Öngyilkos osztag

A nyár egyik legnagyobb sztárparádéja arra enged következtetni, hogy Hollywood semmit nem fejlődött az 1997-es Batman és Robin óta.

Superman és Batman világában egy titkos kormányügynökség azzal az ötlettel áll elő, hogy ideje hasznosítani az általuk elfogott, szigorúan védett börtönökben raboskodó, gyakran különleges képességekkel rendelkező szuperbűnözőket. Egy szuperhősökből álló „A piszkos tizenkettővel” készülnek arra az esetre, ha feltűnne a színen Superman gonosz változata. A csapatban többek között olyanok szerepelnek, mint a ritkán hibázó orvlövész, Deadshot (Will Smith), Joker (Jared Leto) hasonlóan őrült barátnője, az ötletesen elkeresztelt Harley Quinn (Margot Robbie), a pirokinézisre képes Chato Santana (Jay Hernandez) és a mestertolvaj Digger Harkness (Jai Courtney). Hamar meg is kapják a legyőzendő főgonoszt és bevetésre indulnak: egyiküket (Cara Delevingne) démoni megszállottság változtatta át, és nekiállt rosszra használni a szupererejét.

Érthető, miért tűnt jó ötletnek a képregényfilmes DC stúdió részéről megcsinálni a rivális Marvel-féle Bosszúállók című all-star crossover parafrázisát szuperhősök helyett csupa nemezissel a főbb szerepekben, azonban a gyakorlatban nagyon is problémásnak bizonyul ez a koncepció. Az egyik gond, hogy A piszkos tizenkettővel ellentétben ez egy szuperhősös fantasy, és a tolerálhatónál jóval több benne a fantasztikum, túl nagy jóindulatot vár el a közönségtől. A legtöbb szuperhősfilm azért működik, mert csak egy (nagy ritkán kettő) különleges képességekkel megáldott karakter szerepel benne, akiknek abnormalitása egyben a történet bonyodalma is, amire az összes többi karakter realisztikusan, hitelesen reagál. Az Öngyilkos osztag viszont már egy valóságtól elrugaszkodott univerzumban játszódik, ami leginkább gyerekeknek készített mesékben, rajzfilmekben és képregényekben életképes, de a moziban irtó kínosan hat. David Ayer író-rendező semmit nem tett, hogy magasabb szintre fejlessze az adaptált alapanyagot.

Ebben a filmben roppant magas az egy percre jutó irreális, sőt gyakorta megmosolyogtató és önparódiába forduló fantasy-elemek száma. Pont ezért volt szükség annak idején arra, hogy Christopher Nolan lehozza a földre a denevérembert a rögrealista Batman: Kezdődik alkalmával. Erre most a DC visszatér a rosszemlékű Batman és Robin ponyvai és leplezetlenül infantilis, na meg a feldolgozott képregény rajongóit kiszolgáló stílusához. Igaz, hogy a Bosszúállók is sok fantasy-karaktert vonultatott fel, de ők javarészt már be voltak vezetve egy-egy saját filmmel, melyeknek ők voltak az egyetlen szuperhőse, így a közönség már korábban megbarátkozott velük, elfogadta őket hús-vér karaktereknek. Ezzel szemben az Öngyilkos osztagnak az első félideje kompletten elmegy a karakterek bemutatásával, ráadásul Ayer a lehető legszárazabban és legsablonosabban teszi mindezt. Elcsépelt, klisévé vált régi slágereket használ zenei aláfestésnek, flashbackjeiből, hangalámondásos narrációiból és nagymonológjaiból minden drámai vagy thrilleri feszültség és izgalom hiányzik.

A terjengős expozé után rögtön elérkezik a csapat első, és ebben a filmben utolsó küldetése. Ezzel ugyanaz a probléma, mint az új A fantasztikus négyes esetében: van bevezető, van finálé, de a tárgyalás felvonása hiányzik, pedig az minden történet lényege, és ennek a szakasznak legalább a játékidő felét kell kitennie, de inkább többet. Hiányzik az Öngyilkos osztagból a Bosszúállók laza humora és iróniája is, talán részben azért, mert ezt a filmet sötétebb hangulatúnak szánták, hisz mégiscsak antihősökről szól. Ezzel az a gond, hogy ezek a karakterek valójában nem is igazán gonoszak, talán pont azért, hogy könnyebb legyen erkölcsileg azonosulnunk velük. Azonosulni máskülönben sokkal könnyebb antihősökkel, mert ők megtehetik azt is, amit mi csak szeretnénk, de a következményektől tartva nem merünk – Ayer elfeledkezett arról, milyen hatásos tud lenni a wish fulfillment, azaz a nézői vágyak teljesítése. Karakterei sajnos nem markánsan sátániak, csak faék egyszerűségűek és emiatt teljesen érdektelenek, ellentétben a Bosszúállók figuráival. Az USA-ban PG-13 korhatárt kapott Öngyilkos osztagból hiányzik a szintén antihősre – bár csak egyre – építő Deadpool merész, felnőtteknek szóló fekete humora is.

A Bosszúállók vagy A galaxis őrzői azért is működtek olajozottan, mert sikerült megfelelő író-rendezőt találni hozzájuk: a geek kulthős Joss Whedon éppoly tökéletes volt a feladatra, mint a Troma-féle trashfilmeken kitanított James Gunn. Ezzel szemben Ayernek nincs tapasztalata a vígjáték műfajában, eddig borús zsarudrámákat és háborús filmeket rendezett, amilyen a Kiképzés, Az utolsó műszak vagy a Harag. Azért tűnhetett jó ötletnek őt felvenni a melóra, hogy komoly projektnek tűnjön az Öngyilkos osztag, de a végeredmény így is olyan, mintha a producer Zack Snyder rendezte is volna. Snyder egymagában is felelőssé tehető azért, hogy a DC nem képes olyan kritikailag is elismert filmeket készíteni, mint a Marvel: az Öngyilkos osztag épp olyan gyerekes és eszképista látványfilm, mint a traumatikusan rossz Álomháború vagy a DC színeiben szintén csalódást okozott Batman Superman ellen: Az igazság hajnala. Egyetlen dolog menti meg az Öngyilkos osztagot attól, hogy minden idők egyik legrosszabb filmjeként emlegessük: Leto és Robbie mindketten emlékezetes komikus alakítást nyújtanak a Született gyilkosokat idéző, ámbár gyengén megírt szerepeikben, és a kémiájukra sem lehet panasz.

Csiger Ádám

_{Suicide Squad – Öngyilkos osztag
Színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai akciófilm, 130 perc, 2016}

_{Rendező, forgatókönyvíró: David Ayer
Operatőr: Roman Vasyanov
Producer: Charles Roven, Richard Suckle
Szereplők: Will Smith, Margot Robbie, Jared Leto}