Tiszatájonline | 2016. október 7.

El innen, de ugyanoda

PAPP ATTILA ZSOLT: VÍZIMOZI

Papp Attila Zsolt harmadik verseskönyve távolodási gyakorlat, amely furcsa gravitációnak engedelmeskedik. Aki távolodik ezekben a versekben, mindig vissza is tér, akár fölfelé, akár lefelé, akár befelé, akár egyszerűen el a távolodás iránya… – BALÁZS IMRE JÓZSEF KRITIKÁJA

PAPP ATTILA ZSOLT: VÍZIMOZI

Papp Attila Zsolt harmadik verseskönyve távolodási gyakorlat, amely furcsa gravitációnak engedelmeskedik. Aki távolodik ezekben a versekben, mindig vissza is tér, akár fölfelé, akár lefelé, akár befelé, akár egyszerűen el a távolodás iránya.

A könyv alapötletéről általában azt meséli a szerző interjúkban, könyvbemutatókon, hogy eredetileg tudományos-fantasztikus verseket tervezett írni – egy egész kötetnyit. És valóban ennek az ötletnek a közeléből startolunk a Holdpolgár című nyitóciklusban. Emigráció a földről, berendezkedés a Holdon, ahol az utcák és terek sci-fi szerzők nevét viselik, Bradburytől Stanislaw Lemig és a beskatulyázhatatlan Italo Calvinóig. Ahogy előrehaladunk a könyvben, egyre világosabb azonban, hogy itt nem a tudományos-fantasztikus beszéd a tét, hanem inkább a fantasztikumról való beszéd – amely egy áttétellel visszavezet az ismerősbe. A nyelv, amelyen Papp Attila Zsolt versei megszólalnak, lényegileg nem változott az előző két verseskötet óta (A Dél kísértése, 2002; Fogadó a senkiföldjén, 2008) – szabályos lejtésű, rímes verssorok ezek, amelyek alighanem Orbán János Dénes korai verseskötetei óta váltak nehezen megkerülhető etalonná a pályájuk elején tartó erdélyi költők számára. Részben maga a nyelv metaforizálja itt a fantasztikum és a távolság kérdéskörét, inkább az illeszkedés, mint a törés jellemzi tehát akár Ady vagy Kosztolányi vízióihoz, lázálomszerű szövegeihez képest is. A kötetben felbukkanó űrhajók és alienek a versnyelv révén válnak folytonossá korábbi évtizedek magyar költészetével, és a kötet ahhoz hasonlóan veszi birtokba és lakja be a mozgóképek, populáris regények világát, ahogy már Babitsék, Karinthyék is elkalandoztak erre, inspirációt keresve.

Ha követjük a könyv metaforahálózatát, újra és újra ugyanahhoz a csomóponthoz érkezünk vissza, és ezt jelölhetjük meg a kötet igazi tétjeként: az önmagunkra való rálátás igénye jelenik meg mindannyiszor a versekben, és a felismerés, hogy ezért meg kell dolgozni. Ki kell lépni az ismerősből, kockára kell tenni azt, amit eddig elértünk, hogy eredeti értékén kaphassuk vissza. Ezt a távolodás/visszatérés játszmát persze más és más hangnemekben játssza újra Papp Attila Zsolt, a megidézett helyszínek és műfajok kellőképpen változatosak ahhoz, hogy gondolatkísérletként is, és ne csupán lírai hangulatként legyen izgalmas a felvetés.

Négy ciklusa van a kötetnek, az első a Holdba, a bolygók közé vezet, itt fogalmazódik meg először tisztán az igény: „Úgy látni, ahogy legelőször: / mindennapokra jó gyakorlat. // Idegen vagy – sohase tudnék / ennél szebbet gondolni rólad.” (A világ végén) Jól látszik, hogy az otthonosságban való megnyugvás, az otthonosság problémátlan újrafelismerése lehetne az az akna, amelyre ráfuthatnának ezek a versek, de ennél rétegzettebb a kötet világa. Paradoxonok közelében keresgél, és nem totális kisajátításokban gondolkodik, hanem megelégszik az összetartozás lazább, kötetlenebb tapasztalataival.

A második ciklus a víz alá, egy vízivárosba telepíti azt az idegenséget, amelyet az első a Holdba. Fontos, hogy itt a nyitóvers egy némafilm forgatását idézi meg. A víz alatti világhoz nehéz a nyelv révén közel férkőzni: a halként való létezés és a némafilmben történő kommunikáció hoz itt létre izgalmas szinonímiát. „A tengerég alatt” – mondja az egyik vers leleményes sűrítménye, és ez az összevonás is érzékelteti, milyen technikákkal végzi el A vízi ember a fent, a mély, a túl képzeteinek egymásba illesztését. Térben, időben egyaránt kilendül itt mindaz, amire a víz vonatkozhat: Atlantisz és túlélő mutánsai, vagy a távoli partok között járó, otthonokat kereső és teremtő tengerészek egyforma természetességgel bukkannak fel a lapokon.

A paradox megközelítés akkor válik evidenciává, amikor a harmadik ciklus (A belső óriás) ugyanazt az idegenséget és ismeretlenséget, amely a Holdra vagy a vízi világra volt jellemző, a belső végtelenbe is kivetíti. Vannak itt fejlakók, akik az álmok albérlői is egyben. Vannak vágyak, amelyek egy tiszta arcra irányulnak, alighanem hiábavaló módon (Novemberrém). És vannak végtelenített, labirintusszerű belső terek, amelyekből szinte nem is tűnik szükségesnek a kilépés (A December-lak). Itt látszik az is, hogy a Holdba, víz alá, tengereken túlra való vágyakozás mennyire analóg az önmagunkban történő tévelygéssel: hogy nem üres nosztalgiáról van szó, hanem valóban a rálátás igényéről.

Ezek után nem meglepő, hogy az utolsó ciklus, Az ismerős táj versei semmivel sem kezelik problémátlanabbul az ismerősséget, mint az előzőek. Ha sci-fi versektől indultunk, akkor itt további analógiákkal – krimiversekkel, thrillerversekkel, Casablanca-újraírásokkal – bővül a paletta. „Legkönnyebb eltévedni / az ismerős tájban.” – szól a tételmondat, és ez óvatosságra inti a beszélőt. A kötet végkicsengését meghatározó háború-versek a mások háborúiról, az „elszalasztott”, meg nem élt háborúkról szólnak. Mindig van, volna tehát olyan történet, ahová átlépve másképpen látszana saját világunk. És ahonnan visszatérve újra eltévedhetnénk belső labirintusainkban.

Balázs Imre József

(Megjelent a Tiszatáj 2016/2. számában)

pappErdélyi Híradó – FISZ

Kolozsvár–Budapest, 2014

92 oldal