A 15. Velencei Építészeti Biennáléról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

15. Velencei Építészeti Biennálé

2016. május 28 – 2016. november 27.

Deák Csillag: Fronthatások

Az ötévente megrendezésre kerülő legnagyobb nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítás, a németországi Documenta egyik ikonikus alkotása a kasseli pályaudvaron áll, egy rúdon az ég felé sétáló alakkal, Man walking to the sky (1992) címmel. Ez a látvány ugrott be elsőnek, amikor a megláttam az idei, 15. Velencei Építészeti Biennále plakátját. Akkor még semmit sem tudtam a létra tetején álló nőről, aki onnan kémleli a sivatagot. Sokak számára a kép talány, én is csak a dokumentációk elolvasása után tudtam meg, mennyire kifejezi ez a kép az idei biennále alapgondolatát: Jelentés a frontról. Csak nem lőni fognak, vagy robbantani, csak nem lövészárkokba bújunk félelmünkben, vagy Robert Capaként hősiesen ott vagyunk a háború kellős közepén? A szociálisan érzékeny chilei sztárépítész, Alejandro Aravena, a biennále főkurátora választotta ezt a képet. Bruce Chatwin író dél-amerikai kirándulásán a sivatagban találkozott egy idős nővel, aki alumínium létrát cipelt magával. Később derült ki, hogy a híres német archeológusról, Maria Reicherről van szó, aki a Nasca-vonalakat tanulmányozta. A madár- és növényrajzolatok csak a magasból látszanak. Repülő bérlésére nem volt lehetősége, gépkocsira igen, de ezzel éppen azt tette volna tönkre, aminek a tanulmányozására érkezett. A háztartások zömében megtalálható létra, nem megszokott, de egyszerű és mégis nagyszerű kreatív megoldás, ún. expanded eye, amit az archeológusnő megvalósított azzal, hogy a létra tetejéről figyelte meg a perui Nasca-vonalakat.

Ahogyan Fabényi Júlia, a Velencei Biennále miniszteri biztosa a magyar pavilont megnyitó beszédében hangsúlyozta: A létra saját abszurditásával a sivatag közepén is eszköz ahhoz, hogy a látószög, a recepciós perspektívánk megváltozzon a rálátás irányába. Rálátni dolgokra felülről szemlélni, és nem benne őrlődni, így elvontabban a bölcsesség jele. Tehát irányadó volt az idei biennálén, hogy a dolgokat, az építészet feladatait új szemszögből, esetleg egy bölcsebb rálátással szemléljük. Nyertes pályázóink találtak előbb egy rést, aztán egy szimbolikus létrát, ahhoz, hogy az építész hivatását újra gondolják, az építészetet globális közegben elemezzék és egy csoportosan megvalósított átalakítással azonnali és távlati feladatokat lássanak el. Az arkt-projekt bevált, kreatív eszközökkel sikerrel végbement egy új kreatív tér kialakítása. Modell érték a sokféle, hazánkban is egyre gyakrabban található terekhez, amely a kulturális kikapcsolódást szolgálja, valódi belső értékekkel.

A 15. Velencei Építészeti Biennálén hatvanhárom ország vesz részt nemzeti kiállítással a Giardini park pavilonjaiban. Alejandro Aravena meghívására a Giardini központi, valamint az Arsenale csarnokaiban 88 meghívott állít ki 37 különböző országból. Ebből ötven kiállító először szerepel a Biennálén, 33 építész negyven év alatti. A város számos történelmi palotájában az ún. Collateral Events keretében is zajlanak kiállítások. Idén nem mega luxus építményekről, csillogó felhőkarcolókról, megfizethetetlen légvárakról kíván szólni a seregszemle, hanem a hétköznapi kihívásokról, és azok kreatív, megoldásáról. Az egyéni teljesítmények helyett a közösségek válnak főszereplővé, fókuszban az építészet társadalmi, szociális, közösségi szempontjai állnak.

A magyar Velencei Biennále Iroda jó kezekbe került, a szakmai zsűri döntése alapján olyan projekt nyert, amelyik tökéletesen illeszkedik az idei biennále felhívásához. Az aekti­vá­torok – Helyi aktív építészet című projekt a helyi összefogáson alapuló építészet erejéről ad hírt, egy pusztuló egri épület közösségi megújítását bemutatva. Fábián Gábor kurátor és Fajcsák Dénes társkurátor a helyi önkormányzat bevonásával a Gárdonyi-kertben, a Gárdonyi Emlékmúzeum mellett 7-8 éve romosodó, régi épületet újították meg és üzemeltetik közösségi összefogással. A két építésznek sikerült egy olyan csapatot a projekt köré gyűjteni, akikkel pénzmozgás nélkül valósíthatták meg tervüket. Megkerestek építőanyag-gyártó cégeket, akik támogatták a projektet, az egri büntetés-végrehajtási intézetben pedig már tíz éve fut a Börtön a városért program, így önkéntes alapon a rabokat is bevonták a felújításba, a szakközépiskolából is sok fiatalt sikerült megnyerni. Önfenntartó gazdasági modellt alkottak meg: az emeleten co-office jellegű iroda, a földszinten pedig kiállítótér, illetve kávézó és borkert működik. A kiállítótérben többek között az egri főiskola hallgatóinak nyújtanak bemutatkozási lehetőséget.

A magyar pavilonba belépve minimál installáció, két hatalmas asztal és egy körpad fogadja a látogatót. Az asztalokhoz leülve – melyek tizenhatosztatú építési zsaluelemekből készültek és a közösségi együttműködést, a társadalmi összefogást szimbolizálják – videókon nézhetik meg, ahogy a közreműködők személyes élményeken keresztül mesélnek a szervezőmunkáról és az építés, az építészet szerepéről. 5D technológia segítségével virtuálisan is bejárható az egri helyszín. A Gárdonyi-kert hangulatát megidéző kert előtt a 4 méter átmérőjű asztal “aktiválja” a látogatókat, főiskolások által készített videókat mutatnak be. Elmondhatjuk, hogy itt a kurátorok és valamennyi közreműködő letettek valamit az asztalra! A szomjúságot és a hőérzetet csökkentheti a friss víz, a kiállítók erre is gondoltak, a látogatók újratölthető flakonokat vehetnek magukhoz útravalóul az egyik falról, és a pavilon kijáratánál lévő csapból feltölthetik vízzel.

Az Arsenale fő bejáratánál az előző biennáléról visszamaradt 100 tonna hulladék anyag, 10 000 négyzetméter gipszkarton, 14 km alumínium elemből a főkurátor által épített installáció fogad. A teremnek szinte szakrális aurája van. Feje tetejére állított szobor együttesként lóg a plafonról a sok száz alumínium elem, az oldalfalakat a feldarabolt gipszkartonnal fedték, ezekbe beépítve kis monitorokon a munkásokat látjuk a bontás és felépítés folyamatában. A mega kiállítások hatalmas anyag- és munkaráfordítását tematizálja Aravena. Akasztják a hóhért. De nem csak itt találkozunk az újrahasznosítás példájával, az Arany Oroszlán díjjal kitüntetett spanyol pavilon Unfinished (Befejezetlen) című projektje is kreatívan reagált a fellendülés utáni ingatlanválságra.

A holland pavilont kék álcázó hálóval vonták be, projektjük az ENSZ békefenntartók és lakosság kölcsönhatását mutatja be, a terem középen a sivatagot szimbolizálva homokozóval, amit a gyerekek azonnal elfoglalnak. Nem csak itt van játék és játékosság, a szerb pavilont gördeszka pályává alakították, az ausztrál pavilonban hatalmas úszómedence épült, ahova be is lógathatjuk fáradt lábunkat, náluk ez a közösségi tér, halljuk. Sok interaktív játékkal is találkozunk, vagy science fictionnak tűnő projektekkel, az izraeli pavilonban az építészet és biológia kapcsolatát mutatják be élő szövetek felhasználásával, és a sivatagi életformához alkalmazkodó, organizmusként működő „élő” épületet is kreáltak. A román pavilonban is játsz­hatunk, de ez csak látszólag könnyed, a kolozsváriak újból megmutatták kreativitásukat, a látogatók bevonásával, pl. az üres kondér kavargatása által a mechanikus szobor kompozíció karikatúraszerű bábjai mozgásba lendülnek. Ki kit mozgat és milyen céllal? Az angoloknál akár egy plasztik gömbben is ellakhatunk ideig óráig, csak legyen wifi, a svájciak füstfelhőt formáznak Véletlen tér címmel, be is léphetünk a felhőbe és cseppkőbarlangban találjuk magunkat, de nem a kőkorszakba mentünk vissza, hanem a jövő virtuális világába. Nem mindig értjük, hogyan kapcsolódnak egyes projektek a meghirdetett témához.

Az öntőformákból formázott hajótest az Arsenaleban a török és velencei művészek közös alkotása, a két város kulturális kapcsolatát szimbolizálja, de nekünk akaratlanul is a migránskérdés jut eszünkbe, a vízbe fúló menekültek tragikus sorsa, mintha ez a súlyos darabokból alkotott hajó is süllyedne. Itt látható a Transsolar KlimaEngineering csoport és Anja Thierfelder német építész közös műve: Lightscapes – Local identity, exploring a forgetten resource (Fénynyalábok – helyi azonosság, egy elfelejtett erőforrás kutatása) címmel. Az installáció célja, élethűen láthatóvá tenni a napsugarak légköri jelenségét. A  fényeső beesési szöge, hosszúsága változik, mintha egy bükkerdőben lennénk, és a lombokon, a reggeli párán áttörnek a fénysugarak. A természet önmaga, emberi beavatkozás nélkül, tisztán, az élet forrásaként. Párhuzamosak a fénynyalábok (fénygerendák) egymással, pozíciójuk, irányuk, ragyogásuk és terjesztésük a fény és a sötétség örök harcát szimbolizálja, miként válik a tér darabossá, szaggatottá. A létra motívum hangsúlyosan jelen van.

Látunk új technológiákat, megsemmisült vagy súlyosan sérült műalkotások rekonstruálására. A madeirai Paolo David megragadó installációja René Magritt híres festményének parafrázisával a tájmegőrzés és turizmus kérdéseire hívja fel a figyelmet, akárcsak az olasz C + S Stúdió Möbius-szalag szerű installációjának sétánya, amin haladva a turisták nem rongálják a környezetet, a műemlékeket. Retrogiccs és Sztálinbarokk az orosz pavilonban, amit próbálnak mai közösségi terekké integrálni. Ezek után a skandinávok pszichoterápiára küldenek, de mielőtt lerogynánk az antik pamlagokra, megmásszuk a fából készített piramist, ahol megtölthetjük a kézhez kapott papírzacskónkat egy-egy projekt leírásával, amelyeket 2008-2016-ban fejezték be Finnországban, Norvégiában és Svédországban.

Ausztria posztereket kínál migránsok képeivel hazavitelre. Fura ötlet, ez lenne a megoldás, falra akasztani a migránsokat? Melyik pavilonban kikerülhetetlen a migránskérdés? Könnyű a válasz, mégis elcsodálkozunk, a németek szó szerint vették a logót, frontjelentés a migránsáradatról. Akárcsak öt évvel ezelőtt, amikor a németek pavilont cseréltek a franciákkal, alig ismerjük fel a helyszínt. Nem bombatámadás érte az épületet. A nemzetiszocialista időkben átépített Germánia nevű német pavilonból 48 tonna építőanyagot távolítottak el, négy hatalmas lyukat vágva az épületbe, így több oldalról átjárhatóvá vált, sőt átláthatóvá is. Úgy tűnik, fellélegzik az épület. De Németország a migránskrízis következtében nyitott, sebezhető, sőt védtelen is. Making Heimat, otthonteremtés, Arrival City, olvassuk, de nem marad el az integrációhoz kapcsolódó lehetőségek felsorolása mellett (a migránsok találjanak gyorsan munkát és lakást), milyen rizikót hordoz kiközösítésük, magára hagyottságuk. Semmitmondó, etnicizáló fotók a falakon és frázisok, „legjobb iskolákat a legrosszabb negyedekbe, stb.” Átjárja a levegő a német pavilont, de érezni, hogy megfordult a szél a migránskérdésben is. Nem kap díjat a pavilon. Az Arsenaleban Neubau címmel gigantikus égszínkék makettváros épült, a lakáskérdés költséghatékony megoldására próbál példát hozni..

Az Ezüst Oroszlánnal kitüntetett paraguayi Solano Benítez káprázatos találmánya, téglából, malterból és nem szakmunkások által is felépíthető meghökkentő rendszerének bemutatása katedrálist formáz.

A hosszú, végeláthatatlan bejárás után azon gondolkodtam, vajon mi történik a főkurátor építőhulladékból épített installációjával a biennále bezárása után. Ha engem kérdezne, én azt mondanám, az alumínium elemekből építsen egy hatalmas létrát (14 km), de az nem érne fel az égig, akkor inkább legyen ebből sok-sok kicsi létra és osztogassa szét. Akinek nem jut belőle, az keresse meg a magáét. Weöres Sándor sorait is idézhetem: Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél./ Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra (Szembe fordított tükrök).

Kölüs Lajos: Ne feledkezz meg saját magadról, avagy építeni azt, ami elérhető

A 15. Építészeti Biennálén önmagunkra fókuszálhatunk, saját helyzetünkre, legyen az bármennyire képtelen vagy reménytelen helyzet. A biennálén bemutatott példák jelzik, hogy létezik valamilyen megoldás egy lakható helyre, térre, épületre, házra, amely egyben költségtakarékos, ötletes, nem szokványos és az egyén, a régió érdekeit szolgálja. Aki mindenfelé harcol, közelre, távolra egyaránt biztosítja magát, az könnyen azt hiheti: mindenre gondolt. Pedig éppen így feledkezett meg az egésszel felérő másik oldaláról: saját magáról! (Pap Márió: Egy pornográf történet, Flaccus Kiadó, 2006).

Egyetlen állat, amely képes legyőzni az orrszarvút, a szúnyog vagy egy felhő szúnyog, állítja Alejandro Aravena (1967, Chile) építész, a biennále főkurátora. Az építészek gyakran azt hiszik, hogy a szúnyogok túl kicsik ahhoz, hogy változást idézzenek elő, de együtt képesek megfullasztani a nagy állatot – teszi hozzá Aravena. Képletes beszéd, nincs benne szűklátókörűség, kicsinyesség, önzés, intrika, álszentség, ostobaság, semmi luxus. A mindennapi élet kis és nagy hiábavalóságai elleni küzdelemre hívja fel a figyelmünket.

Aravena kulcsszavai (migráció, a szegregáció, a forgalom, a hulladék és a szennyezés, túlnépesedés, fenntarthatóság, kreativitás, célszerűség, a külvárosok problémái, a csatornázás, a természeti katasztrófák, a lakáshiány, a periféria, a bűnözés, illetve a közösségi tevékenységek) társadalmi és emberközeli szempontokra helyezi a hangsúlyt, és nem az építészeti kérdésekre, az ún. kommunikatív-kollaboratív tervezéssel, azaz „participatory design”-nal.  Az érintettekkel együtt kell keresni a megfelelő kérdéseket – azaz a tényleges problémát –, nem pedig előre kitalált válaszokat kínálni. A munkának olyan távol kell kezdődnie az építészettől, amennyire csak lehet – állítja Aravena. Organikus, önsegítő és önmagát generáló megoldást találni a szegénység leküzdésére.

A sikeres megoldásoknak ad helyet a biennále, és itt nem a siker nagysága, hanem a ténye a fontos. A kis siker is siker, megbecsülendő apróság, mert mutatja, hogy egy fennálló helyzeten lehet változtatni, bárhol is élj, sivatagban, bányavidéken vagy világvárosban. A cél az életminőség javítása a rendelkezésre álló erőforrások mozgósításával. Lakható és élhető világot, teret, közösséget teremteni az emberek, és különösen az egyén számára, aki történetesen lehet bennszülött vagy migráns. Ahogy Aravena programnyilatkozatában áll: …a JELENTÉS A FRONTRÓL … nem kíván leleplezés vagy panasz, sem dagályos szónoklat vagy lelkesítő öltözői beszéd lenni. …ha a probléma nagy, akkor a mindössze milliméternyi előrejutás is számít – ennek megértéséhez szükségesnek látszik a sikerfogalmunk átállítása, hiszen a frontvonalakon elért eredmények relatív, nem abszolút sikerek.

Intelligencia és intuíció egyensúlyának keresését láthatjuk a pavilonokban, egy status quo-ból való kilépést, a lehetséges változásokat. Meglepett, hogy a konzervatívnak mondott népi építészet, amely egyrészt hangsúlyozottan az épületfunkció-igényekhez igazodik, másrészt a hagyományőrzést tekinti fő céljának, hogyan köt szövetséget az új építészeti gondolatokkal, válik modernné és követendő példává. A múlt tárgyait úgy rekonstruálják, hogy időtállóságukat továbbra is megőrizhessék, és teljes pompázattukban vehessük szemügyre őket.

Az építészeti mű három szükségszerű alapja a hely, a kor, és az ember is pavilononként új és új kontextusba helyeződik. Az USA pavilonjában Cynthia Davidson és Monice Ponce de Leon műve (The Architectural Imagination) látható, Detroit, egy posztindusztriális város építészeti projektjeiről, ahol és amikor már nem számít, hogy mennyi pénz szükséges a megvalósításhoz, nincs anyagi korlát, csak szellemi lehet. A látvány futurisztikus, sőt, webes felületet megidéző. Mi lehetséges, milyen forgatókönyvek (álmok) képzelhetők el, amelyek katalizátorként segíthetik elő a kívánt változást. Talán az USA pavilonjában látható építészeti elképzelés az, amely a legjobban megidézi a XXI. századi modern, grandiózusos építészeti világot, és amely leginkább eltér Velence adottságaitól, hátterétől, Aravena programnyilatkozatától.

A svájci pavilonban nem látunk építészetet, csak egy üreges (üres) szobrot, üvegszál betonból (Incidental Space, Mellékes tér). Az üregbe bele lehet bújni, lépni. Mintha egy cseppkőbarlangban lennénk. Belső és külső tér kapcsolatát látjuk. 3D-s nyomtatóval készítette Christian Kerez. Menedék, odú, szerzetesi szent hely, őseink lakhelyének imitációja? Mindegyik lehet. Ha ezt egy játszótéren látom, értem az értelmét, itt nem. Nem tud mellékes lenni, fogom fel mégis. Szellemi játék, szabad látással létrehozott teret látunk, érzékelünk. Reklámfogás az egész? A biennále által felvetett szociális, társadalmi gondokra adott válaszok közé nem sorolhatjuk a svájciakét. Más világ, más gondokkal.

A holland pavilonban minden kék (Blue). A homlokzatot befedi egy kék háló, ami az ENSZ küldetéseket, táborokat idézi fel, amely egyben szimbolizálja a védelem, a diplomácia és a fejlesztés szavakat. A negyedikként egy kiegészítést tesz a projekt: Tervezz. Fontos a táborok elfogadása, a kapcsolat a helyi népességgel. Az ausztrál pavilonban egy medence látható. A projekt címe: Architecture, Culture and Identity in Australia (Építészet, Kultúra és Azonosság). A medence és a tiszta vize azonban egészen más kérdésköröket vet fel. A pihenést. Az épületen kívül tűzgödröt találunk. Az ötödik kontinens bennszülött népének, az Aboriginesnek a kultúráját idézi fel, akik hagyományosan nem fürödnek medencékben, de nyitott vizekben igen. A perui pavilonban követve a kiállítás útvonalát, egy művészi konstrukcióhoz jutunk, amelyben székeket lógattak le a mennyezetről. A székek az iskolák állapotát jelképezik. A székek alatt olyan nyilatkozatok vannak, amik megerősítik az áldatlan állapotokat (Architecture and Education in a Remote Corner of the World_ Peru’s Our Amazon Frontline).

A Központi Pavilonban látható projekteket Építeni azt, ami elérhető – mottó határozza meg. A paraguayi építészeti stúdió (Gabinete de Arquitectura) munkája lenyűgöző, téglából, sablonnal építettek egy boltíves szerkezetet (Solano Benítez installation from a brick and timber arch). Simón Velez Kolumbiából és Vo Trong Nghia Vietnamból, kihasználja a bambusz potenciálját, az a csodálatos fű (növényi acél), aminek szakítószilárdsága az acélnál magasabb. Velez felfüggeszt egy rhizomic szerkezetet, ami több nagy darab bambuszból készült (Simon Velez The bamboo architect), amíg Nghia növekvő növényekre és fákra használ több kisebb darab bambuszt vasalásként.

A biennále építészeti projektjei ismét igazolták, hogy nincs totális helyfüggőség (azaz a korfüggetlenség), de nincs totális korfüggés (azaz a helyfüggetlenség) sem. Mai világunk emberére egyaránt jellemző a racionalitás és a transzcendemtum iránti érzék, billenő egyensúlyuk következménye, hogy az ésszerű tudatos kategóriák mindinkább kiszorítják az érzéseken, sejtéseken, tapasztalatokon alapuló ősi tudatalattit. A biennále projektjei újragondolják az ember és természet kapcsolatát (Kunle Adeyemi Makoko floating school, Arsenale, már nincs szárazföld, ahova építkezhessenek. Az oktatás úszószigeteként visszakerül Nigériába). Az emberhez szólnak a kövek (Installation of Paulo David at the Corderie, Arsenale). Egy piac és környezete kapcsolatát építi fel a Projects made by architects Andrew Makin and Asiye Etafuleni for the transformation of Durban’s Warwick Junction. Boris Bernaskoni Matrix building című alkotása az Arsenaleban egy hatalmas piramis, Matrjoska baba mintára, magában foglal irodát, hangversenytermet, csigavonalban mozgó múzeumot, és egy éttermet.

A globalizációt az egységesítés, egységesedés jellemzi. Ez óriási veszélyt jelent a sokszínűségre, a helyi jellegzetességekre, a regionális sajátosságokra, konkrétan a népművészetekre, a hagyományokra, a szokásokra, a sajátos regionális kulturális és szellemi identitásra nézve. A helyi kultúra kerül veszélybe. Aravena olyan példáknak adott teret, amely kultúramegőrzők is, a kibillent, elveszett önazonosságot állítják helyre, a sajátos és egyedi identitás hiányát szüntetik meg, a helyi kultúrát erősítve, és egy élhető, elérhető világot teremtenek.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/7–8. számában)}