Oláh András versei
Kocsis Zoltán halálára
a zenéről kellene írnom inkább
az ujjak szapora mozgásáról
a billentyűk mögül kiröppenő
hangok öröméről
s a borzongásról a szívben
helyette a csöndről írok
a szűkre zsúfolt időről
a soványodó emlékről
[…]
ami már nincs
Kocsis Zoltán halálára
a zenéről kellene írnom inkább
az ujjak szapora mozgásáról
a billentyűk mögül kiröppenő
hangok öröméről
s a borzongásról a szívben
helyette a csöndről írok
a szűkre zsúfolt időről
a soványodó emlékről
amikor még együtt zsűriztünk
tekinteted kutakodó figyelméről
az alázatról a tiszteletről
a szavak szabadságáról
a munkába hajszolt reményről
a vibráló némaságról
a hozzánk sápadó ősz terhéről
a gyűrött mosoly fájdalmáról
az elevenedő esőről
a másnapossá váló percekről
a mozdulatlanná dermedt szobáról
s a holnapról ami már nincs
pedig mintha még itt volna
szomjúság
Oláh Jánosnak – odaátra
nézem a képet – a berekfürdőit –
köréd gyűltünk valamiért
mosoly az arcokon önfeledt vidámság
viszed a szót anekdotázol
szomjunkat oltod
akkor még nem tudtuk
hogy ilyen hamar körénk sűrűsödik az idő
hogy a kódok már ki vannak osztva
s ennyire közeli az ég
eszembe jut utolsó kézfogásunk
a rádió márványtermében
erős volt és férfias
gyógyultnak nyilvánítottalak
– miért van hogy folyton tévedek –
el sem meséltem hogy egyszer
véled összetévesztettek
de minek is beszélnék
amikor jobb téged hallgatni
s ha nem szólsz az is sokat mond
de ez a csönd most túl erős
s mi itt maradtunk szavadra szomjasan
