Tiszatájonline | 2016. november 9.

Körséta a Sztüx partján

TŐZSÉR ÁRPÁD: IMÁGÓK
Nyolcvanéves költőink nem kényeztetnek el minket túl nagy számban új versesköteteikkel. Tőzsér Árpád kötete már ezért is kuriózumnak tekinthető. Az Imágókban önironikusan csak százévesen láttatja magát poeta doctusként, ám valójában már réges-rég az. Az irodalmi, filozófiai, mitológiai… utalások költészetének olyan alapvető jellegzetességei, amelyek közegszinten léteznek, ebben a miliőben teremtődnek meg a versei… – DOMNIKA EDE HARALD KRITIKÁJA

TŐZSÉR ÁRPÁD: IMÁGÓK

Nyolcvanéves költőink nem kényeztetnek el minket túl nagy számban új versesköteteikkel. Tőzsér Árpád kötete már ezért is kuriózumnak tekinthető. Az Imágókban önironikusan csak százévesen láttatja magát poeta doctusként, ám valójában már réges-rég az. Az irodalmi, filozófiai, mitológiai… utalások költészetének olyan alapvető jellegzetességei, amelyek közegszinten léteznek, ebben a miliőben teremtődnek meg a versei. Az 1953 májusa óta publikáló, mindig megfontoltan író Tőzsér – aki József Attila-, Kossuth- és sok más díját csak karácsonyfadísznek nevezi, melyen túl a metafizikai eszmeiségre koncentrál – hosszú évtizedek alatt összegyűlő műveltsége számára a mindennapiságot jelentő talaj, ez azonban olyan felföld, amely sokak számára helyenként magas lehet, mivel könyvespolcok sokaságán szükséges felkapaszkodni a teljes érthetőség szintjéig. A kötetben kollégáknak nevezi a könyveket, melyek nem kizárólag irodalmi művek, van köztük művészettörténelem, de akár fizikát vagy csillagászatot is felfedezhetünk. Egyik versében búcsúzik is e kedves munkatársaitól, ám a költő – kiűzetve a Paradicsomból, mely visszatérő motívum – már régóta sétál a Sztüx innenső partján – például a 2012-es Fél nótára is ez volt már jellemző –, s fürkészni látszik a túlsó part homályát, ám az ittlét valójában jóval lényegesebb az ún. halálverseiben, mint maga a halál. A Pozsonyban élő költő identitását jelen kötetben ez a – bölcs, idős embert körülvevő – műveltségszféra határozza meg leginkább, ez a személyesség, kevésbé a szlovákiai magyarsága, mivel ez utóbbin a filozófia alapvető, egyben végső kérdései túllépnek. A határhelyzet kétségtelenül jó ihlető, de a haláltáncban az utótag a lényeges, ezért sokkal inkább szórakoztatóak ezek a versek, mintsem elrettentőek. Ugyanakkor költeményei nem csengő-bongó díszes ékszerek, mint a fülbevaló, ellenben fülbemászóak, mint azt Orpheusz költészetéről tartották.

A könyvben öt ciklus található: Lélek-bellebbezés, A költő s a pálma, A csont táncmester, Párbeszéd hársak alatt, Világügyek. Kiemelve az elsőt a tőzséri szóalkotó kedvet láthatjuk, melyben elsőként a kötetcímadó Imágók, nyolc versből álló füzér olvasható. Az első vers előtt: „Esterházy Péternek, szeretettel”. A közelmúltban elhunyt írónk többször is felbukkan a szövegekben, nagysága a kortársak között kiemelt jelentőséggel bír itt. Az első két vers képvers is, mivel lefelé mutató nyilat formáz, mely nem depresszív asszociációt kelt, hanem inkább a kötet világába invitál, olvasásra hívás. További külső jegy ez első kettőn kívül máshol is a szétvágott szavak a sorkizártan formázott sorvégeken. E két nyitóversben gyerekkori falujáról ír, mely már nem az, mint régen – legfeljebb a vele egyidős templom, ez utóbbiról interjúban beszélt a költő. Az Icek gyerekjátékot nevez meg, míg a második, A Bat’a-ház egy régi cipőboltra emlékeztető épület, mely szintén játékuk színtere volt, s az oldalán lévő Prága felirat évtizedekkel később is előbb villan be a Prága szó hallatán, mint a város. A második világháború és az azt követő időszak történelme, mint valami független felleg lebeg el a játszó gyerekek feje fölött. Ahogy a Glóriám világította be a pincét címűben is írja: „Sokáig nem tudtam, hogy frontországban élek”.

A Légylátásban Carl Spitteler Imago című regényét olvassa, melyben szintén felmerül a mindennapi valóság és a művészet világának kettőssége, ahol a művész egyszerre részese mindkettőnek.  A valódi imago dei, az Isten képmása az alkotó ember. Spittelernél az Imago a művészi eszményi kreatúra, illetve annak etalonja felé törekvés. Ezt jelenti Tőzsérnél is, az Imágók többes szám tehát jól jelzi a számos megvillanó művet. E tökéletességben száll be ironikusan a légy a cím mögé, a szerencsés címválasztás egyúttal találóan láttatja a megfigyelő „multiplex személyiség”-et, aki „ha nem az, akkor megfigyelés közben az/zá válik” – definiálja tovább a „kettős játék”-nak ábrázolt imágót. A versben az Imagot olvasó felnéz, s egy kaszáló papot lát, akiről olvasott könyvének írója jut az eszébe, mivel huszonhat éves koráig az is pap volt. Az integető pap „ka/szája mozgásából próbálom  kikövetkeztet/ni, hogy tulajdonképpen kinek lát engem.” Az Egy imágó vallomása további meghatározását adja az imágónak: „Az imágó személyiségtévesztés: elfojtott / vágyainkat megszemélyesítjük és összeté/vesztjük magunkkal”. Ez a vers jól demonstrálja, mennyire sűrű Tőzsér szövege, hiszen az imago kapcsán szó esik Hrabalról, vele ismét Esterházyról, a címbeli vallomás pedig hommage Thomas Mann-nak (Egy szélhámos vallomásai), egyúttal Rousseau-nak is. A gyerekkor-tematikába illeszkedik a hozzá hasonlatos Mann-szereplő, Felix Krull, mivel róla is azt gondolták, hogy képességeit, tudását csak arra tartogatja, hogy majd megszégyenítse a tanárait, noha Krull inkább magáról gondolt ilyen kiváltságokat. Csupán az első versfüzérben felbukkan még többek között Zrínyi Miklós Befed ez a kék ég verse, mely a halálvers-tematikába illeszkedik: „Tisztességes legyen csak órám utolsó” – írja Zrínyi. A szatirikus történelemszemlélet emblematikus műve pedig Anatole France könyve, A pingvinek szigete. Platón barlangjában is az imágó definíciójáról filozofálhatunk, illetve ugyanitt Yambo említésével Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze könyvéről is szó van, ahol a „papírmemória” Platónhoz kapcsol vissza a Phaidrosz-beli íráskritikára gondolva, vagyis arra, hogy az írás nem feltétlenül a memória elősegítője. Majd szó van még Mikszáth Kálmán Az a fekete foltjáról is, de más összefüggésben: „az egykori telefon [melyen anyja hívott orvost az apjához] helyén”. Szegény Konrád, avagy 1:60 000 címadója Spitteler szereplője roskadt öregember, de kész az újrakezdésre. Sławomir Mrożeket említi Tőzsér, aki szerint az öregek útja a fiatalokéval szemben körkörös, ha eleget mennek, ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak. Lehetséges, hogy ez a magyarázata a kötet elején a gyerekkor említésének. Karl Jasperst idézi az Én és Nem-Én vers mottójában, aki szerint az egzisztenciális újra és újra a kudarcba botlik. Ám ha egy másik egzisztencialistára, Heideggerre gondolunk, aki szerint a lét mindig halál felé tendáló lét, felfoghatjuk ezt a költészetet halálversek helyett a lét költészetének is, melyben a lényeg ez: „Nem hiszem, hogy csak fatális tévhit / volt ittlétem!”

Gazdag könyvtárba tekint be az, aki Tőzsér Árpád könyvébe olvas, így a versek között is könnyen találhat kedvére valót. Válogatva sok ismerős szerzővel, művel találkozunk a sorok közt. A súlyos műveltséganyag nem nehézkes, az egyetemi oktató költő megfelelő pedagógiai érzékkel is bír: kalauzol az intertextusok között. Az akár antik mitológiáig visszanyúlás nem anakronizmus, nem valamiféle aranykor után ásás, hanem kultúránk gyökereit kutatja, a megértés forrását, s a körkörösséghez illeszkedően a mához jutunk vissza a kötet végén, hogy több ezer éves kultúránkkal választ tudjunk adni arra, vagy legalább épkézláb kérdést feltenni arról, mi történik a „Bataclan koncertteremben”, de még inkább arról, hogy hová fog visszanyúlni, mit fog találni a mi jelenünkben az a költő, aki majd ezer év múlva rólunk tesz említést.

Dominka Ede Harald

3266622_5Kalligram Könyvkiadó

Pozsony, 2016

123 oldal, 2800 Ft