Tiszatájonline | 2016. október 13.

Két kötet egy borítékban

RÉKASY ILDIKÓ ÉS SZATHMÁRY GYÖRGY
Nagyalakú boríték – a postáról kilépve tépem föl, könyv van benne. Tudtam, hogy érkezik, a kiadó írta ímélben, megjelent Rékasy Ildikó posztumusz verskötete, s majd küldenek belőle. Az álom logikája. Ez a címe. De mellette van egy másik, hasonló formátumú, kicsit vékonyabb kötet: A Sejtések Könyve szonettjeiből. Annak az egykori füveskerti, Szathmáry György a szerzője. Ildikó volt férje… – JENEI GYULA ÍRÁSA

RÉKASY ILDIKÓ ÉS SZATHMÁRY GYÖRGY

Nagyalakú boríték – a postáról kilépve tépem föl, könyv van benne. Tudtam, hogy érkezik, a kiadó írta ímélben, megjelent Rékasy Ildikó posztumusz verskötete, s majd küldenek belőle. Az álom logikája. Ez a címe. De mellette van egy másik, hasonló formátumú, kicsit vékonyabb kötet: A Sejtések Könyve szonettjeiből. Annak az egykori füveskerti, Szathmáry György a szerzője. Ildikó volt férje.

A késő délután megnyújtja az árnyékokat; szép ősz van. A lombok itt-ott már sárgák. De lehet, azt kellene most írnom: „az őszi fényektől bearanyozottak”. A szecesszió kedvelte az aranyszínt. Ildikó meg a szecessziót.

Ildikó itt lakott a posta utcájában, nem a kertes övezetben, hanem arrébb, a lakótelepi toronyházban, ott, ahol a szolnoki Zagyvát átszeli a vasút. Ritkán fölmentem hozzá. Beadtam egy-egy könyvet, folyóiratot, vagy ő adott valamit. Beszélgettünk. Mindig röviddel kínált. Egyszer valamiért nem akartam elfogadni; teljesen elszomorodott, hogy hát így ő sem ihat. Pár éve életútinterjút készítettem vele (http://esolap.hu/archive/entryView/1258); hosszasan mesélt „Gyurkáról”, a házasságukról is.

A két szolnoki költő sorsa épp ötvenhatban rohant egymásba, azon a forradalmas őszön. Mondjuk egyikük akkor még nem volt költő. A másikról is kevesen tudták. Szathmáry György a háború alatt, után a Verseghy gimnázium diákjaként, az önképzőkörben is tisztséget vállalva próbálgatta a költészetet. Egyik „zsengéjére” fölfigyelt a politikai rendőrség, később a pesti egyetem történelem–filozófia szakáról is hamar internálótáborban találta magát. Az ötvenes évek elején koncepciós perben sok évre elítélték. A váci börtönben viszont jó társaságba került, ők lettek a füveskertiek: Kárpáti Kamil, Gérecz Attila, Tóth Bálint, mások. Titokban írtak, fordítottak, miközben persze megszenvedték a börtönlétet. Szathmáry György ötvenhat augusztusában szabadult amnesztiával.

ri-a-1_22-2

Rékasy Ildikó azon a nyáron érettségizett. Gyerekkorától falta a könyveket, angol, francia, orosz klasszikusokat, Jókait, költészetet. Szathmáry az egyik osztálytársának, egyben legjobb barátnőjének volt a bátyja, vagyis korábban is sokat hallott a fiatalemberről, akinek verseiből is mutatott néhányat a húg. Ildikó már a versek írójába beleszeretett, hát még amikor megismerte a sármos fiatalembert, akit egy személyben látott Garamvölgyi Aladárnak és Jenőy Kálmánnak.

Ötvenhat ősze nekik egymásról szólt, noha a Szegeden egyetemista lány maga is ott sodródott a vonuló diákok között. De aztán hazajött Szolnokra, s Szathmárynak elég volt a három hónaposra sikeredett kényszerű egyetemi szünet, hogy feleségül vegye. Ám tartott attól, hogy lakóhelyén túlságosan a rendőrség szeme előtt lesznek, ezért városról városra jártak. A férfi bárzongoristaként szépen keresett, de fiatalok voltak, bohémek, hamar el tudtak verni bármekkora összeget, úgyhogy végül szerényen, zálogházakat járva éltek. („Először 58-ban jártam itt mint friss menyecske / a polgárokat férjem mulattatta este, / kicsípve később én is mindig megjelentem / törzsasztalomnál a pianínóval szemben, / táncoltam sokat, kacérkodtam [ki is beszéltek], / így illett egy tinédzser korú dzsessz-zongorista feleségnek; / verseket faltunk, minden álmom testet öltött, / ő meg felejtett: bányamunkát, négy év börtönt, / néha reggelig beszélgettünk, ittunk is jókat, / és sok új barátot szereztünk, remek fiúkat, / horgászni jártunk [kapás sosem volt], és utána / mindenkor nyitva állt előttünk a kedves cigányvajda sátra, / még pókereztünk is, bohéman éltünk s merészen, / mint egy tündér vakációra, erre a nyárra úgy emlékszem.”)

Szathmáry ír néhány verset Ildikóhoz is („Ha testedet bevonja színarannyal / Az ablakon becsorgó őszi nap, / Oly vészjóslóan szép vagy, mint egy angyal [Hajas bronzfényű Artemisz-sisak…]” vagy „Bennem nőttél fel, mint a mag a földben; / Tízéves voltam, hogy csírába szöktél, / De ha istenig nősz is zöld gyönyörben, / Gyökér-szíved maradjon lenn a rögnél”). Az ötvenes évek végén azonban költőként elhallgat. Miért? Elhagyja az ihlet, az ambíció? Nem reméli, hogy polgári származású priuszosként megjelenhessenek az írásai? Esetleg válságba kerül, nem látja értelmét a versírásnak? Vagy nem érzi elég tehetségesnek magát? Nem tudom, saját magának megválaszolta-e a miértet.

ri-v_001

A házasságuk két évig tart. A fiatalasszony hazaköltözik a szüleihez, a férfi bárzongoristaként él tovább. A rendszerváltás évében hal meg.

Ildikó érettségi után, a Szathmáry-szerelem időszakában írt verseket. Állítólag ezek elkallódtak (kidobta őket?), barátnői mentettek meg néhányat, olyanokat, amiket levélben mutatott meg, küldött el nekik. De ő is hamar abbahagyta a verselést. Úgy magyarázta, erős volt magával szemben a kritikai érzéke. Akkori verseiből egyet vett föl egy későbbi kötetébe, az Őszi üzenetet, amit ötvenhat őszén Szegeden írt. Azt mondta, csak néhány szót változtatott rajta, ahol túl díszesnek érezte a szöveget: „Megborzong a liget az ősz leheletétől, / Szél jár az utakon, avarszőnyeget görget; / Hozzád is elviszi néhány zarándok álmom, / Ha a hulló lombokkal tovaringott, keringett. // Lehull a tarka lomb a bokrok rejtekébe, / Törékeny ágak közt bujkál a napsugár, /Aranyzöldes szemét még megvillantja néha / Lágybőrű levelek sárgás hamván a nyár. // Elhullajt pár percet a hosszú délután is. / Fáradt madár a csönd, a nagy platánra fészkel, / Képzelt szökőkutak szitáló csobogása / Ingerli pajkosan kedves, fehér neszével. // Jó volt itt a padon a válladhoz simulni. / Lehunyt szemmel ülök, érzem lélegzeted: / Az álomvalóság álmunkban folytatódik, / Soká nem mozdulok, hogy fel ne költselek. // Bár sose fogyna el, olyan szép ez az óra, / S a táj hervadt szíve oly lázasan dobog! / Tedd csak rá kezedet! Betűzd ki lüktetését: /A szerelemről szól, mint minden más dolog // Ebben az őszi parkban, az őszi fák tövében / S szívem csöndjében is, mely csak Neked beszélt, / Mióta érintésed úgy őrzi testem, lelkem, / Új elixír gyanánt, mint a növény a fényt.” – Ha valaki referenciálisan szeretné olvasni a verset, akkor az újszegedi Liget platánjaira kell gondolni.)

Aztán Ildikó három és fél évtizeden át nem írt, legfeljebb könyvtárosként bibliográfiát. De olvasott, rengeteget. Nyugdíjas volt már, amikor Kárpáti Kamil megkérte, hogy szerkessze meg Szathmáry György összegyűjtött verseinek kötetét, amely a kilencvenes évek végén Sejtések könyve címmel meg is jelent. Ildikó mesélte, hogy a Gyurka-versek hatására újraéledő emlékek hozták vissza versírói kedvét. Ahogy fogalmazta: „a gátlást legyőzte a közlésvágy”. Közlésvágyon itt nem a megjelenést, hanem a kimondást értette.

Ildikónak ez a posztumusz kötete a hatodik. És talán még lehetne egy hetedik is, amely a paródiáit tartalmazná. (Egyébként itt olvasható közel száz, Esőben megjelent verse: http://esolap.hu/archive/authorView/12.) Minden könyvét a Stádium adta ki. Kárpáti Kamilnak, férje egykori rabtársának, egy másik füveskertinek a kiadója.

Rékasy Ildikó ezt írja valahol: „Különös fintora a sorsnak, hogy Gyurka harmincéves korára abbahagyta a versírást, én pedig lényegében ötven felett kezdtem el. Első kötetem egy rövid versében így írtam erről: Ha olvasom verseidet / – oly fiatalok és sugárzók! –, / mintha tűnt életünk felett / hajolna át az ifjúságod. / Elnémultál nagyon korán, / hajlott koromban nyíltam én meg; / csönd rejti el homlokzatán / két torzóját egy párbeszédnek.”

Két költő posztumusz kötete egy borítékban – a párbeszéd lehetősége, amely monológ maradt. Formakultúrához igazított fájdalom. Magány. Sorsok, találkozások, törésvonalak, kimondások, elhallgatások. Versek. Versek.

Jenei Gyula