Tiszatájonline | 2016. október 24.

Heidegger dunsztban

TASI JÓZSEF SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA
Tasi József izgalmas, mélyen intellektuális munkáit főiskolás hallgatók egy csoportjával néztük meg a Reök palotában. Kíváncsian figyeltem, milyenek az első benyomások, hisz tudatosan kerültem, hogy bármiféle prekoncepcióval érkezzenek. Nem kaptak előzetes instrukciókat, fogódzókat az értelmezéshez. Csöndben körbejáratták szemüket a teremben, aztán kérdően néztek hol egymásra, hol rám. Kérdésemre, mely zavarodottságuk okát firtatta, a várt választ kaptam: nem értik, amit látnak… – VÁRALJAI ANNA BESZÁMOLÓJA

TASI JÓZSEF SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA

Tasi József izgalmas, mélyen intellektuális munkáit főiskolás hallgatók egy csoportjával néztük meg a Reök palotában. Kíváncsian figyeltem, milyenek az első benyomások, hisz tudatosan kerültem, hogy bármiféle prekoncepcióval érkezzenek. Nem kaptak előzetes instrukciókat, fogódzókat az értelmezéshez. Csöndben körbejáratták szemüket a teremben, aztán kérdően néztek hol egymásra, hol rám. Kérdésemre, mely zavarodottságuk okát firtatta, a várt választ kaptam: nem értik, amit látnak. Az értelmezhetőség problematikusságának kimondásával akaratlanul bár, de megfogalmazták Tajó önreflexív munkáinak lényegét: mit is jelent a megértés? S ennél is inkább, mit jelent a jelentés? Az értelemmel telítődés hogyan teszi esztétikailag vonzóvá a látványt, az értelem hiánya pedig miért vált ki nem tetszést?

Tajó objektjei a jelentésképződés problematikusságát járják körül, önmaguk megértéséről, „megolvasásáról” mondanak valamit. Ebben az értelemben művészete konceptuális, vagyis fogalmi. Szobrain olyan jelzéseket, kalligráfiákat, írott szövegnek tűnő motívumokat alkalmaz, melyek megfejtésük kényszerét váltják ki a nézőből, holott csak jel-szerűek, alapvetően pedig kép és szöveg/nyelv dialektikus kapcsolatát vizsgálják. Törekvései a posztmodernnel alkotnak szellemi rokonságot, amikor a művészi gyakorlat nem egy adott médium vonatkozásában határozódik meg, hanem egy sor kulturális fogalom mentén. Ezeket a fogalmakat gyakran ellentétesnek érezzük, lásd ebben az esetben nyelv és vizualitás dialektikus viszonyát. Művészete, akárcsak a 60-as évek kezdve egyes strukturális művészeti törekvései, bővelkedik a művészettörténeti módszerek számára is tanulságos önreflexív („metanyelvi”) mozzanatokban.

A jelentésképződés problematikus mivolta a 20. századi művészettörténet, s általában a humántudományok egyik központi kérdése.

Erwin Panofsky, a neves ikonológus A jelentés a vizuális művészetekben[1] című könyvének eredeti címében a Sinn és a Deutung, vagyis az érzékelés és értelmezés szavak szerepelnek. Panofsky szerint amennyiben csak nézzük a műtárgyakat, legalábbis a régi idők műveit, nem tudjuk őket dekódolni. Ennek megoldására fejlesztette ki az ikonológiai módszer szemiotikai tudományát, egy kvázi kódrendszert, mely a képi jelekhez szövegeket csatol, akárcsak egy ikonográfiai lexikon. A jel tehát pusztán vizuális, míg a jelentés nyelvileg képződik, Tajó szobrai pedig e kettőnek, a vizuálisan megjelenő jelnek és nyelvileg leképeződő jelentésnek összeférhetetlenségét, problematikusságát feszegetik.

Míg Panofsky „ikonográfiai lexikonja” a Richard Rorty által lingvisztikai fordulatnak nevezett „kortünet” – vagyis hogy a humántudományokat leginkább a szavak kötötték le – megnyilvánulása, addig a 20. század második felében ugyanezt, a jelentésképződés problémáját már más irányból közelítik meg. A W. J. T. Mitchell[2] által „pictorial turn”-nek, Gottfried Boehm[3] által pedig „ikonische Wendung”-nak, illetve „iconic turn”-nek nevezett képi fordulat az ismeretelméletünket meghatározó képiség dominanciáját firtatja. Mitchell szerint a strukturalista értelmezések, melyek szövegekkel operálnak, elnyomják a képeket, ezért szükségesnek érezte, hogy hangsúlyozza a képek szövegektől való elkülönböződését, másságát.

Ezek a problémák közel sem didaktikusan fogalmazódnak meg Tajó szobrain, objektjein, installációin. Egyik központi témája a könyv, mely többféle módon is felbukkan az életműben. Egyrészt olyan, leginkább braille írásra emlékeztető bronz domborműveken, melyek szent szövegeket imitálnak, ám betűk helyett egyforma rovásokat sorakoztatnak, mely csak távolról megtévesztő. Másrészt tényleges könyvlapok formájában, melyeket roncsoltan (felhengerelve, apróra vagdosva) illeszt bele a fába, illetve az írásra, az írás aktusának nehézkességére utaló feldarabolt ceruza által, melyet mozaikszerűen alkalmaz a felület kitöltésére. Harmadrészt a címek szintjén, mely a könyvhöz, szöveghez fűződő viszonyát akkor is kifejezi, ha az vizuálisan nem felismerhető. A könyv, mint motívum, vagy téma igen fontos a modern irodalomban is. Borges hősét az őrületbe kergető, soha ki nem olvasható, be nem fejezhető homokkönyve[4], vagy végeérhetetlen babiloni könyvtára[5] a megismerés lehetőségének lehetetlenségére hívja fel a figyelmet. Itt olvasó és szöveg dialektikus kapcsolatáról már szó sem lehet, a könyv métely, egy pusztító lidérc. Tajó objektjei hasonlóak Borges homokkönyvéhez: a „képet olvasni” képzavara, annak lehetetlensége a nézőt felcsigázza, játékot űz vele. Ahogyan épp elcsípnénk egy szó végét, egy-egy értelemmel bíró szövegdarabot a felcsavart vagy fába applikált könyvlapokon, az máris kitér előlünk, s még csak arra sem nyújt lehetőséget, hogy a szöveghelyeket beazonosítsuk. A néző számára a korlátozott hozzáférés miatt felfüggesztődik a közvetlen értelmezés lehetősége. Ahogyan Rényi András[6] egy Rembrandt rézkarc kapcsán rámutatott, ezek a munkák is a látott és az elrejtőző játékának folyamatos újrajátszására késztetnek, miáltal tekintetem önmagát is keresőként észleli, amely folyton az értelem határaiba ütközik.

Műveit újranézve mindig más lehetőségeket és sajátosságokat fedezhetünk fel bennük. A művészi jelek újra és újra kapcsolatba hozhatók egymással, ezáltal mindig új értelmet nyernek.

Érdemes megemlékezni Tajó munkáinak technikájáról, anyaghasználatáról. A ceruza és a könyvlap, újságpapír mellett, melynek bázisa rendszerint fa és bronz, gyakran használ szögeket is munkáihoz. A szöget, mint használati tárgyat, a kézművesség eszközét nem csak Tajó ruházza fel esztétikai értékkel. Legismertebb felhasználója talán Günther Uecker, akinek fatörzsbe vert szögei arra utalnak, hogy egyszerű módon is lehet művészetet alkotni. A szög azonban, annak egyszerűségén túl, felruházódik egy újabb konnotációval, mégpedig az agresszióéval. A Kippa című relief kippát formázó, fába vert szög és ceruzahalma nem a „Mindenható” védelmet nyújtó, fejünk fölé boruló egét, hanem a nyers fájdalmat, szenvedést idézi fel bennünk. Ez a kippa nem a véges és végtelen találkozását szimbolizálja, hanem a zsidóság 20. századi történelmének szomorú szimbóluma. A szögek, a fémes, domború felületek, az összetekert puha, régi papírtekercsek, a finomra csiszolt és durván érdes fafelületek változatossága a hatvanas évek tapintható objektjeire, szöggel kivert tárgyaira (zongora, szék, asztal stb.) emlékeztetnek. Az anyagok iránti inherens érzékenysége a hatvanas évek anyaghasználatát, elsősorban az arte poveráét idézi. Ezek a művek sok esetben tudatosan antiesztétikusak, provokatívak, ugyanakkor rendkívül érzékiek. Tajó művészi attitűd szempontjából is a hatvanas évek avantgárdjait idézi: a művész sámánhoz, varázslóhoz, vagy épp alkimistához hasonló, aki a szellemi szférával szegényes eszközökkel kíván kapcsolatba lépni. Kalligrafikus jelzései, primitív, törzsi jelekre emlékeztető jegyei – melyeket gyakran fára tapasztott homokba rajzol – is ezt a fajta kötődést hangsúlyozza. Mindazon túl, hogy munkái interpretációs lehetőségek, asszociációk tömkelegével telítettek, mégsem didaktikusak, sokkal inkább a plasztika, az anyag érzéki jelenléte dominál. A totális ready made, vagy assamblage műfaját is érdemes analógiaképp felidéznünk, vagyis a művészek azon, 60-as évektől jelentkező munkamódszerét, hogy vastelepeken, szeméttárolókban, építkezéseken keresgéltek anyagot munkájukhoz.

Izgalmasak azok a konceptuális munkái, melyek térben kiterjesztettek, mint a Borges-re hajazó, kamra polcon „tartósított” befőttes üveg-könyvtár, vagy az Olvasás című libás installáció, melyben az újságpapírból préselt libák libasorban egy kottaállványra helyezett, üres könyvet „olvasnak”. A plasztikus Tajó számára valamiféle szellemi tevékenység jellemzője, csaknem egyenrangú a költői kifejezéssel: egy, a térbe is behatoló metafora, az ábrázolt dolog kiemelkedése önmagából, önmaga legfelfokozottabb formája. A kurátori koncepció ügyesen vezeti a nézőt a tömegszerűtől a térbeli felé, vagyis az objektektől a koncept munkákig. Ebből a kitágított interpretációs mezőből, kitágított térből aztán érdekes visszasétálni a kiállítás elejéhez, a fiktív betűk mikrovilágához, hogy megtanuljuk látni, nézni ezeket a munkákat, s kirajzolódjon annak egységes, koherens világképe. Úgy gondolom, sikerülni fog ez a fajta belső zarándoklat, mi legalábbis a tétova szótlanságtól végül eljutottunk az egymás szavába vágó, termékeny asszociáciálásig.

Váraljai Anna

reok_tajo_kiallitas_meghivo_600rgb1Tasi József szobrászművész kiállítása

Reök, október 14 – november 27.

JEGYZETEK

[1]Magyarul: Erwin Panofsky:  A jelentés a vizuális művészetekben. Budapest, Gondolat, 1984

[2] W. J. T. Mitchell: The pictorial turn. In: U.ö.: Picture Theory. Essays on Verbal and Visual Representaion. Chicago, 1994.

[3] Gottfried Boehm: Die Wiederkehr der Bilder. In: Was ist ein Bild. Hrsg: G. Boehm. München, 1994.

[4] Jorge Luis Borges: Homokkönyv, in: Válogatott művei, III. köt., Európa Könyvkiadó 1999. 277–283. (Ford.: Végh Zsoldos Péter.)

[5] Jorge Luis Borges: Körkörös romok, Kozmosz fantasztikus könyvek, Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1972.

[6] Rényi András: A kép eseménye. Kísérlet egy Rembrandt-rézkarc performatív „olvasatára” In: Látvány/színház. Performativitás, műfaj, test, Szerk. Mestyán Ádám és Horváth Eszter, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 203–214.