Tiszatájonline | 2016. november 11.

Esszencia

BARKOS BEA KIÁLLÍTÁSA ELÉ
A legrégibb magyar falu. Nem kisebb tollforgató, mint Juhász Gyula nevezte így a Szegedhez húzódó, a Tisza töltéséhez kucorodó falvat, írók, költők és festők ihletadó térségét, e majálisozó, nyájas kedélyű alföldi világ-közepe községet: Tápét. A tragikus véget ért forradalmár-festő, Heller Ödön éppúgy ide kerekezett ki eredeti magyar paraszti atmoszférákért, ahogyan a népies zsánerkép mestere, Nyilasy Sándor is… – MARTON ÁRPÁD MEGNYITÓJA

BARKOS BEA KIÁLLÍTÁSA ELÉ

A legrégibb magyar falu. Nem kisebb tollforgató, mint Juhász Gyula nevezte így a Szegedhez húzódó, a Tisza töltéséhez kucorodó falvat, írók, költők és festők ihletadó térségét, e majálisozó, nyájas kedélyű alföldi világ-közepe községet: Tápét. A tragikus véget ért forradalmár-festő, Heller Ödön éppúgy ide kerekezett ki eredeti magyar paraszti atmoszférákért, ahogyan a népies zsánerkép mestere, Nyilasy Sándor is – előbbi a dolgos kétkeziek: szántóvetők, vízenjárók, pákászok-madarászok és gyékényesek konok és szilaj élni akarását, rögbe kapaszkodó elszánását tekintette erőt adó példaképpen, utóbbi már inkább a polgáriasan magakellető, városi léptékkel kacérkodó, idealizált parasztidillt mutatta meg országnak-világnak. Heller a bőgőbrummogásos, Juhász Gyula megénekelte Tápét, Nyilasy a falu vasárnapi, ünneplőben pipiskedő orcáját örökítette meg. De megfordult itt Bartók és Kodály is, Balázs Béla kíséretében; Móriczot Bálint Sándor kalauzolta, Móra a lebői ásatások segéderőitől szedte össze a Tápéi furfangosok anekdotaanyagát, Babits és Kosztolányi meg Juhász Gyula társaságában rándult ki a folyópartra, ahol, kicsivel lentebb az immár menthetetlen elpihenő komp állomáshelyétől, a Kárpátok és Erdélyország lelke olvad egybe Tisza és Maros szerelmes egyesülésének képében. A Radnótit megigéző magyar faluba.

Arrafelé, ahol Atilla mondabeli nyughelyét vélték tudni a régi világbeli jólértesültek. Ahol csak nemrégiben bukkantak elő a falusi kamrákat megszégyenítőn bepucolt gótikus templomszögletnek mészfehérje alól középkori falfestészetünk megejtő csudái: Szent Anna és Joáchim, a Mi Urunk és az ő Szent Anyja – no meg az okos és a balga szüzek, bájos ráadásképpen. Ahol az Árpád-kori templomtoronyból mintha ma is a tatárt átböjtölt, törököt megugrasztó harangszavacska nyelvelne a pogányvörösen izzó, bronzveretű napkoronggal, alkonyórán.

Innét, a Tisza és a Maros találkahelyétől valók az itt kifüggesztett, varázslatos munkák, Barkos Bea festményei-zománcai. És mert lelkéből éppen Tápén leledzettek, nem is csoda, ha mélyre eresztik gyökerük a két magyar folyó gazdag televényében. Bea folyama az ösztönök, delejek és varázsolások forrásvidékéről fakad elő, s vágtat megzabolázhatatlan sodorban az ismeretlen, a tenger felé. Ahogy korábban, zománcképein és –plasztikáin, immár festményein is ős-ösztönösségű, regebeli mód öntörvényű, lávaszerűen örvénylő, szavak és kontúrok bilincseit szétrobbantó szín-energiák, indulat-indák bűvösködnek, lázadoznak, paráználkodnak boszorkányos nemtörődömséggel. Magma materek és magna Materek. Mintha a Föld gyomra, amely a zománcégető kemence katlanában ismétli el kicsiben teremtés és alakítás, létre dajkáló asszonyi mágiázás csodatudományát, utóbb magát a kozmoszt akarná magába nyelni, hogy indulatos, fortyogó energia-ömlenyeit kiárassza az egész végtelen űrbe, labdaként játszadozva évmilliós bolygókkal, vonzások és taszítások milliárdjával, s hogy ebben a szilaj és zabolázhatatlan nagy vigasságban kedvükre hempergőzzenek meg mesés világelemek: hetvenkedő parazsak, rőt sárkányfű-kévék, hetyke ég-lajtorjái, kusza lapulevél-legyezők, tűzszemű színtócsák, napfoltok százféle káprázatból. Napot fordítók, vizet fakasztók, tüzet általugrók. Ilyes megejtők, igézők-elveszejtők ezek a munkák. Zománcba izzított virágénekek, színszivárványba babonázott százszorszép szirmok. Mondassék reájuk a régi gyimesi Szent Iván éneke szerint:

Tüzet megrakatja világos Szent János,
Világolj, világolj, csak addig világolj,
Míg én nálad leszek.
Ha én tőled elmék,
Te is elaludjál.
Vetekedik vélem háromféle virág,
Virágom véled elmegyek,
Virágom tőled el sem maradok.
(Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium II, 502.)

Marton Árpád

 

angyal-272 31 b-eleink-jelei1 faanyacska utrakelok-balladaja bb-megnyito50-149 24

Bálint Sándor Művelődési Ház, Szeged

2016. november 11.