Exponáló Bruegel

JAN SAUDEK FOTÓKIÁLLÍTÁSA
A REÖK-BEN

Hogyan ajánlanám Jan Saudek fotókiállítását? Először az jutott eszembe a tőlem érdeklődővel megnézetek pár Frontier Psychiatrist klipet, hogy a művész lelkületét valahogy előzetesen is be tudja fogadni, de talán a legjobb módszer semmit nem mondani, csak hagyni úszni az árral, ahogyan én is tettem. Szerintem Saudekhez mindenekelőtt jó hangulat kell, mert humorérzék nélkül egy csomó kép talán értelmét veszti. Ilyenkor persze jön a romboló érv, hogy Saudek a humor farvizén evezve alkot vulgáris, indokolatlan pornográf képeket, olyanokat amelyek beleégnek az ember tudatába, hiszen ilyen kompozíciókban a szexnek bármilyen formáját nemigen ábrázolják. Az igazság, pedig mint általában valahol a kettő között félúton van.

A mellett, hogy vicces, azért komoly mondanivaló is igencsak rejlik benne, bár elismerem nagyon nehéz ennyi fantasztikusan látványos alkotás közül elsőre meglátni a lényeget.

Saudek 1969-től lassan és biztosan hódított teret magának otthonában, később Amerikában is. A 90-es évek vége felé tagja lett a Cseh Művészek Egyesületének és Párizsban 1990-ben A művészet és irodalom lovagja díjjal tüntették ki. Mint a legtöbb fotográfust a festészet legalább annyira érdekelte, mint a fotózás, de mint azt a tárlaton megtekinthető filmből is megtudtuk, sajnos környezete szembesítette vele, hogy azok fotói nyomába sem érnek. Ezt egyébként mindenki eldöntheti maga, mert a gyűjteményben szerepelnek festményei is. A tárlat eleje elég trükkös, mert az első pár kép, amire tekintetem szalad teljesen átlagos, iskolapéldás fotók mesteri fény-árnyék játékkal (Hey Joe!, 1959, A levél 1979), majd követi egy olyan, mint az Esküvő, 1990 amely akár bármely híresen sajátos humorú cseh vígjáték standfotója is lehetne. Egyszerűen lenyűgöző maga a tematika is, hogy pár tradicionálisabb látványvilágú fotója közé ékelnek ilyen humoros darabokat. Az Esküvő című fotóból egyébként kettő van, az egyiken teljes díszben a család, a másikon teljesen meztelen és itt jön a téma legnagyobb fricskája; a felöltözött verzión látható férfiakról kiderül a meztelen képet látva, hogy nők. Ennél poénosabb, ugyanakkor kritikusabb tőrdöfést a társadalomfelfogásba a nemi szerepekről nemigen láttam még. Első ránézésre simán átsiklottam ezen a cseppet sem másodlagos tényen és amikor rádöbbentem kissé vegyes érzelmek keletkeztek bennem. Hát ennyi lenne férfivá tenni a nőt és fordítva? Olyan szinten sémákban gondolkodunk, hogy fel sem merül csak a ruhás képet nézve, hogy a szereplő nő is lehet?

Ez mind persze irányomból és valószínűleg mások irányából sem feltétlenül szándékos, és ettől fantasztikus Saudek, mert olyan reakciókat vált ki ott és akkor, amire nem lehet felkészülni akkor sem, ha előtte órákig görgettem a képeit a Google keresőben. Ebben a Saudek-féle átverős játékban persze az is fontos elem, hogy kvázi adaptálja a 19. század erotikus fotóit, és ebben az időben persze élesen, látványosan elvált férfi és nő külleme.

Roppant érdekesek még azok a darabok, ahol szintén a ruhában-ruha nélkül formulával találkozhatunk, de itt nem kifejezetten csak a leleplezés a cél, sokkal inkább a látásmód megváltoztatása. A kártya-sorozat például a francia kártya formájára duplikált modelleket ábrázol, a kártya egyik felén meztelenül, a másikon ruhában, ugyanaz a testtartás, látványvilág. Saudek több ilyen fotóján elkapható a meztelenség átlagossága, hogy ez nem megbotránkoztató vagy erkölcstelen, sőt a leginkább emberi pozícióba helyezi a meztelenséget. Alaptémák fogalmazódnak át pusztán azzal, hogy a modellek ledobják a ruhájukat, ők maguk sem ugyanazok az emberek, mint mikor ruhában voltak, és kapaszkodjon mindenki: meztelenül nemhogy gátlásosabbak, hanem vidámabbak és barátságosabbak. Saudek valami olyasmit hozott ki modelljeiből, amelyet fotográfus nagyon ritkán. Önmaguk szeretetét, hogy testük a védjegyük, bármivel takarják is el magukat igazán karakteresek akkor lesznek, amikor lekerül a textil, ezzel együtt a burok is, amiben addig megbújt.

Említésre méltó még az emóciók tudatos ábrázolása, avagy egyes emóciók hatása az emberi testre. Ilyen például a Vágy (1988), amelyen a modell teste a vágy által mozgatva válik egyedien figuratívvá, szinte élővé teszi az egyébként éppen csak elkapott pillanatot. Az időutazó-sorozat darabjai megint egy új szempontból mutatják be a meztelenséget, ezek sokkal líraiabbak és másként ragadják meg a figyelmet. A modellek meztelenül pózolnak saját fiatalkori önmagukkal, köztük Saudek édesanyja is (Anyám, 1985). A kép szereplői egyszerre önazonosak mégis teljesen különálló személyiségek és ez a diszharmónia teremti meg mégis az összhangot.

A végére hagytam szubjektív kedvencemet egyben az egyik legdurvább képet már-már flamand festészetre hajazó látványvilággal, a Szerelem és halál erdeje (1991) című képet. Ahogyan ezt az alkotást bogarásztam, egyszerre éreztem kiábrándultságot, undort és csodálatot. Ritka, hogy egyetlen fotó ennyi érzést egyszerre vált ki, de a kiállításnak ezen a pontján, számos Saudek fénykép után mégis meg tudtam lepődni. A képen szereplő szerelmespár légyottja valamint az erdő sűrűjében felakasztott holttest durvasága felkavaró, ugyanakkor felejthetetlenül ragadja meg az emberi természet egyik negatív aspektusát a figyelem hiányát. Kérdéseket vet fel, a pár miért nem veszi észre? Hogy került oda a holttest? Ha észrevették, miért nem érdekli őket? Története van, de nem megfejthető és ez adott esetben elemi erővel keltheti fel a befogadó figyelmét.

Saudek művészete nem könnyű. Nem véletlenül van korhatár-besorolása, és nem véletlen a figyelmeztetés, hogy csak az nézze meg, aki nem csak Anne Geddes fotókat szeret nézegetni. Mindazonáltal felejthetetlen élmény, és jómagam is azzal a félreérthetetlen megnyugvással jöttem ki onnan, amely mindig felüti a fejét, amikor érdekes, okos, sajátosan szép dolgokat látok, hogy nagyon megbántam volna, ha kihagyom.

Tóth Emese

_{Fotó: reok.hu}

Jan Saudek fotókiállítása

REÖK Palota Szeged

2016. október 28 – 2017. január 15.