Tiszatájonline | 2016. november 15.

Verdi felé félúton

VERDI: AIDA
Van egy dolog, amit biztosan állíthatok a legújabb Aida-lemez kapcsán: szép a borítója. Egyszerű, mégis, van benne valami vonzó, ahogy a kék háttér előtt ott van egy-egy darab halotti arcmaszk, és azt sugallja, hogy most az egyik legnépszerűbb opera felvételét fogod a kezedben, kedves hallgató… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

VERDI: AIDA

Van egy dolog, amit biztosan állíthatok a legújabb Aida-lemez kapcsán: szép a borítója. Egyszerű, mégis, van benne valami vonzó, ahogy a kék háttér előtt ott van egy-egy darab halotti arcmaszk, és azt sugallja, hogy most az egyik legnépszerűbb opera felvételét fogod a kezedben, kedves hallgató.

Mert ezzel nehéz volna vitatkozni: talán van jobb, talán van szebben szóló Verdi-mű, az Aida viszont bármikor bevehető, bárhol eljátszható, és a közönség egy jelentős része mindig szomorúan fogja konstatálni, soha nem változik semmi, Aida és Radames századszorra is abban a kriptában halnak meg. Van egy dolog, ami szinte mindig változik: az előadók tehetsége. Mert persze, nem mindegy, milyen a díszlet, milyen a kripta, milyen a Nílus partja, de nagyon nem mindegy, ki énekli Radamest meg a címszereplőt, és tényleg elhiszem-e nekik, hogy szenvednek, vagy inkább én szenvedek.

Nos, ami ezt a felvételt illeti, szenvedni csak ritkán szenvedek a hallgatása közben, de Andrea Bocellinek sajnos nem hiszem el, hogy szenved. Ő énekli Radamest, és alighanem mindenkinek jobb volna, ha nem tenné. Szerethető énekes, és mintha elsősorban nem is a hangjáért, hanem érte rajonganánk, de van vele egy gond, amiről hajlamosak vagyunk tudomást nem venni: Bocelli nem operaénekes, vagy legalábbis nem operaénekes a szó klasszikus értelmében. Nincs ezzel gond, amikor Con te partiròt énekel, amikor valamelyik film betétdalával haknizik, de Verdi egyszerűen nem megy. Nem megy neki, és folyton azt érzem, talán ő sem ezt akarja, inkább fellépne valamelyik olasz városban, több tízezer néző előtt, és akkor nem kellene most azt hallgatni, ahogy a mélyebb hangokkal már nem tud megbirkózni, és ahogy előjön a jellegzetes Bocelli-jelenség: elnyeli a hangok végét.

Van az embernek egy nagy szerencséje, és úgy hívják, hogy Kristin Lewis. Ő énekli Aidát, és szerencsére megfelelő tempóban. Tudja, hol kell szünetet tartani, tudja, mikor kell visszafognia magát, és már az első felvonásban érzi az ember, hogy nem kiegyenlítettek a viszonyok. Hogy másként mondjam: Kristin Lewis simán leénekli Bocellit. Érezni a szenvedést, a súlyt, és érezni a végső döntés elkerülhetetlen voltát, pedig stúdiófelvételről van szó, még csak nem is az operában ülünk. Nem az operában ülünk, de még így is átjön, hogy nem csupán Kristin Lewis, hanem Zubin Mehta is érti a dolgát, úgy vezényli a firenzei zenekart, hogy azt érzem: esetleg mégsem volt hiábavaló a lemez meghallgatása. Mondjuk, ezen érzetemhez nem tett hozzá semmit Andrea Bocelli.

Gera Márton

verdi_aida_lewis-bocelli_deccaVerdi: Aida

(Radames: Andrea Bocelli)

Decca, 2016