„Bezár a világ?”

BERTÓK LÁSZLÓ: OTT MI VAN?

Csorba Győző meg- és kikerülhetetlen, s nemcsak akkor, ha a pécsi irodalomról van szó. Tavaly volt húsz éve, hogy végleg elment s s idén, hogy száz éve született. Emléke, sőt jelenléte azonban mintha mit sem változott volna: versek, mesék, kisprózák, s talán nem túlzás – életművek ihletője még így is.

Bertók László – aki 2014-ben volt éppen annyi idős, 79 éves, mint Csorba volt a halálakor 1995-ben – a Magvető kiadónál napvilágot látott Ott mi van? verseskötetével is őt szólítgatja. Bertók, aki nemcsak életkorát tekintve hozta be mesterét, de irodalmi életműve is felnőtt Csorbáéhoz, a 2006-ban keletkezett Mi van a halál után? című versében egy régi beszélgetés fonalát veszi fel, visszakérdez: „Mi van a halál után?, szerinted, mi van?, / kérdezted, s kérdezgeted (bennem) azóta is,” – hangzik az eredeti Csorba kérdés és rá a válasz, azaz a visszakérdezés: „S ahol te vagy / (ha vagy), ott (lent?, fönt?), ott mi van?” (Mi van a halál után?)

A kötet címét adó, s Bertókot izgató kardinális kérdés, az Ott mi van? azonban csalóka. A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy Bertókot az érdekli, hogy mi van a halál után. A kötet alaposabb tanulmányozása azonban egyértelműen rávilágít, hogy a szerző verseiben sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy mi van a halál előtt. Stílusok és formák váltakozása mellett a kötet versbeszéde mégis tartalmi egyneműséget mutat. Ha tipizálni akarnánk, öregedés-versekről kellene beszélnünk. Bertóknál azonban ez sokkal összetettebb. Betegségekről beszél. A testet elemzi. Viaskodásról ír. Arról, hogy képtelen elfogadni azt, amit mégiscsak el kell fogadni, tudomásul kell venni. Saját érzéseit, saját tapasztalatait írja ki magából s verseinek mondandója – a fülszöveg megfogalmazása szerint – a rá jellemző gondolati, „filozofikus látás- és gondolkodásmód, a természet, valamint a belső lelki környezet mikrorez­düléseinek összekapcsolódásából, keveredéséből állnak össze.” Testi, lelki bajait diagnosztizáló versei azonban nem tragizálnak. Sokkal inkább a válaszokat kutató elme tényszerű felismeréseiből fakadnak. „Mit tehet a szív, bél s a gerinc orvosa, / ha egyszer az egész szerkezet rozoga?” (Helyzet). Hasonlatai, szemléletes metaforái pontos képet adnak erről a testi „rozogaságról”: „A belső érfalon a rozsda / ahogy a vért ereszti fogja, / ahogy a tengerből a pára / függönyt húz az ég ablakára.” (Ahogy közötte, mint az álom)

A mintegy száz oldalas, kemény borítójú kötet hármas tagolása az elmúlt évek köteteinek formai sokszínűségét idézi. A kötet elején a 2007-es Hangyák vonulnak harminc, negyven soros öregség verseit idéző, s Bertók által „hosszúkáknak” nevezett szabadversek folytatását látjuk. Ez a Menekül, magyarázkodik címet viselő ciklus 21 verse, ahogy Bertók maga mondja egy helyen, még mindig a „meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút, s a még mindig kísérletezés »szövegei«. Talán azért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a körbejárás, a kanyarok, az ellentétek, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel, a kapaszkodás a pillanat szárnyaiba. Az érzékenység, a fokozódó odafigyelés az önmagához közeledő végtelenre, s az önmagától távolodó testre (szellemre, lélekre).” Ezeket a verseket olvasva az elbizonytalanodás érzése kerít hatalmába minket, amely meglepő módon Bertók pontosítani akarásának kísérletéből fakad. A szavak eredeti jelentését keresi, ezért olyan sok ezekben a versekben a felsorolás, a kérdőjel – egyes helyeken már a címben is. „Mi történhetett? Az egyetemes »szerkezet« / romlott el, s nem képes tisztán (világosan, / szabatosan) kifejezni, kidobogni a pillanatot?” (Dühöng, szétrobban, a „plafonon van”). Pár sorral lejjebb ugyanott: „Pontosabban kellene fogalmaznia? / Hallgatnia kellene? A társa »készülékében« / (készenlétében?) keletkezett hiba?”

Az „ahogy”, a „valahogy”, az „akárhogy” szavak újbóli és újbóli ismétlése is ezt a pontosabb megfogalmazási „kényszert” erősíti. Mindeközben viszont verssé válik keze alatt a próza, s a be nem fejezett sorokat, mondatokat, gondolatokat mégis kereknek érezzük.

Ezt követi az Egyre közelebb címet viselő második ciklus, a maga harminchárom háromszor négysoros versével, amelyeket a sajátos bertóki szonett versekhez sorolhatunk. Ezek között van néhány nagyon keserű vers, amelyben az egyre fogyó időt, a feladatnélküliséget siratja. „Spontán, feladat nélkül, / ahogy a világ készül, / lüktetni, ami éppen / megvalósul részben. // Nem is gondolni rá, hogy / mi okból, mért csinálod, / csak elmerülni benne, / mintha a tested lenne. // Élni a folyamatban, / éhes lovak a zabban, / s ha már se szó, se vágyak, / meghalni, mint az állat.” (Spontán, feladat nélkül). Az olyan ember fájdalma ez, akinek már „elöl a múlt, hátul a holnap” (Már majdhogynem mindent tud róla). Nincs perspektíva.

A harmadik ciklus az általa korábban „háromkáknak” nevezett egyedi haiku versek „reinkarnációjaként” aposztrofálható, s újabban „firkák” néven ismertté vált kétsorosokból áll. A Firkák a szalmaszálra címet viselő ciklus a formailag mindig megújulni képes Bertók legújabb vállalkozásaihoz kapcsolhatók, s az elmúlt évek betegeskedéseinek eredményeiként értékelhetők. A tizenötször kilenc kétsoros „csokor” – ahogy maga Bertók nevezte ezeket a különleges vers-bokrokat –, a falfirkák mintájára, amolyan rövid, csattanós bölcsességeket, meglátásokat, mindennapi igazságokat villantanak fel az olvasó előtt. Ezekben Bertók kérdez, s többnyire nem válaszol. Kihagyások vannak bennük. Olyan érzésünk van, mintha egyfelől a betegség, a fájdalom megakadályozta volna a szerzőt a hosszabb, kerekebb formák megalkotásában, másfelől egyfajta tudatosságot is felfedezni vélünk ebben az olvasót is az alkotás folyamatába bevonó forma kitalálásában. Bertók rábízza a versek olvasóira a befejezést, mert nem a válaszadás, hanem a kérdezés Bertók László sajátja. Mindenre rákérdez. Kérdései újabb és újabb kérdéseket szülnek.

Verseiben, akárcsak korábbi köteteiben, tudatos önironizálást is megfigyelhetünk: „A súlyt, ami elhagyta izmaidat, / előbb-utóbb visszaszedi hasad.” (Az anyag nem vész el), vagy „Ne orvosokhoz járj, hanem többet szexelj! / Pirít rám egy sápadt, sánta öregember.” (Többet szexelj!). Olyanok ezek, mint valami feszültség levezető orvosságok. Tompítják, csitítják a testi, lelki fájdalmat. Bertók azonban nem elégszik meg ennyivel: csúfolja magát, s ezzel gyógyul: „Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg,” (Neve nyugdíjas), vagy máshol: „Egy firkász, aki éppen hatvan éve / lépett gyanútlan a vízre(?), a jégre (?)” (Névjegy). Mert, ahogy Rába György mondta egy interjújában: „…az írásbeli tevékenységnek nagyon jó terápiás hatása is van, magára az emberre is.”

Ugyancsak átvonul a köteten a megszokott ideológiamentes bertóki közéleti szál is, amelyekben az általa felismert alapigazságokat rendkívül rezignáltan, szinte teljes csupaszságában közli. Ez a kötet legpesszimistább vonulata. „Fújdogál a szellő lyukas zászlókon át. / Minden párt ünnepel. Ünnepli önmagát.” (Október 23, 2012). Keserű humorral, szinte csak úgy mellékesen ostorozza a politikát, s annak visszásságait: „Mert nem tapsolod vele, hogy milyen jó, / folyton azt röfögi, mindenki disznó.” (Disznó)

A kötet utolsó „firkái” teszik fel a legfontosabb kérdéseket. „Bezár a világ?” (Döndül?), illetve: „Vége (vagy majdnem?)” (Mennyi ember), valamint: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart? / Vagy firkáid tartják a szalmaszálat?” (Szalmaszál). De vajon tényleg bezár? Vajon tényleg vége? A 2015-ös év decembere megadta rá a választ. Bertók László 80 éves lett, s ezen alkalomból Firkák a szalmaszálra címmel újabb, különleges kétsoros versekből összeállított kötete jelent meg a Magvető kiadónál. Megfigyelések, reflexiók, leírások, lételméleti tréfák egyetlen rím akkordjában.

Bartusz-Dobosi László

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/3. számában)}

_{Magvető Kiadó}

_{Budapest, 2014}

_{116 oldal, 2290 Ft}