Mementó egy német hősről

AZ ÁLLAM FRITZ BAUER ELLEN

Az idei Szemrevaló Filmfesztivál (Sehenswert) gondosan szerkesztett programjának köszönhetően a hazai nézők ismét bepillantást nyerhettek a kortárs német nyelvű film legújabb trendjeibe. Még akkor is, ha olyan trendekről van szó, amelyek bizonyosan nem rejtenek sok nóvumot, ugyanakkor hírt adnak arról, hogy a német film az eddig megszokott vágányon halad. Az állam Fritz Bauer ellen (Der Staat gegen Fritz Bauer) című mozi, amely egyben a fesztivál szegedi programjának nyitódarabja, esszenciálisan sűríti egybe a németországi (múlt)film elmúlt időszakának formavilágát. A Lars Kraume által jegyzett alkotás az NSZK korszakos jelentőségű, ám a kollektív emlékezetből kikopott államügyészének ötvenes-hatvanas évekbeli életútját viszi vászonra, illeszkedve a háború utáni időszak (Nachkriegszeit) elbeszélésének filmes áramlataihoz. Jóllehet Fritz Bauer élete és működése az elmúlt évek náci múltat tematizáló német filmjeiben is felbukkant (Phoenix, A hallgatás labirintusában), most egy egész estés életrajzi dráma beszéli el életművének legfőbb fejezetét. A markáns dokumentarizmusból, hűvös realizmusból és visszafogott, nem egyszer szándékosan redukált dialógusokból összegyúrt narráció német hőssé stilizálja Fritz Bauert, aki elvitathatatlan érdemeket szerzett a háború utáni Németország demokratizálási és nácitlanítási törekvéseiben. A rendező koncepcióját leginkább a tiszteletadás, a vizuális emlékműállítás gesztusa motiválta. Kraume filmje kedvező méltatást kapott Németországban, a konzervatív Die Welt kritikusa egyenesen azzal érvelt, hogy Fritz Bauer sokkal nagyobb szerepet vállalt a német múltfeldolgozásban a későbbi, forrófejű ’68-as ifjúsághoz képest. Szimbolikus, hogy Bauer 1968-ban hunyt el, s a film visszafogottan ugyan, de gazdag utaláshálóval teszi nyilvánvalóvá, hogy a hesseni államügyész az Adenauer-éra posztnáci társadalmában a későbbi ’68-as céloknak készítette elő az utat.

Az állam Fritz Bauer ellen ugyanakkor korántsem radikális és bátor film. Konszolidált, szórakoztató és kiszámítható mozi, olyan, a német társadalom jelenkori önképére rezonáló ismeretkódokkal, amelyek felismerése olykor komoly korlátokat szab a külső szemlélő számára. A logikus jelenetezés kronologikusan követi nyomon Bauer egykori nácik utáni megszállott nyomozását, közülük is az Argentínába szökött Adolf Eichmann rejtekhelye utáni kutatást. Mégsem kerül középpontba maga a történelem, a reflektorfény ugyanis mindvégig Fritz Bauer személyiségére áramlik. A történelmi mélyfúrás helyett az Eichmann-ügy közismert történései exponálódnak, az elbeszélésmód így egyértelműen arra a distinkcióra rímel, amelyet Aleida Assmann vezetett be, s amely szerint a náci múltról érvényben lévő emlékezési gyakorlatok kapcsán a múltfeldolgozás helyett érdemesebb a múltmegőrzés (Vergangenheitsbewahrung) fogalmát bevezetni. A film dokurealista történetpanelekből építkező narrációja, a múltat kétségbevonhatatlan tűpontossággal visszaadni kívánó vizualitás a múltmegőrzés pedagógiai programjának abszolválásaként is értelmezhető. A náci múlt közelinek gondolt, folyton kísértő, de egyben már visszavonhatatlanul elmúlt entitásként jelenik meg, a film modern látványvilága pedig erre a megkérdőjelezhetetlen tézisre épül. A film dramaturgiája a régi, már múltba veszett, és a jelenlegi Németország közötti elkülönbözés reprezentálásán nyugszik. A film dramaturgiai és képi szinten is magába foglalja ennek az elkülönbözésnek a tudatosítását: a jelenkori Németország ünneplésének felvállalását. Azon értékeket magáénak valló Németország ünnepléséről van szó, amelyekért még Fritz Bauer harcolt, s amelyek ma már megkérdőjelezhetetlenül alkotják a mindennapok részét. S ez nem pusztán a náci múlttal való folytonos szembenézés aktusában, hanem a társadalom demokratizálásában, és az alternatív együttélési formák dekriminalizálásának gyakorlatában is megnyilvánul. Fritz Bauer és munkatársa, Karl Angermann homoszexualitása nem válik a film fókuszpontjává, a másság miatti inkognitó-lét azonban kardinális kérdéssé válik a történet során.

Az inkognitó-létről a Kokett nevű éjszakai bárban felcsendülő halk muzsika szövege a történet egyfajta belső tükreként jelenik meg. Az inkognitó-lét a történet egészében az identitás megélésének egyetlen lehetséges stratégiájaként jelenik meg. Már csak amiatt is, mivel a korszak inkognitó-léten nyugvó identitástapasztalata kettős játékká módosul, hiszen az egykori náci vezetők továbbélésének záloga is az én-szervezés eme koreográfiájára épül. Ez a klausztrofób közeg okozza Bauer levegőtlenségét: a szűk nyakkendő eloldozásának rituálisan visszatérő mozdulatát és az én felvállalásának bármely szintéren való lehetetlenségét. A német gazdasági csoda korabeli identitásképző ereje éppen emiatt lesz irónia tárgya, hiszen Bauer egyértelműen egy hazug identitásképző pótcselekvésként tekint rá. Amikor bele akar vágni az Eichmann elleni nyomozásba, Angermann segítségét kéri, kinek elbizonytalanodására csak a következő kérdést teszi fel: „Megőrült maga Angermann? Igazságosságot akar vagy csak egy új konyhát?”

Az inkognitó-lét felszámolásának makacs vágya: ebben tűnik összegezhetőnek Fritz Bauer működése, amely a késői tiszteletadás filmbéli megszólalását is kiváltotta. Az államügyész személyisége a háború utáni ideális német jellemmel szemben támasztott elvárásoknak megfelelően stilizálódik. Az elszánt, szociáldemokrata ügyész, aki kitartóan küzd a felejtés ellen, s minden jogi eszközzel harcol azért, hogy a német társadalom hallgatását megtörje. Miközben határozottsága ellenére joviális és esetlen, de mindenképpen empatikus és szerethető, olykor feledékeny öregúr, markáns egyéniséget kölcsönző hajviselettel. A film úgy adózik Bauer emlékének, hogy közben egy elfeledett, példaértékű német hőssé stilizálja portréját. Ahogy erre a cím is utal, az államügyész a hazájáért küzd az állam ellen, ahogy az egyik dialógusban is elhangzik: „ha tenni akarok valamit a hazámért, ezek szerint el kell árulnom”. (A Moszaddal történő kapcsolatfelvétel lelepleződése ugyanis a hazaárulás jogesetét vonhatta maga után.) Így az egyszerre zsidó és német, a haláltábort túlélt és szörnyű traumákkal terhelt Bauer, aki sváb dialektusban beszél (stuttgarti születésű) és megrögzötten patrióta, Burghart Klaußner alakításában válik autentikussá. Klaußner számára mindez jutalomjáték: egy sokáig marginálisnak gondolt ember nagyszerűségéből és esendőségéből összegyúrt színészi teljesítmény, amelybe a módjával adagolt humor is helyet kap.

A film mégis adós maradt, mégpedig a formai kísérletezés felvállalásával. A dokumentarista eszközökbe vetetett túlzott bizakodás, amely szépen keretbe fogja a film szerkezetét, kontraproduktívnak tűnik. A film kezdete egy Fritz Bauerről fennmaradt fekete-fehér interjúból áll, a záróképen pedig a Klaußner alakította államügyész kimerevített és beszürkülő képének eltűnése látható. Az emlékmű felépült, ám a túlzottan is realista képek mélységélessége már-már irracionális vehemenciával sulykolja a látottak valóságosságának bizonyosságát. Ez a fojtogató doku-univerzum kismértékű feloldást és kompromisszumot sem tartogat önnön képi beszédmódjából. Csakis a hideg, kosztümös dokumentarizmus nyelvét, amelyek meggyőzően akarják közvetíteni az egykorvolt atmoszférát, de túlzott határozottságukkal mégis borzongató bizonytalanságot hagynak a nézőtéren ülő befogadóban.

Fritz Gergely

_{színes, feliratos, német életrajzi film, 105 perc, 2015}

_{rendező: Lars Kraume
forgatókönyvíró: Lars Kraume, Olivier Guez}

_{szereplők: 
Heinz Mahler: Rüdiger Klink
Fritz Bauer: Burghart Klaußner}