én nem voltam gonosz, hiszen megkerestem a figura motivációit.

Cs. K. Szerettem volna a darabban Gizinek is egy olyan személyes pontot találni, mint nekem a monológ. Nagyon sokat dolgoztam az énekszáma szövegén, ami ugye arról szól, hogy egy színésznő felett is telnek az évek. Minden nő nehezen öregszik, mi tízszer olyan nehezen öregszünk, és egyszer majd eljön az idő, amikor úgy beszélnek rólunk, hogy jaj de szép volt fiatal korában.

F. G. Borzasztó szívesen éneklem ezt a dalt, színészdal kevés született olyan jó, mint ez, hogy egy színésznő elmondhatja X éves korában azt, hogy azt csináltok, amit akartok, azért én itt vagyok, és itt maradok. Nagyon örültem, hogy ezt kimondhatom. Hogy ki kicsoda ebben a darabban, arra van egy történetem. A lányom megnézte a premiert, és olyan helyeken is nevetett, ahol a közönség csodálkozva nézett. Ugyanis a személyes élete került föl a színpadra, a színésznő anyuka, és a cseperedő-kamaszodó, majd művészi pályára lépő lánya közötti konfliktusok. Előadás után elmesélte, hogy olyan sérelmek szakadtak föl benne, amiket eddig el se tudott nekem mondani, mert nem tudta megfogalmazni. Legnagyobb meglepetésére, a kislánykori kérdéseire szinte szó szerint azt válaszoltam neki, mint most a színpadon Momónak. De van tovább is, miközben beszélgettünk, valami az eszembe jutott, és elkezdtem nekik magyarázni. A párja, aki még nem nagyon ismer engem, csodálkozva nézett a lányomra, ez még az előadás része, vagy ő már a te anyukád?

– Ha két színésznő a színpadra áll, óriási bizalom kell hozzá. Mikor, hogy született meg bennetek a bizalom egymás iránt?

F. G. A színdarabban is szó van róla, hogy amikor én megláttam Katát tíz évvel ezelőtt a Játék a kastélyban című darabban, az nekem nagyon nem tetszett. Nem ő tehetett róla, belevitték ebbe a helyzetbe, s bár küzdött, akkor én még csak egy kislányt láttam, aki csetlik-botlik, és rosszul indít. Aztán egyszer csak, úgy a hatodik, hetedik szerepénél észrevettem, hogy sokat fejlődik, hogy a lehető legnagyobb alázattal áll hozzá a pályához, a legkisebb feladatoknak is maximálisan odaadva magát. Kata úgy tanult, hogy szépen, fokozatosan maga szedte össze a tudnivalókat, és íme, most már tart valahol. Ez a folyamat annyira szimpatikus volt nekem, hogy mindezt elmondtam neki, mert meg akartam őt erősíteni. Azt akartam, hogy tudja, ez az én szememben nagy dolog, mert amit tesz, az nem általános, s ez már a tehetség jele. Ő jó néven vette a kritikámat, így kialakult köztünk egyféle szimpátia, ami barátsággá vált. Így jutottunk el odáig, hogy létrejött a Képeslapok a takarásból című darab.

Cs. K. Tudtam, hogy az indulás bukás volt, úgy éreztem magam abban az előadásban, mint amikor mély vízbe dobnak, de a kezem le van kötözve. Nem volt mellettem rendező, akitől segítséget kaptam volna, s azt hiszem, nem csak én vesztem el ebben a harcban. A tapasztaltabbak – jobb híján – előhúzták a fiókokat, de nekem még nem volt fiókom. A következő pár év alatt azzal is szembesülnöm kellett, hogy nem biztos, hogy megadatik nekem egy olyan szakmai mester és tanítvány kapcsolat, mint amilyen Gizi és Ruszt József között létrejött, pedig én is erre vágytam. Nem mondom, hogy a mi generációnk nem találkozik igazán jó rendezőkkel, de nem találkozunk pedagógiával, ami arra vezetne rá, hogy milyen szerepeket kell eljátszanom ahhoz, hogy később a nagyobb feladatokkal is meg tudjak majd küzdeni. És akkor rájöttem, hogy magamnak kell mindent megtanulni, valahogy be kell pótolnom az egyetemet. Nagyon jól esett ez a beszélgetés, pontosan emlékszem rá, még arra is, hol ültünk. Ha nem kapom meg ezt a bizalmat Gizi részéről, nem biztos, hogy eszembe jut ez a történet.

Ibos Éva