Élet-Terek

HOLLÓS ÁDÁM: DISCOMFORT

A fiatal festőművész, Hollós Ádám (1984, Budapest) 2011-ben diplomázott a Képzőművészeti Egyetem festő szakán. A Várfok Galéria fiatal tehetségeket felkutató és bemutató külön kiállítótermében már szereplő alkotónak ez az első nagyszabású, javarészt idei munkákból álló kiállítása a galériában.

Hollós Ádám a városi lét hétköznapjaiból kiragadott pillanatképeket jelenít meg festményein, a közegükből kiragadva premier planba helyezve, s ezzel irányítva figyelmünket, miközben az egymástól elütő elemek társításával egy sajátos ütköztetést hoz létre, ez eredményezi a discomfort érzését, s ezt erősíti a földszínek és az „ütő” neonszínek együttes alkalmazásával is. Előszeretettel használ fatáblát, annak térbeli kiterjedése és tömegbeli minősége okán, amire az akril festéket különböző eszközökkel viszi fel; a széles sörteecset mellett szivacshengerrel, festékszóróval is dolgozik, vagy éppen spaklit, festőkést használ a visszakaparáshoz.

A tárlat kapcsán készült kisfilm a fiatal művész gondolatait rögzítő interjú mellett az alkotófolyamatba is bepillantást enged. A festőnek, saját bevallása szerint, furcsa viszonya van a „szemét”-tel; nem tud észrevétlenül elmenni mellette. Egy-egy ilyen „találkozás” alkalmával a benne felvetődő kérdések vizuális és tartalmi asszociációkat sugallnak számára, ily módon az azok kapcsán felmerülő mögöttes tartományt vizsgálja, mint például a tárgyak, dolgok és a „szemét” megnevezés közötti határmezsgyét. Mikortól az egyik, és egy másik tartományba átlépve, mikortól már inkább a másik.

A dolgok – akár a szemét – „sorsa” jelenik meg a képeken, áthallással az emberi létre. Felvetődik a korrózió és a romlás pusztító, alakító tényezője, s ahogyan a valóságban dolgok, úgy a képen a motívumok elvesztik részleteiket, jellegük megváltozik, míg végül már nem tudják betölteni korábbi funkciójukat. Ezzel megkérdőjeleződik létjogosultságuk? Akár csak az emlékek, megfakulnak, és a kopottság, a töredékesség, a hiány az emlékezet mintázatát rajzolják ki. Ez egy olyan „szürkezóna”, melyben a bizonytalanság, valamint a katarzis és megnyugvás lehetőségének kételye és reménytelenségének szorongató érzése fejeződik ki. Mindez nem tisztán kivehető, nem körvonalazódott valami, ily módon inkább leírható mint két minőség, „létmező” egymásnak feszülése. A merev és rideg képtér ezáltal egyfajta kietlen senkiföldje ingoványában és homályában fellelhető ütközőzóna feszültségét foglalja magába, s a kitörés képtelenségének béklyójával szembesülünk általa. A szándékosan szenvtelen és hűvös festmények a valóság egyénileg megélt, bennünk keltett érzületeinek leképződései. A képek a magány, a sivárság, a hiábavalóság, a kiúttalanság, a reményvesztettség momentumai, melyek társadalmunk vállát nyomják.

Hollós Ádám az alkotásai által igyekszik felmutatni a környezetünkben tapasztalható szokatlan és gyakran visszás léthelyzeteket, a méltatlan vagy bizarr szituációk általi disszonanciát.

Ékes példája ennek a rácskerítésen át szemlélt kietlen játszótéri részlet, az elhagyatott és lepusztult vidámpark, vagy a még mindig figurákat nélkülöző festménye, a tájba kivetett ódon televíziós készülékek kettőssége, ahol a képernyőn tükröződve megjelenik a táj képe, valamint az Adria című festménye, melyen a rozsdásodó, szétesőben lévő, hajdan szórakozást és kikapcsolódást jelentő lakókocsik jóideje állhatnak használatlanul, s a kiszáradt és töredezett talaj szinte apokaliptikus hangot üt meg.

Az ember még mindig csak utalás szintjén jelenik meg a Menhir című képén, ahol az oda-vissza haladó útsávok között a jelző lámpa iránymutató és átkelést biztosító csomópontjánál – s annak ellenére –, mécsesek és koszorúk jelzik a tragédiát. A sors, az életút drámája fejeződik ki a Midas című festményen is, már emberi alakkal, ahol a felhalmozott lim-lom sokasága ellenére magányosan ül a kép perifériájára szorult férfialak. Jobban megnézve szembeötlik nincstelensége, hiszen nem csak az őt körül vevő tárgyak ócskák, de kusza környezetében csak lebeg, s az életterét tekintve inkább asszociálhatunk növényzetre, mint házra.

Jól példázza ezt az ütköztetésből építkező alkotói metódust Inverz című munkája is, melyben az egyén elmagányosodása, elszigetelődése fogalmazódik meg, holott a változtatásra, a kezdő lépés megtételére a tér és lehetőség a rendelkezésére állna. Önként vállalt elzárkózás ez, vagy észrevétlen és fokozatosan bekövetkező elcsökevényesedése az emberi kapcsolatoknak? Az érzelmi és szellemi sivárság megöli az embert, és a művész nem tehet mást, mint óvva int.

László Melinda

Várfok Galéria, Budapest, 2016. október 20 – november 19.