A zátony

A Cápa azért ül immár negyvenegy éve rendületlenül, elmozdíthatatlanul az állatos horrorok trónján, mert Spielbergnek nem volt büdös, hogy foglalkozzon a karakterekkel, így mire azok a közelébe kerültek a vérengző állat állkapcsának, már tudtuk kicsodák, mi hajtja őket, milyen problémákkal küszködnek. És bár a jelek szerint Hollywoodban kevesen értenek ezzel egyet manapság, ez esszenciális egy történet működéséhez, legyen az akár exploitation-jellegű horror- vagy akciófilm. Ha esetleg a főhős személyisége, múltja, a benne dúló konfliktus közvetlenül tud kapcsolódni a vászonra vitt borzalmakhoz (erre az örök tökéletes példa Az ördögűző), annál jobb.

A zátony meglepően jól teljesít ezeken a területeken: van egy szimpatikus főhősnője, Nancy, aki egy eldugott, de gyönyörű mexikói partvidékre menekül nehézségei és gyásza elől, feloldatlan problémákat és aggódó családtagokat hagyva maga után. És nem mondom, hogy nem pofátlanul egyszerű és egyértelmű a cápa formájában leselkedő borzalmak fokozódása és a Nancy megerősödése, változása közti korreláció, de legalább biztos alapokat fektet le a főattrakcióhoz. Persze ehhez kell Blake Lively is, aki végig hitelesen hozza a karaktert, akár az apjával kell lebonyolítania egy kínos beszélgetést, akár a cápától kell rémüldöznie. (Megjegyzem, az is segít, hogy a kamera nem tapad folyton a fürdőruhában akciózó Lively idomaira. Érzi azt a néző, ha nem is feltétlenül tudatosan, hogy egy rendező hogyan viszonyul a főhőséhez: úgy, hogy „nézd, itt egy dögös bige”, vagy úgy, hogy „nézd, itt egy hús-vér ember”.)

Némi mennyei szörfözés után Nancy egy lepedőnyi sziklán ragad, kétszáz méterre a parttól, miközben egy vérszomjas cápa köröz körülötte – innentől az egyhelyszínes kamarafilm birodalmában vagyunk, ami egyrészt kemény dió, másrészt viszont az állathorrorok egy egész rakás kliséjét eleve kiszórja az ablakon, hiszen nincs megmentendő part, nincs morfondírozós haditanács a bestia különösen agresszív viselkedésének megmagyarázására, nincs arrogáns, barom polgármester és így tovább. És bár A zátony nem szolgál semmi eredetivel, de még csak különösebben ügyes és kreatív rendezői fogásokkal sem, azért bő negyven percen át ügyesen kufárkodik a rendelkezésére álló minimális eszközökkel: Nancy és a cápa egyre kiélezettebb küzdelmét kis célok, még kisebb győzelmek és egyre rosszabb állapotok, egyre több sérülés jellemzi, mindez gondosan a teljes hihetőség határain belül maradva.

Egészen az utolsó tíz percig, amikor fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy A zátonyt ugyanaz a Jaume Collet-Serra rendezte, aki a Non-Stopot. Ahogy Liam Neeson repülős akciózásában, itt is egy jól átgondolt, feszültséggel teli egy óra ugrik fejest a totális nonszenszbe. A végén a cápa már felgyullad, acélszerkezeteket harap szét, épp csak szárnyat nem növeszt, és pár perc alatt egészen ijesztőn (úgymint: az első egy óra után hogy lehet ilyen marhaságokat kitalálni?), exponenciálisan növekszik a képtelen megoldások száma, a konfliktus finise meg akár egy Végső állomás-filmbe is elmenne. És sajnos tény: nehéz úgy félni, izgulni, ha közben teljes képtelenségeken röhög az ember.

Rusznyák Csaba