Ha nem léteznél, kivel tévednék
el vidéki francia kastélyok
zegzugos folyosóin, ablakon
kinézve a tágas Mars-mezőkre,
a szétesés előtti utolsó
reggelinket hány személyre kérném,
melyik teraszon lenne szélvédett,
méltányos hely közös asztalunknak,
őriznék-e geometriájuk
nyomait a mesterséges kertek
[…]

a gumikesztyű hangjától azóta irtózol
ahogy a bőrödön ahogy a fogaidon
a súrlódás arcodra foltot égetett
hetekig tartott a gyógyulás
talán húsz lehettél
talán maradhattál is volna
talán tényleg nem számíthattál rá
hogy a halhatatlanságtól
néhány óra alatt fosztanak meg

azóta mindennap tovább bomlanak
testedben a csontok
a kívülről hibátlan tömések alatt
időről időre nyújtózkodni kezd az űr
ébredezni az összeroppanás
[…]

Ha volna fehér asztalom, nem kéne kitalálnom, talán el is felejteném, mint tájszavát a lábnyom –
de lengedezne egy világ, fehéren, épen, szépen, és nem volna rá semmi ok, hogy néha kicseréljem.
Ülnék előtte mozdulat nélkül, csak úgy, időtlen, mert végül minden álmomat értettem és kinőttem,
és nézegetném, hogy a kert elvadult, tiszta, ápolt, és azt se bánnám, hogy olyan szavak vannak: zsarátnok.
[…]

Ha egyszer látogatóba hív
(Lesz az úgy, bocsáss meg)

Legyen nálad termoszban kávé,
Duplán kösd meg a cipőfűződet,
Legyen veled egy meleg gyapjúkalap,
És minden órát becsülj meg

A leválás előtt –
Amikor az ég pusztán csak a határ volt,
Amikor még semmiség volt
A földnek feszíteni lábad.

Párizsban titkos minden emlék,
zsizseg és zsibong, aki arra jár.
Egykori hazádban nem volt szerencséd,
nincs több okod visszatérni már.

Párizsban hagytad a nyomaid,
nehány centime, mi nem lesz a tied,
laikus helyett még azt mondod, laïc,
de itt senki se öróval fizet
[…]

A költő a magasból kémleli mindazt,
amit kémlel, a világot, elsősorban.

A költő ölében ott fekszik a fekete
macskakölyök, amelyik csak szuszog,
és dorombol, szuszog, és dorombol.

A macskakölyök nem kémleli a világot.
Neki annyi a világ, amennyit maga körül
érzékel: a költő lakása, mindenekelőtt.
[…]

Amíg szerkesztettem,
a Wall Street-en, újságom,
rejtvények köröztek,
ábrándok, látomások
jártak egyre köröttem,
megkergült hasonmások
várva az égi kegyre,
hogy megelevenedve
az életemet éljék
ne ködgomolynak véljék
életük drága hölgyek,
akik majd értük jönnek.
[…]

költőként figyelve
pakolnak a temető előtti virágárusok
‒ a vendéglőből néztem ‒
mindenképpen valami fennkölt
szép gondolattal akartam beszállni a versbe
amikor zárták a vaskapukat
‒ neked ott kellett maradnod ‒
hiába a leküldött alkoholmennyiség
üres volt bennem minden
[…]

KOLLÁZS BIRTALAN FERENC VERSEIBŐL, HALÁLHÍRÉRE
ne mondd hogy nem hoztam virágot
még nem tudom mivé leszünk
a parkettára fekve
de lennünk már csak itt szabad
szívemben szűköl a koszorúér
jajaimmal kinek kellek
a reggelek verstelenséggel
koszorúznak
az elromlásra ítélt vekker
döglötten áll
mert üresség van és egyedüllét
ennyi a halál látod ennyi
[…]

Lógni fogsz – súgta vigyorogva.
– Ma éjjel szökj át a határon…
De ő tudta, itt kell maradni,
erővel, át a gyávaságon,

a pillanatot megragadni,
mert nem lesz többé, nem lesz holnap,
nincs trianoni végítélet,
az ország végre összeforrhat –

Istenem! én láttam az arcát,
és láttam, hogy majd megbocsáthat,
mert részese volt Magyarország
utolsó szép pillanatának.

Nem is partszakasz, csak túl kavicsos
testek imbolygó, kifeküdt helye.
Ahová a szomszédos strandról
a hőség átömlik, az öröm nem.

Mellettem tolták el, élettani görcsbe rögzült
lábszár, csatos szandál, túlnőtt, sárgás köröm.
Egy pad mellett vetkőztetni kezdik. Lefojtott rutin,
késélnyi szájú némaság, élettani görcs.
[…]

Némaság üt lyukat
a csend falán,
a lepkék egyszer csak
földre hullnak,
s a tücskök szárnyai
bénán remegnek.
Fekete autók suhannak
a csendben,
s az út-menti fák levelei is
földre zuhannak,
férgek milliói rágják
a lehullott lombot,
s kéken világít
a Nap.
[…]